Egyházközségi délután dr. Dolhai Lajossal

„2019. október 20-án Dolhai Lajos, az Egri Hittudományi Főiskola rektora, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus teológiai bizottságának vezetője volt az egyházközségünk vendége.
Előadásában ismertette a 2020. szeptember 13-20. között rendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus célját, a felkészülés jelenlegi állását, a kongresszus tervezett programját.
Bemutatta az 1938-as magyarországi kongresszus főbb eseményeit, helyszíneit, ezekkel állította párhuzamba a jövő évi eseménysorozatot.
A 2020-as kongresszus mottóját a Zsoltárok könyvéből választották. „Minden forrásom belőled fakad.” E mottónak felel meg a gondosan tervezett logó, amelyben az ostya, a kehely, a piros kereszt, a folyót idéző hullámok fejezik ki a kongresszus lényegét.
Beszélt az egyhetesre tervezett nagyszabású kongresszus előkészítő munkálatairól. Szólt az időpont körültekintő kiválasztásáról, arról, hogy a szeptember közepei dátum lehetővé teszi az egyházi iskolák nagyarányú részvételét.
Ismertette a helyszíneket, elmondta, hogy a legnagyobb rendezvények a Puskás Ferenc Stadionban, a hajdani Hungexpo területén, a Kossuth téren, a Hősök terén, a Margitszigeten lesznek. A színhelyekhez kötődnek a tömegeket vonzó események. Lesz nyitó és záró ünnepi mise, ifjúsági találkozó, családok napja, közös elsőáldozás, fáklyás körmenet.
A kongresszus honlapján dr. Versegi Beáta Mária foglalja össze mindannyiunk számára az esemény lelkiségét.

