ALDOUS HUXLEY
Szép új világ
TUDOMÁNYOS, FANTASZTIKUS REGÉNY
FORDÍTOTTA SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER
Szép új világ
TUDOMÁNYOS, FANTASZTIKUS REGÉNY
FORDÍTOTTA SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER
E sorok írójának a következő ajánlandó mű kiválasztása okozza a legnagyobb nehézséget hónapról hónapra. Lévén hogy nem vagy alig ismeri az olvasóit, nehéz olyan művet választani, ami kellőképpen modern, megfelelel e honlap szellemiségének, befogadható terjedelmű, nem felszínes, gondolatgazdag és gondolatébresztő, lehetőleg 20-21. századi magyar, szóval valamennyiünk számára vállaható. Időnként mégis ki kell tekintenünk a világirodalom felé is.
Most egy 1931-ben írt regényt, a címében Shakespeare Viharjából vett szállóigét hordozó Szép új világot ajánlom olvasásra. Az elmúlt 80 év alatt a cím önállóvá vált, a „szép új világ” szókapcsolatot ironikus értelemben azok is használják, akik a művet nem ismerik.
Amióta az ember kiűzetett az Édenből, visszavágyik oda, keresi az elvesztett Paradicsomot, a tökéletes világot, az ideális társadalmat. Ez az igény hozott létre egy sajátos műfajt, az utópiát. A reneszánsz gondolkodó, Morus Tamás művének címe azóta műfajjá vált, az elképzelt, többnyire megvalósíthatatlan társadalomelképzeléseket nevezzük így. Ez volt nagyjából a 20. századig a séma: jólét, igazság, egyenlőség, béke, technikai fejlettség uralta az utópiákat, gondoljunk az ember tragédiája falanszterére. Aztán jött az ugrásszerű tecnikai fejlődés, a modern találmányoknak kiszolgáltatott ember, a világbirodalmak és diktatúrák korszaka, a manipuláció technikái egyéni és tömegszinten, s az utópiából antiutópia, modernebb kifejezéssel disztópia lett. Megszületett a tökéletes világ, de milyen áron? Mit vesztett az emberiség: az egyéniséget, az érzelmeket, az erkölcsi autonómiát, a gondolkodás-szólás képességét és szabadságát, vagy ezt mind? Huxley válasza, hogy ezt mind elvesztettük.
A történet röviden a Ford utáni 632. évben, valahol a 26. században játszódik Londonban. Megvalósult a szép új világ, egy minden ízében „tökéletesen” megtervezett és megszervezett társadalom. A magas fokú gépesítésnek csak az szab határt, hogy az embereknek nem tesz jót a túl sok szabad idő (azért tartják fenn például a mezőgazdaságot, mert munkaidőigényes, az élelmet különben szintetikusan is elő tudnák állítani), az égen helikopterek és menetrendszerű rakétajáratok röpködnek, az embereknek nagyszerű szórakozásokban van részük, ott a „tapi” (a színes, hangos, szélesvásznú, illatos televízió), a korlátlan szabad szerelem, a szabadtéri szupersportok. A munkájával mindenki meg van elégedve - az emberiség, a történelemben először boldog s ha mégse egészen, ott van a „szóma”, a tökéletes kábítószer, az idegcsillapító és az alkohol csodálatos pótléka, azok minden káros hatása nélkül. Nem csupán lehet szedni, de kell is, hiszen a népet arra kondicionálják, hogy”szóma ha mondom, segít a gondon”.
Az össznépi boldogság az emberi tényező megtervezésén alapul: nemcsak hogy futószalagon, keltető és kondicionáló gyárban állítják elő az öt kasztba osztott emberutánpótlást (az alacsonyabb kasztok tagjait eleve csökkentett szellemi képességekkel, „bokanovszkizált”, mai szóval klónozott sok-sok egypetéjű ikerből, akik egymás ideális munkatársai a lélektelen gyári munkában), hanem csecsemő koruktól hipnopédiával kondicionálják őket a fennálló állapotok igenlésére, minden kellemetlenség (öregedés, halál) elfelejtésére, a társadalmilag hasznos és helyes álláspontok elfogadására. Ebben a társadalomban nincsenek többé konfliktusok, ezért persze nincs helye többé sem a régi értelemben vett vallásnak, sem a művészetnek, de még a mélyebb emberi érzéseknek sem. Szitokszónak számít az anya, apa, születés, minden, ami az embert régi, elevenszülő létére emlékezteti.
