Kemény János: Víziboszorkány
Ismét egy erdélyi regényt ajánlok olvasóim figyelmébe, Kemény János (1903-1971) Víziboszorkányát. A mű 1965-ben született meg, de születhetett volna akár 50 - 60 évvel korábban is. Klasszikus szerkesztésű, szép magyar nyelven íródott lassú menetű regényről van szó, amelyet nem érintett meg a modern idők modernizáló stílusa. Talán korszerűtlen is, hiszen a jókais téma, a 19. századi magyar kapitalizálódás, a mikszáthi természetleírások és az ifjú hősnő szépsége, természetessége, a Tamási Áron-os környezet, itt nem a Hargita, hanem az ugyancsak zord máramarosi havasok, a Wass Albert-es cselekményfordulatok a késő 19. és a kora 20. századi írásokhoz teszik hasonlóvá a regényt.
Mindezek miatt jó olvasni ezt a könyvet, visznek magukkal az író szavai és hősei, kíváncsivá tesznek a főhős sorsára, sodródunk a folyóval és a cselekménnyel.
A regény ugyanis közel 80 évet ölel fel, 1834-ben születik meg az erdész lánya, a bájos Jolka, és 1914. június 23-án, az első világháború kirobbanása előtt hal meg megbecsült, elismert, de már nem szeretett matrónaként. Temetése a faluban elhomályosítja a friss hírt is, Ferenc Ferdinánd trónörökös halálát.
Életrajzi regény, ha tetszik: fejlődésregény a víziboszorkányé, aki a nagy erdélyi asszonyalakok méltó párja, utódja. Nyolcvan évet, a történelem szép darabját élte meg a máramarosi havasokban. A történelem azonban mintha inkább mellette suhant volna el, és érintetlenül hagyta volna az erdők és folyók népét.
Egy főalak köré szerveződik a cselekmény, Jolka sorsa köré. és az ő szemével látjuk a világ változásait. Jolka, az erdész egyetlen lánya az erdőben él, távol a világtól, édesanyja tanítgatja írni-olvasni, gyönyörű, természetes szépséggé serdül 16 éves korára. Beleszeret a Manoilába, a délceg vadorzóba, az apja történeteiben szereplő ellenségbe. A legény mit sem tud erről, hiszen nem is beszéltek egymással, egyszer találkoznak csupán, amikor a vadorzónak az erdész csapdát állít, a lány nem törődve a veszéllyel, figyelmezteti ideálját, megmenti az életét ezáltal. Az erdész nem kérdez semmit, azt hiszi, hogy lánya a vadorzó babája lett, ökörlánccal agyba-főbe veri a törékeny kislányt és elzavarja a háztól.
Itt kezdődik Jolka felnőtt élete, aki néhány hónapot a jószívű öreg pásztor, badea Ilie menedékében tölt. Addig marad itt, míg testi sebei begyógyulnak. A lelki sebek mélyek, egész életén át kitartanak. Itt határozza el a kislány, hogy „a magam javára kell gondolnom ezután minden körülmények között. Én nem akarok kegyelemkenyérre szorulni!” A havasokból tutajjal szállítják le a nagy kikötőbe a szálfákat, Jolka egy tutajjal lemegy a nagyrévi kikötőbe. Hamar munkát talál, a kikötőmester cselédlánya lesz, majd néhány év elteltével a felesége. Szül a férjének, Szénási Józsefnek hat gyermeket, jó ötleteivel, kedvességével segíti férje rangbéli és anyagi emelkedését. Tökéletes feleség, anya és háziasszony, de testileg nem kívánja a férjét, hiszen szerelem nélkül ment hozzá. A férj kicsapongóvá válik, meg akarja törni Jolkát, és újra előkerül az ökörlánc. Az asszony elmenekül hat gyermekével, a házasság alatt spórolt pénzével, emberismeretével, ötleteivel vissza a havasokba, gyermekkora színhelyére.