A Jóisten ajándékozó szeretetét látjuk abban, hogy 2020-ban Budapesten rendezhetjük meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Ünnepelhetjük Jézust az Eucharisztiában, megemlékezhetünk az Ő hűségéről és kifejezhetjük belé vetett reményünket. A kongresszus ünnepi eseményére készülve imádkozzuk templomainkban hétről hétre ezt az imát. Azzal a vággyal tesszük, hogy egyénileg és közösségileg is közelebb kerüljünk az Eucharisztia titkához és ráhangolódjunk arra a kegyelmi ajándékra, amit a Kongresszus ünnepe által Jézus készített számunkra, nemzetünk, Európa és a világ számára.
Az ima meghív arra, hogy elmélyült lelkiséggel és cselekvő szeretettel készítsük elő az Úr útjait.
"Mennyei Atyánk, minden élet forrása!
Küldd el Szentlelkedet,
hogy az önmagát értünk feláldozó
és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust
felismerjük és egyre jobban szeressük!"
A Mennyei Atya minden élet forrása. A Szentháromság egy Isten életének dinamikáját a szeretet lendülete adja. A szeretet olyan belső erő és elköteleződés, ami arra késztet, hogy önmagunkat odaadjuk, és eggyé váljunk a szeretett személlyel. A szeretet erő, a szeretet elköteleződés, figyelem, gyengédség és jóakarat.
Mi nem rendelkezünk olyan műszaki eszközzel, amivel érzékelhetnénk Isten belső életét. Mikor azonban mély és igaz szeretetet élünk meg, valamiként ráérezhetünk Isten valóságára, életére: teremtő, szabaddá tevő, gondoskodó szeretetére.
Az Oltáriszentségben velünk levő Jézus valóságos mennyország közöttünk. A kenyér és a bor színe alatt meghív arra, hogy a Szentháromság életébe lépjünk be. Nincs itt a földön műszaki eszközünk, hogy észleljük az "isteni szívdobbanást". Ennél több van itt: Ő maga.
Az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust szemlélve felfedezzük, milyen az, aki szeret. Egészen önmaga marad, miközben isteni valósága a kenyér és a bor színe alatt rejtőzik el. Képes arra, hogy egyszerű legyen. Elérhetővé teszi magát. Van bátorsága önmagát másoknak odaajándékozni. Áldozatot hoz. Fel tudja vállalni a törékenységét és kicsinységét. Erejét és méltóságát azáltal valósítja meg, hogy szabadsággal ajándékozza meg a másik személyt: kiszolgáltatja magát a szeretetnek.
Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk,
orvosunk és békességünk.
Adj bátorságot, hogy az ő erejét és örömét
elvigyük minden emberhez!
Jézust Urunknak, Istenünknek valljuk, Ő a Mesterünk. Olyan személy, aki rendelkezik azzal a méltósággal és tekintéllyel, amivel a szeretet és az élet útjára tud vezetni bennünket. Amikor szemléljük és befogadjuk őt az Eucharisztiában, akkor Ő maga közvetlenül kíván bennünket alakítani, formálni.
Barát számunkra, aki mélységesen ismeri az ember valóságát. Semmi sem idegen tőle, ami emberi. Ezért bármilyen helyzetben bizalommal fordulhatunk hozzá. Barát, aki bátorít, biztat, és néha szembesít is bennünket azzal, amiben változásra, fejlődésre van szükségünk. A vele eltöltött csendes időkben - szentségimádások alkalmával - két barát időzik egymással. Egyszer az egyikünk szól, máskor a másikunk. Van, amikor hallgatunk. Nézzük egymást. Odafigyelünk a másikra. A baráti együttlétek alkalmával néha nagy dolgok történnek, máskor csak az együttlét számít. Előfordul az is, hogy nehéz vagy fájdalmas dolgok fakadnak fel bennünk éppen a szentségimádás - a baráti találkozás ideje alatt.
Jézus nem retten meg azoktól a fájdalmaktól és gyengeségektől, amiket hordozunk. Az Eucharisztiában velünk lévő Jézus az orvosunk. Ő gyógyítani kívánja félelmeinket, legmélyebb aggodalmainkat. Ő valóságos Isten és valóságos ember. Egyedül ő képes arra, hogy a végességünkből fakadó szorongásainkat, a veszteségek és hiányok felett érzett aggodalmunkat, az elmúlás miatti fájdalmainkat orvosolja. Az Eucharisztia jelenlétében az örök Szeretet valóságában találjuk magunkat. Ennek a tapasztalatnak gyógyító ereje van.
Az eucharisztikus Jézus táplálékunk és békességünk. Mikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Jézus teljes valójában belép lelkünkbe - testünkbe. Ő jön hozzánk, az értünk meghalt és feltámadott. És egészen személyes módon mondja ki a mi bensőnkben: Békesség nektek! Mi pedig az első tanítványokhoz - Mária Magdolnához, Tamás apostolhoz hasonlóan mondhatjuk: "Láttuk, tapintottunk, érzékeltük, az Urat!".
A szeretet arra késztet, hogy együtt legyünk, eggyé váljunk a szeretett személlyel. Ugyanakkor mindig meglepetés is. Az igaz szeretetkapcsolatban mindig több van annál, amit gondolnánk, remélnénk. A szeretet túlmutat magán a szeretettapasztalaton. Tovább vezet, kitágít, türelemmel teljes, és ha szükséges, megbocsát. Bátorságra van szükségünk, hogy a lelki meghittség tapasztalatából elindulva tovább lépjünk. Ezért kérjük az Atyát, hogy bátorítson bennünket Szentlelke által, hogy a Jézussal megtapasztalt örömet másokkal is megosszuk.
Add, hogy a készület ideje
és az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése
egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk,
Európa és a világ lelki megújulását szolgálja.
Az Eucharisztia ünneplése az egész világot beemeli Isten szent jelenlétébe. Jézus egyszerű és természetes anyagi dolgokkal azonosítja magát: a föld termésével, a kenyérrel, és a szőlőtő gyümölcsével, a borral. Mindkettő feldolgozásához emberi munka, fáradozás, törődés szükséges. A szentmisében a felszentelt pap ezeket a teremtett dolgokat veszi a kezébe, és ezek lényegülnek át Jézus testévé és vérévé. A pap szolgálata főként abban áll, hogy összekapcsolja a hívők önátadását Jézus áldozatával, és megszentelje a népet. A papi szolgálat hozzájárul, hogy Isten és az emberek közötti szeretetkapcsolat, kommunió megerősödjön.
Az általános papság révén minden keresztény arra hivatott, hogy a világ megszentelésén fáradozzon. A pap kezébe veszi a kenyeret és a bort, és felajánlja Istennek. A keresztények hivatása, hogy mindazt, ami a teremtett világban rájuk van bízva, Istenhez emeljék fel. A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak (Róm 8,19), mert az egész teremtés arra hivatott, hogy átragyogjon rajta Isten jelenlétének szentsége. Amikor fővárosunk, városaink, népünk, Európa és a világ lelki megújulásáért imádkozunk, átérezzük felelősségünket azért a világért, amiben élünk.
A szóbeli ima ezen a ponton véget ér. Az imádság követi az Eucharisztia logikáját, küldetést ad: lépjünk ki belső lelki szobánkból, induljunk el templomainkból, keressük a világunkban azt, ahol Isten megszentelő jelenlétére szükség van. Figyeljük, miként sóhajtozik a teremtett világ Isten fiainak megnyilvánulására, hol van szükség a cselekvő szeretetre, az irgalmasság tetteinek megnyilvánulásaira.
Dr. Dolhai Lajos így fogalmaz Az Eucharisztia, mint a szentségi üdvrend középpontja című előadásában:
A közelgő eucharisztikus kongresszushoz közeledvén gyakran fogunk még beszélni az Eucharisztia forrás jellegéről. Befejezésként csak azt szeretném hangoztatni, hogy nagy áldás lesz számunkra, ha felfedezzük ezt az éltető forrást, és iszunk a vizéből… Ezzel a gondolattal kapcsolatos példám a következő: Talán még emlékszünk rá, hogy az újszövetségi szentirás görög szövegének kritikai kiadásai közül a legismertebb és legnépszerűbb az evangélikusok által forgalmazott E.NestleK. Aland által kiadott változat. Ha jól emlékszem már 20-30 kiadás is megjelent belőle. Valahol olvastam, hogy az egyik kiadó, E. Nestle család tagjai közül, akik részt vettek a 20. században ebben a kiadásban, nagyon sokan evangélikus lelkészek és biblikus teológiai tanárok voltak. A család egyik tagja, a nevére már nem emlékszem, aki nem lett lelkész, sőt bevallotta, hogy nem is vallásos, az egyik interjúban a következőket mondta: Tudják, a családunk vallásosságával, illetve a legújabb generáció vallástalanságával kapcsolatban a következő szomorú megállapítást kell tennem: „A mi családunk évszázadokon keresztül a bibliával foglalkozott, azt is mondhatnám, hogy ott ültünk a forrás mellett, és sajnálatos módon, a forrás mellett szomjan haltunk, mert nem merítettünk a forrás vizéből. Azt hiszem, hogy túlzás nélkül mondhatom, hogy életünk minden napján mi katolikus papok is ott vagyunk a forrás mellett, hiszen a szentmise, az Eucharisztia megünneplése, a szentáldozás, a szentségimádás forrásnak, a lelki életnek, a kegyelmi életnek, a papi életnek a forrása. Talán mondanom sem kellene, hogy még ennél a forrásnál is lehet szomjazni, ennél a forrásnál – a szomjúság ellenére is – meg lehet halni, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi papok arra kaptunk meghívást, hogy Mózeshez hasonlóan, vagy gondoljunk a szamariai asszony történetére: Jézushoz hasonlóan, forrást fakasszunk saját magunk javára és mások üdvösségére.