Aldous Huxley-t, akinek felmenői között számos neves természet- és humántudós található, mindig is foglalkoztatta az ember kettős, egyszerre szellemi és fizikai természete, isteni és állati oldala. Az a világ, amit ábrázol a szellem terméke, a legtudatosabb emberi tervezésé, mégis – ironikus módon – a benne élő boldog és elégedett emberek inkább tekinthetők ösztönlényeknek, akik azért boldogok, mert tudatlanok. Ez a tudatlanság, nem a tudományos műveltség hiányából fakad – hiszen ez adott –, hanem a boldogtalanság és az ezzel összefüggő önreflexió hiányából a „Boldogok a tudatlanok…” végletekig ironikus és cinikus bizonyításából.
Ebbe a „szép, új világba” csöppen bele John, a Vadember , aki egy hagyományos törzsi társadalomban, a rezervátumban született. Műveltségét Shakespeare összes műveiből és a keltetőmunkások kézikönyvéből szerezte. Anyja kicsöppent a szép új világból, de elültette fiában a vágyat az odatartozásra. A kezdeti ámuldozás után John gyorsan kiábrándul, előbb szembeszegül, majd kivonul az elidegenedett társadalomból, de a konfrontáció kimenetele nem lehet kétséges: az őszinte, mély emberi érzéseknek és az igazi művészetnek nincs semmi keresnivalójuk, és nem is segíthetnek az egyénen, ezért John öngyilkosságba menekül.
Most újraolvasva ezt a regényt azért hátborzongató, mert a mai ember kérdéseit, kételyeit veti fel, mert egészen bizonyos, hogy az alaposan átgondolt technikai megoldások azóta kivitelezhetőek lettek, ahogy beláthatóak a fikció által felvázolt borzalmas következmények is.
A legkétségbeejtőbb mégis az, hogy Huxley nemcsak a tudományalapú utópia, a kommunista és a kapitalista államforma kritikáját adja a cselekményben, hanem az egyetemes emberi, keresztényi értékek kritikáját is, ezért kell meghalnia Vadembernek az irodalommal együtt, hiszen egy boldog világban nincs értelme az irodalomnak vagy más művészetnek, ahogy egy boldog társadalom sem épülhet családra vagy emberek közötti hűségre.
Az antiutópiák sorát folytatva Orwell 1984-e ajánlható még mindannyiunk figyelmébe, ahol a mindent behálózó hatalom, „a Nagy Testvér figyel” gondolata domborodik ki. Tinilányoknak nagyon aktuális a tavaly megjelent Scott Westerfeld -regénytrilógia: Szépe, Csúfak, Különlegesek címmel, amelyben a műtéti és tudati úton kötelező „széppé válás” teszi a nagylányt a rendszer buta és amorális részévé. Az igazi nagyregényt kedvelőknek Tatyjána Tolsztaja Kssz! posztszocialista világbirodalmi sötét antiutópiáját ajánlom azzal a kérdéssel, hogy milyen a mi világunk, ha ilyen bőven termi a negatív kisugárzású műveket.
Most egy 1931-ben írt regényt, a címében Shakespeare Viharjából vett szállóigét hordozó Szép új világot ajánlom olvasásra. Az elmúlt 80 év alatt a cím önállóvá vált, a „szép új világ” szókapcsolatot ironikus értelemben azok is használják, akik a művet nem ismerik.
Amióta az ember kiűzetett az Édenből, visszavágyik oda, keresi az elvesztett Paradicsomot, a tökéletes világot, az ideális társadalmat. Ez az igény hozott létre egy sajátos műfajt, az utópiát. A reneszánsz gondolkodó, Morus Tamás művének címe azóta műfajjá vált, az elképzelt, többnyire megvalósíthatatlan társadalomelképzeléseket nevezzük így. Ez volt nagyjából a 20. századig a séma: jólét, igazság, egyenlőség, béke, technikai fejlettség uralta az utópiákat, gondoljunk az ember tragédiája falanszterére. Aztán jött az ugrásszerű tecnikai fejlődés, a modern találmányoknak kiszolgáltatott ember, a világbirodalmak és diktatúrák korszaka, a manipuláció technikái egyéni és tömegszinten, s az utópiából antiutópia, modernebb kifejezéssel disztópia lett. Megszületett a tökéletes világ, de milyen áron? Mit vesztett az emberiség: az egyéniséget, az érzelmeket, az erkölcsi autonómiát, a gondolkodás-szólás képességét és szabadságát, vagy ezt mind? Huxley válasza, hogy ezt mind elvesztettük.