A következő 30 évben Jolka betör a férfiak világába, üzletasszony lesz, fakitermeléssel és faúsztatással foglakozik, most találja meg valódi életcélját. Mesés gazdagságra tesz szert, kincseit hat ládába gyűjti a hat gyermekének. Üzleti sikerei közben sok mindent elveszít, immár felnőtt gyerekei szeretetét, legkedvesebb fiát, Marcit, közvetlenségét, báját, emberi kapcsolatait, mindazt ami kiemelte őt a favágók és faúsztatók tömegéből. Anyagilag minden sikerül neki, ezért is nevezik el víziboszorkánynak. Élete végén már csak unokája, a kis Jolka tart ki mellette. Az öregasszony azonban nagy játékos marad, elsőként ébred rá, hogy a modern fűrészgépek megjelenése és a rohamtempóban épülő vasútvonalak miatt a hagyományos tutajos faszállítás napjai meg vannak számlálva, ezért teátrálisan megrendezett 70. születésnapján visszavonul, de kis Jolkának és férjének lehetőséget nyújt a modern üzleti sikerekre. A vagyonára ácsingózó népes családját megleckézteti, halála előtt kincsesládái tartalmát visszaadja a hegyeknek.
„ Sikertörténet – mondhatnánk. Valóban: több a meggazdagodáshoz, a szerencséhez vezető lépcsőfok, mint amelyik zsákutcába visz. Valóban így igaz? Hát a szülői kiátkozás, a szerelmi megaláztatás, lépten-nyomon a hálátlanság rémei és tényei, az egyetlen szeretett férfi erőszakos halála, az egyetlen szeretett fiú ostoba halála? És végül annak belátása, hogy az idő eljárt fölötte, s hogy – ha emelt fővel is! – ki kell lépni belőle? Mesés elem, de milyen valóságos: az összegyűjtött értékek széjjelszórása szelekbe, feneketlen mélységekbe, vak barlangokba, mert nincs kinek adni, mert méltatlanokra szállna. Mondhatnánk – nagy rá a kísértés! –: „magyar történet”, pedig a „magyar” szó le se íratik a regényben, a havasok gyermekei olyan keveredésben és olyan békességben élnek rengetegeik alján és vizeik partján, hogy nem minősíti és nem osztja meg őket a nemzet, a nyelv. Inkább a fejlődésben megkésett Kárpát-medence tipikus története a Jolkáé, amely nem nélkülözi a szerencsés kiugrást, a szívós kiemelkedést sem – az egyének számára. A havasok népe azonban irigykedő néző, legföljebb rönkvonó favágó és életét kockáztató tutajos marad mások sikertörténetében.” Lukács János Mesékből, balladákból tanulmányának zárósorai ezek, s ha továbbgondoljuk, a 21. század emberének kérdéseit is felteszi a mű. Mennyit ér meg nekünk a gazdagság? A szívós munka, tehetség, szorgalom, szerencse meghozza a gyümölcsét, de milyen áron? Torzul-e az ember, ha csak a vagyonszerzés irányítja? Ha ezeket a gondolatokat keressük Jolka sorsában, már nem is érezzük korszerűtlennek az erdélyi báró regényét.
Mindezek miatt jó olvasni ezt a könyvet, visznek magukkal az író szavai és hősei, kíváncsivá tesznek a főhős sorsára, sodródunk a folyóval és a cselekménnyel.
A regény ugyanis közel 80 évet ölel fel, 1834-ben születik meg az erdész lánya, a bájos Jolka, és 1914. június 23-án, az első világháború kirobbanása előtt hal meg megbecsült, elismert, de már nem szeretett matrónaként. Temetése a faluban elhomályosítja a friss hírt is, Ferenc Ferdinánd trónörökös halálát.
Életrajzi regény, ha tetszik: fejlődésregény a víziboszorkányé, aki a nagy erdélyi asszonyalakok méltó párja, utódja. Nyolcvan évet, a történelem szép darabját élte meg a máramarosi havasokban. A történelem azonban mintha inkább mellette suhant volna el, és érintetlenül hagyta volna az erdők és folyók népét.
Egy főalak köré szerveződik a cselekmény, Jolka sorsa köré. és az ő szemével látjuk a világ változásait. Jolka, az erdész egyetlen lánya az erdőben él, távol a világtól, édesanyja tanítgatja írni-olvasni, gyönyörű, természetes szépséggé serdül 16 éves korára. Beleszeret a Manoilába, a délceg vadorzóba, az apja történeteiben szereplő ellenségbe. A legény mit sem tud erről, hiszen nem is beszéltek egymással, egyszer találkoznak csupán, amikor a vadorzónak az erdész csapdát állít, a lány nem törődve a veszéllyel, figyelmezteti ideálját, megmenti az életét ezáltal. Az erdész nem kérdez semmit, azt hiszi, hogy lánya a vadorzó babája lett, ökörlánccal agyba-főbe veri a törékeny kislányt és elzavarja a háztól.