Gyuricza Judit írása

XXIII. János pápa szállóigévé vált “Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt” mondata lehetett volna a március 24-ei egyházközségi délután mottója.

Frőlich Róbert ugyanis a Wikipédián megjelent életrajza szerint nyugalmazott dandártábornok, volt vezető tábori rabbi, 2015 és 2018 között országos főrabbi, jelenleg a a Dohány utcai zsinagóga főrabbija, avatott ismerője a zsidó hitnek, szertartásoknak, otthonosan mozog a Bibliában, mind a zsidó, mind a keresztény teológiában.
A főrabbi eljött hozzánk, és megtartotta a „Jeruzsálem, a templom és a húsvét városa” című előadását.
Megköszönte Tóth István laudációját, és rögtön a közös ponttal indított, mind a zsidók, mind a keresztények készülnek a húsvétra
A közös pont megtalálásától, a pészach és a húsvét bibliai alapú megközelítésétől indulva gazdag és hiteles képet nyújtott az ótestamentumban gyökerező zsidó és keresztény hagyomány különbözőségeiről és azok közös gyökereiről.
A közönség számára érthetővé és élővé tette a zsidó szabadságünnep, a természeti, földműves gyökerű tavaszköszöntő ünnep és a spirituális aspektusú, mózesi könyveken alapuló, egyiptomi rabságból kiszabadulást dicsőítő történelmi ünnep bonyolultságát és szerkezetét. Roppant érdekes volt, amikor az exodust indirekt bizonyítékokkal támasztotta alá, illetve amikor a 3300 évvel ezelőtti események kapcsán a kollektív emlékezet megőrző képességére hivatkozott. Lendületes és szellemes előadásában ismertette a mai pészach szerepét, hagyományait, rituális cselekedeteit és kellékeit, az étrend jelentőségét és bibliai gyökereit. Utalt a Tóra 613 parancsára, majd a „Csinálj kerítést a Tórának!” modernizációs és aktualizálós pontosításaira, ezekkel vezetett át a neológ zsidóság mai rituáléihoz.
Ismertette a Haggada, a széder-esti elbeszélés történetét, amely négy fiúról tesz említést. A Tórában ugyanis négyszer fordul elő a jól ismert parancs („Meséld el gyermekednek!”), amely az ünnepi vacsora alapját képezi, s mind a négyszer kissé másként. Így számukra is más-más módon kell közvetíteni a zsidó történelmet, az egyiptomi szolgaság és szabadulás jelentőségét.
Itt tért át Jeruzsálem, a jeruzsálemi szentély (amit a keresztény történetírás jeruzsálemi templomként emleget) történetére. Megvilágította, hogy ez a kultusz helye, és hogy kétszeri elpusztítása sorstragédia, hiszen az a ház vált semmivé, „ahol az Isten lakik”. Ebből kifolyólag ma a zsidó vallás központja fizikailag nem, csupán spirituálisan értelmezhető, a mainak a szakralitása egyszer majd helyre fog állni. Így kapcsolódik össze a Messiásvárás és az Új Jeruzsálem-kultusz az Áron vérvonalából származó mai rabbik és mai hívők gondolkodásmódjában.
A biblikus idézetek klasszicizáló bőségét a gyarló ember hétköznapi tapasztalatai tették érthetővé, az intellektuális önirónia, a több ezer éves zsidó kultúrkincs és a 19.-20. századi keresztény kultúra zsidóságról alkotott képének disszonanciája finoman, de jól érzékelhetően hatotta át a főrabbi hiteles, ihletett, humorral színezett, ám mégis nagyon komoly és informatív előadását.

Gyuricza Judit írása