A történet röviden a Ford utáni 632. évben, valahol a 26. században játszódik Londonban. Megvalósult a szép új világ, egy minden ízében „tökéletesen” megtervezett és megszervezett társadalom. A magas fokú gépesítésnek csak az szab határt, hogy az embereknek nem tesz jót a túl sok szabad idő (azért tartják fenn például a mezőgazdaságot, mert munkaidőigényes, az élelmet különben szintetikusan is elő tudnák állítani), az égen helikopterek és menetrendszerű rakétajáratok röpködnek, az embereknek nagyszerű szórakozásokban van részük, ott a „tapi” (a színes, hangos, szélesvásznú, illatos televízió), a korlátlan szabad szerelem, a szabadtéri szupersportok. A munkájával mindenki meg van elégedve - az emberiség, a történelemben először boldog s ha mégse egészen, ott van a „szóma”, a tökéletes kábítószer, az idegcsillapító és az alkohol csodálatos pótléka, azok minden káros hatása nélkül. Nem csupán lehet szedni, de kell is, hiszen a népet arra kondicionálják, hogy”szóma ha mondom, segít a gondon”.
Az össznépi boldogság az emberi tényező megtervezésén alapul: nemcsak hogy futószalagon, keltető és kondicionáló gyárban állítják elő az öt kasztba osztott emberutánpótlást (az alacsonyabb kasztok tagjait eleve csökkentett szellemi képességekkel, „bokanovszkizált”, mai szóval klónozott sok-sok egypetéjű ikerből, akik egymás ideális munkatársai a lélektelen gyári munkában), hanem csecsemő koruktól hipnopédiával kondicionálják őket a fennálló állapotok igenlésére, minden kellemetlenség (öregedés, halál) elfelejtésére, a társadalmilag hasznos és helyes álláspontok elfogadására. Ebben a társadalomban nincsenek többé konfliktusok, ezért persze nincs helye többé sem a régi értelemben vett vallásnak, sem a művészetnek, de még a mélyebb emberi érzéseknek sem. Szitokszónak számít az anya, apa, születés, minden, ami az embert régi, elevenszülő létére emlékezteti.
Aldous Huxley-t, akinek felmenői között számos neves természet- és humántudós található, mindig is foglalkoztatta az ember kettős, egyszerre szellemi és fizikai természete, isteni és állati oldala. Az a világ, amit ábrázol a szellem terméke, a legtudatosabb emberi tervezésé, mégis – ironikus módon – a benne élő boldog és elégedett emberek inkább tekinthetők ösztönlényeknek, akik azért boldogok, mert tudatlanok. Ez a tudatlanság, nem a tudományos műveltség hiányából fakad – hiszen ez adott –, hanem a boldogtalanság és az ezzel összefüggő önreflexió hiányából a „Boldogok a tudatlanok…” végletekig ironikus és cinikus bizonyításából.
Ebbe a „szép, új világba” csöppen bele John, a Vadember , aki egy hagyományos törzsi társadalomban, a rezervátumban született. Műveltségét Shakespeare összes műveiből és a keltetőmunkások kézikönyvéből szerezte. Anyja kicsöppent a szép új világból, de elültette fiában a vágyat az odatartozásra. A kezdeti ámuldozás után John gyorsan kiábrándul, előbb szembeszegül, majd kivonul az elidegenedett társadalomból, de a konfrontáció kimenetele nem lehet kétséges: az őszinte, mély emberi érzéseknek és az igazi művészetnek nincs semmi keresnivalójuk, és nem is segíthetnek az egyénen, ezért John öngyilkosságba menekül.
Most újraolvasva ezt a regényt azért hátborzongató, mert a mai ember kérdéseit, kételyeit veti fel, mert egészen bizonyos, hogy az alaposan átgondolt technikai megoldások azóta kivitelezhetőek lettek, ahogy beláthatóak a fikció által felvázolt borzalmas következmények is.