Itt kezdődik Jolka felnőtt élete, aki néhány hónapot a jószívű öreg pásztor, badea Ilie menedékében tölt. Addig marad itt, míg testi sebei begyógyulnak. A lelki sebek mélyek, egész életén át kitartanak. Itt határozza el a kislány, hogy „a magam javára kell gondolnom ezután minden körülmények között. Én nem akarok kegyelemkenyérre szorulni!” A havasokból tutajjal szállítják le a nagy kikötőbe a szálfákat, Jolka egy tutajjal lemegy a nagyrévi kikötőbe. Hamar munkát talál, a kikötőmester cselédlánya lesz, majd néhány év elteltével a felesége. Szül a férjének, Szénási Józsefnek hat gyermeket, jó ötleteivel, kedvességével segíti férje rangbéli és anyagi emelkedését. Tökéletes feleség, anya és háziasszony, de testileg nem kívánja a férjét, hiszen szerelem nélkül ment hozzá. A férj kicsapongóvá válik, meg akarja törni Jolkát, és újra előkerül az ökörlánc. Az asszony elmenekül hat gyermekével, a házasság alatt spórolt pénzével, emberismeretével, ötleteivel vissza a havasokba, gyermekkora színhelyére.
A következő 30 évben Jolka betör a férfiak világába, üzletasszony lesz, fakitermeléssel és faúsztatással foglakozik, most találja meg valódi életcélját. Mesés gazdagságra tesz szert, kincseit hat ládába gyűjti a hat gyermekének. Üzleti sikerei közben sok mindent elveszít, immár felnőtt gyerekei szeretetét, legkedvesebb fiát, Marcit, közvetlenségét, báját, emberi kapcsolatait, mindazt ami kiemelte őt a favágók és faúsztatók tömegéből. Anyagilag minden sikerül neki, ezért is nevezik el víziboszorkánynak. Élete végén már csak unokája, a kis Jolka tart ki mellette. Az öregasszony azonban nagy játékos marad, elsőként ébred rá, hogy a modern fűrészgépek megjelenése és a rohamtempóban épülő vasútvonalak miatt a hagyományos tutajos faszállítás napjai meg vannak számlálva, ezért teátrálisan megrendezett 70. születésnapján visszavonul, de kis Jolkának és férjének lehetőséget nyújt a modern üzleti sikerekre. A vagyonára ácsingózó népes családját megleckézteti, halála előtt kincsesládái tartalmát visszaadja a hegyeknek.
„ Sikertörténet – mondhatnánk. Valóban: több a meggazdagodáshoz, a szerencséhez vezető lépcsőfok, mint amelyik zsákutcába visz. Valóban így igaz? Hát a szülői kiátkozás, a szerelmi megaláztatás, lépten-nyomon a hálátlanság rémei és tényei, az egyetlen szeretett férfi erőszakos halála, az egyetlen szeretett fiú ostoba halála? És végül annak belátása, hogy az idő eljárt fölötte, s hogy – ha emelt fővel is! – ki kell lépni belőle? Mesés elem, de milyen valóságos: az összegyűjtött értékek széjjelszórása szelekbe, feneketlen mélységekbe, vak barlangokba, mert nincs kinek adni, mert méltatlanokra szállna. Mondhatnánk – nagy rá a kísértés! –: „magyar történet”, pedig a „magyar” szó le se íratik a regényben, a havasok gyermekei olyan keveredésben és olyan békességben élnek rengetegeik alján és vizeik partján, hogy nem minősíti és nem osztja meg őket a nemzet, a nyelv. Inkább a fejlődésben megkésett Kárpát-medence tipikus története a Jolkáé, amely nem nélkülözi a szerencsés kiugrást, a szívós kiemelkedést sem – az egyének számára. A havasok népe azonban irigykedő néző, legföljebb rönkvonó favágó és életét kockáztató tutajos marad mások sikertörténetében.” Lukács János Mesékből, balladákból tanulmányának zárósorai ezek, s ha továbbgondoljuk, a 21. század emberének kérdéseit is felteszi a mű. Mennyit ér meg nekünk a gazdagság? A szívós munka, tehetség, szorgalom, szerencse meghozza a gyümölcsét, de milyen áron? Torzul-e az ember, ha csak a vagyonszerzés irányítja? Ha ezeket a gondolatokat keressük Jolka sorsában, már nem is érezzük korszerűtlennek az erdélyi báró regényét.