A legkétségbeejtőbb mégis az, hogy Huxley nemcsak a tudományalapú utópia, a kommunista és a kapitalista államforma kritikáját adja a cselekményben, hanem az egyetemes emberi, keresztényi értékek kritikáját is, ezért kell meghalnia Vadembernek az irodalommal együtt, hiszen egy boldog világban nincs értelme az irodalomnak vagy más művészetnek, ahogy egy boldog társadalom sem épülhet családra vagy emberek közötti hűségre.
Az antiutópiák sorát folytatva Orwell 1984-e ajánlható még mindannyiunk figyelmébe, ahol a mindent behálózó hatalom, „a Nagy Testvér figyel” gondolata domborodik ki. Tinilányoknak nagyon aktuális a tavaly megjelent Scott Westerfeld -regénytrilógia: Szépe, Csúfak, Különlegesek címmel, amelyben a műtéti és tudati úton kötelező „széppé válás” teszi a nagylányt a rendszer buta és amorális részévé. Az igazi nagyregényt kedvelőknek Tatyjána Tolsztaja Kssz! posztszocialista világbirodalmi sötét antiutópiáját ajánlom azzal a kérdéssel, hogy milyen a mi világunk, ha ilyen bőven termi a negatív kisugárzású műveket.
ALDOUS HUXLEY ÉLETE
Huxley Godalmingban, Angliában született 1894. július 26-án. Fia volt az író, gyógynövénykutatónak, Leonard Huxleynak első feleségétől, Julia Arnoldtól, és unokája volt Thomas Henry Huxleynak, a kitűnő 19. századi természettudósnak, akit „Darwin bulldogja”-ként ismertek. Testvére, Julian Huxley is ismert biológus volt.
Huxley tanulmányait apja jól felszerelt botanikai laboratóriumában kezdte, majd a Hillside iskolában folytatta. Tanárnője édesanyja volt, aki évekig ellenőrizte őt, amígnem megbetegedett. A Hillside után az Eton Főiskolára jelentkezettt. Édesanyja 1908-ban meghalt. Három évvel később Aldous egy fájdalmas kórt (keratitis punctata) kapott el, ami három-négy évre megvakította, ám ez mentette meg az I. világháborúban a besorozástól. Egyszer visszatért a látása, ekkor angol irodalmat tanult a Balliol Főiskolán, Oxfordban.
Ballioli tanulmányai után eladósodott, apjának való tartozásai miatt munkát kellett szereznie. 1918-ban egy rövid időre az Air Ministrynél dolgozott, de soha nem érzett különösebb vágyat, hogy irodai munkát végezzen. Csupán apja utáni örökösödés jelenthette számára az irodalmi életbe való bekapcsolódást.
Huxley tizenhét évesen fejezte be első, nem publikált munkáját, ám húszas évei első felében elkezdett komolyabban írni. Ez időben írta egyik legismertebb művét Brave New Worldöt, magyarul a Szép új világot, illetve a Vak Sámsont.
Huxley az első világháború alatt Garsington Manornál tartózkodott, Ottoline Morell otthonában. Később, 1921-es „Nyár a kastélyban” című művében a Garsington-életmód karikatúráját mutatja be. 1919-ben a belga Maria Nijst veszi feleségül, akit Garsingtonban ismert meg. Egy gyermekük született, Matthew Huxley (1920–2005).
1937-ben Huxley Hollywoodba költözött, Kaliforniába feleségével, és barátjával, Gerard Hearddal. Ebben az időben írta Huxley a „Célok és eszközök” című művét. Ebben a munkájában taglalta Huxley a tényt, hogy bár a modern civilizáció emberei egyet értenek abban, hogy a világon legyen „szabadság, egyenlőség, igazság, és testvéri szeretet”, de nem képesek megegyezni, hogy valósuljon ez meg. Heard beavatta Huxleyt a Vedantába, a meditáció titkába, és a vegetárianizmusba az ahimsa alapelvén keresztül. Huxley megbarátkozott J. Krishnamurival, akinek a tanításai teljesen elképesztették őt. Ő is Vedantista lett a Swami Prabhavananda ciklusában, és ezt bemutatta Christopher Isherwoodnak. Nem sokkal ezután írta Huxley a lelki értékeket és eszméket hangsúlyozó könyvét, a The Perennial Philosophyt, amit sajnos nem adtak ki Magyarországon. Ez a könyv föld nagy misztikájának tanításait taglalja.
Élete nagy részében, tizenéves kori betegsége miatt - melyben kis híján megvakult - Huxley nagyon gyengén látott (ennek ellenére részleges felgyógyulása lehetővé tette hogy Oxfordban tanulhasson). 1940-ben elköltözött egy negyven holdas területre, egy magasan fekvő sivatagi falucskába, Llanóba. Itt, Huxley elmondása szerint látása drámaian javult, részben Bates módszerének, részben pedig a szélsőséges, tiszta, természetes sivatagi fénynek köszönhetően. Később Huxley úgy nyilatkozott, hogy 25 éve először képes volt szemüveg és erőlködés nélkül olvasni. Még autót is megpróbált vezetni a farm melletti földúton. Ekkor írta meg a „Látás művészete” című könyvét a Bates-módszerrel elért sikereiről amit 1942-ben ki is adtak.
Az 1950-es években nőtt Huxley érdeklődése a természettudományi kutatások iránt. Későbbi munkáira nagy hatással voltak az ez úton szerzett tapasztalatai a hallucinogén drogokkal.
1930. októberében az okkultista Aleister Crowley Huxley-val vacsorázott Berlinben, és a pletykák szerint Crowley ekkor bemutatta neki a peyote-ot. 1953-ban találkozott a meszkalinnal, mikor a pszichiáter Humphry Osmond felkérte őt tesztalanynak. 1955. december 24-én Huxley bevette az első dózis LSD-t. Valójában Huxley úttörő volt a pszichedelikus drogokat a "megvilágosodás" kereséséhez használók közt, elhíresülve arról, hogy halálos ágyán 100 mikrogramm LSD-t vett be. A pszichedelikus drogokkal való tapasztalatait "Az Érzékelés Kapui" (a cím William Blake: Menny és Pokol házassága című művének soraiból származik) és a "Menny és Pokol" című esszéjében írja le. Számos ezzel kapcsolatos írása vált a korai hippik körében alapművé.
1955-ben Huxley felesége meghalt mellrákban. 1956-ban elvette Laura Archera-t (1911-2007), aki szintén író volt. Ő írta a "This Timeless Moment"-et, Huxley életrajzát. 1960-ban Huxley-ról kiderült, hogy rákos, és az azt követő években egészsége romlása közben megírta újabb utópiáját, a Sziget-et, és előadásokat tartott "Az ember rejtett képességei"-ről.
Halálos ágyán, beszédképtelenül Huxley leírta papírra utolsó kérését feleségének: "LSD, 100 mikrogramm, izomba adva". Felesége beszámolója szerint ebben az "Időtlen Pillanatban" beadta az injekciót, 11:45-kor, majd még egyet pár óra múlva. Huxley 17:21-kor halt meg 1963. november 22-én, 69 évesen. A média jóformán átsiklott halála felett, mivel az egy napra esett John F. Kennedy meggyilkolásával, illetve az ír származású híres író, C. S. Lewis halálának napjával.
[/color]Huxley tanulmányait apja jól felszerelt botanikai laboratóriumában kezdte, majd a Hillside iskolában folytatta. Tanárnője édesanyja volt, aki évekig ellenőrizte őt, amígnem megbetegedett. A Hillside után az Eton Főiskolára jelentkezettt. Édesanyja 1908-ban meghalt. Három évvel később Aldous egy fájdalmas kórt (keratitis punctata) kapott el, ami három-négy évre megvakította, ám ez mentette meg az I. világháborúban a besorozástól. Egyszer visszatért a látása, ekkor angol irodalmat tanult a Balliol Főiskolán, Oxfordban.
Ballioli tanulmányai után eladósodott, apjának való tartozásai miatt munkát kellett szereznie. 1918-ban egy rövid időre az Air Ministrynél dolgozott, de soha nem érzett különösebb vágyat, hogy irodai munkát végezzen. Csupán apja utáni örökösödés jelenthette számára az irodalmi életbe való bekapcsolódást.
Huxley tizenhét évesen fejezte be első, nem publikált munkáját, ám húszas évei első felében elkezdett komolyabban írni. Ez időben írta egyik legismertebb művét Brave New Worldöt, magyarul a Szép új világot, illetve a Vak Sámsont.
Huxley az első világháború alatt Garsington Manornál tartózkodott, Ottoline Morell otthonában. Később, 1921-es „Nyár a kastélyban” című művében a Garsington-életmód karikatúráját mutatja be. 1919-ben a belga Maria Nijst veszi feleségül, akit Garsingtonban ismert meg. Egy gyermekük született, Matthew Huxley (1920–2005).
1937-ben Huxley Hollywoodba költözött, Kaliforniába feleségével, és barátjával, Gerard Hearddal. Ebben az időben írta Huxley a „Célok és eszközök” című művét. Ebben a munkájában taglalta Huxley a tényt, hogy bár a modern civilizáció emberei egyet értenek abban, hogy a világon legyen „szabadság, egyenlőség, igazság, és testvéri szeretet”, de nem képesek megegyezni, hogy valósuljon ez meg. Heard beavatta Huxleyt a Vedantába, a meditáció titkába, és a vegetárianizmusba az ahimsa alapelvén keresztül. Huxley megbarátkozott J. Krishnamurival, akinek a tanításai teljesen elképesztették őt. Ő is Vedantista lett a Swami Prabhavananda ciklusában, és ezt bemutatta Christopher Isherwoodnak. Nem sokkal ezután írta Huxley a lelki értékeket és eszméket hangsúlyozó könyvét, a The Perennial Philosophyt, amit sajnos nem adtak ki Magyarországon. Ez a könyv föld nagy misztikájának tanításait taglalja.
Élete nagy részében, tizenéves kori betegsége miatt - melyben kis híján megvakult - Huxley nagyon gyengén látott (ennek ellenére részleges felgyógyulása lehetővé tette hogy Oxfordban tanulhasson). 1940-ben elköltözött egy negyven holdas területre, egy magasan fekvő sivatagi falucskába, Llanóba. Itt, Huxley elmondása szerint látása drámaian javult, részben Bates módszerének, részben pedig a szélsőséges, tiszta, természetes sivatagi fénynek köszönhetően. Később Huxley úgy nyilatkozott, hogy 25 éve először képes volt szemüveg és erőlködés nélkül olvasni. Még autót is megpróbált vezetni a farm melletti földúton. Ekkor írta meg a „Látás művészete” című könyvét a Bates-módszerrel elért sikereiről amit 1942-ben ki is adtak.
Az 1950-es években nőtt Huxley érdeklődése a természettudományi kutatások iránt. Későbbi munkáira nagy hatással voltak az ez úton szerzett tapasztalatai a hallucinogén drogokkal.
1930. októberében az okkultista Aleister Crowley Huxley-val vacsorázott Berlinben, és a pletykák szerint Crowley ekkor bemutatta neki a peyote-ot. 1953-ban találkozott a meszkalinnal, mikor a pszichiáter Humphry Osmond felkérte őt tesztalanynak. 1955. december 24-én Huxley bevette az első dózis LSD-t. Valójában Huxley úttörő volt a pszichedelikus drogokat a "megvilágosodás" kereséséhez használók közt, elhíresülve arról, hogy halálos ágyán 100 mikrogramm LSD-t vett be. A pszichedelikus drogokkal való tapasztalatait "Az Érzékelés Kapui" (a cím William Blake: Menny és Pokol házassága című művének soraiból származik) és a "Menny és Pokol" című esszéjében írja le. Számos ezzel kapcsolatos írása vált a korai hippik körében alapművé.
1955-ben Huxley felesége meghalt mellrákban. 1956-ban elvette Laura Archera-t (1911-2007), aki szintén író volt. Ő írta a "This Timeless Moment"-et, Huxley életrajzát. 1960-ban Huxley-ról kiderült, hogy rákos, és az azt követő években egészsége romlása közben megírta újabb utópiáját, a Sziget-et, és előadásokat tartott "Az ember rejtett képességei"-ről.
Halálos ágyán, beszédképtelenül Huxley leírta papírra utolsó kérését feleségének: "LSD, 100 mikrogramm, izomba adva". Felesége beszámolója szerint ebben az "Időtlen Pillanatban" beadta az injekciót, 11:45-kor, majd még egyet pár óra múlva. Huxley 17:21-kor halt meg 1963. november 22-én, 69 évesen. A média jóformán átsiklott halála felett, mivel az egy napra esett John F. Kennedy meggyilkolásával, illetve az ír származású híres író, C. S. Lewis halálának napjával.