DECEMBER 13. - SZENT LÚCIA - "LUCA NAPJA"
A karácsonyi ünnepkör egyik érdekes napja december 13-a, vagyis Luca nap. De mi is ennek a részben keresztény, részben egyedinek tekinthető magyar szokásnak a története?
Szent Lucia életéről - akinek alakját köszöntik ezen a napon igen - keveset tudunk. A legendák szerint Szicíliában, Syracusa városában született, a 3. század vége felé, ősi, előkelő római patrícius családba.
Apja halála után súlyosan beteg édesanyjával élt itt, aki már férjet is kiszemelt Luciának. Édesanyja gyógyulása érdekében elzarándokoltak Szent Ágota vértanú sírjához, hogy a szent közbenjárását kérjék a gyógyulás érdekében. Mélységes hite kiesdette édesanyja gyógyulását.
Az anya a csodálatos gyógyulás után már nem erőltette lánya házasságát, pedig egy nagyon magabiztos vőlegény jelölttel állapodott meg korábban. A sértődött, és a nagyon remélt vagyonból kimaradó vőlegény, csalódottságában feljelentette Luciát a helytartónál, kereszténysége miatt.
A helytartó beidézte a lányt és áldozatot követelt tőle az istenek oltárán. Lucia ezt megtagadta. Többféle kínzással próbálták " jobb belátásra bírni", halálra ítélték, de minden hatástalan volt, nem tudták kivégezni. Végül karddal szúrták át a nyakát, de addig nem halt meg, míg imádságát be nem fejezte… Meghalt 303-ban.
Halála előtt még meg tudott áldozni. Vértanúsága Diocletianus alatt történt, Syracusa városában. Épségben maradt testét később Velencébe vitték. Régtől fogva tisztelt szent, a misekánonban is szerepel a neve.
Lucia a legenda szerint Jézus menyasszonya volt, ezért házasságszerző szentnek tartották. A hagyomány szerint Lucia neve napján meggyfaágat vágtak, vízbe tették, s ha kizöldült, a lány a következő évben férjhez ment…
A keresztény vallásban tisztelt szent, Lucia mellett élt magyar hazánkban egy ártó, rontó nőalak, még az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az úgynevezett Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult, gyakoribbak lettek nálunk is a Lucák.
A Lucia - magyarul Luca - név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)
Szent Lucia életéről - akinek alakját köszöntik ezen a napon igen - keveset tudunk. A legendák szerint Szicíliában, Syracusa városában született, a 3. század vége felé, ősi, előkelő római patrícius családba.
Apja halála után súlyosan beteg édesanyjával élt itt, aki már férjet is kiszemelt Luciának. Édesanyja gyógyulása érdekében elzarándokoltak Szent Ágota vértanú sírjához, hogy a szent közbenjárását kérjék a gyógyulás érdekében. Mélységes hite kiesdette édesanyja gyógyulását.
Az anya a csodálatos gyógyulás után már nem erőltette lánya házasságát, pedig egy nagyon magabiztos vőlegény jelölttel állapodott meg korábban. A sértődött, és a nagyon remélt vagyonból kimaradó vőlegény, csalódottságában feljelentette Luciát a helytartónál, kereszténysége miatt.
A helytartó beidézte a lányt és áldozatot követelt tőle az istenek oltárán. Lucia ezt megtagadta. Többféle kínzással próbálták " jobb belátásra bírni", halálra ítélték, de minden hatástalan volt, nem tudták kivégezni. Végül karddal szúrták át a nyakát, de addig nem halt meg, míg imádságát be nem fejezte… Meghalt 303-ban.
Halála előtt még meg tudott áldozni. Vértanúsága Diocletianus alatt történt, Syracusa városában. Épségben maradt testét később Velencébe vitték. Régtől fogva tisztelt szent, a misekánonban is szerepel a neve.
Lucia a legenda szerint Jézus menyasszonya volt, ezért házasságszerző szentnek tartották. A hagyomány szerint Lucia neve napján meggyfaágat vágtak, vízbe tették, s ha kizöldült, a lány a következő évben férjhez ment…
A keresztény vallásban tisztelt szent, Lucia mellett élt magyar hazánkban egy ártó, rontó nőalak, még az ősi hiedelemvilágból származó boszorkány, az úgynevezett Luca-asszony is. Emiatt korábban ritkán adták e nevet a lánygyermekeknek, mióta azonban ez az archaikus hagyomány háttérbe szorult, gyakoribbak lettek nálunk is a Lucák.
A Lucia - magyarul Luca - név a lux, azaz a „fényesség” szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének is tekintették. Maga Dante is megemlékezik erről az Isteni Színjátékban. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a 16. századi Gergely-naptár életbelépése előtt ez volt az év legrövidebb napja, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a magyar népi képzelet szerint is december hó folyamán e naphoz kötődik a legtöbb varázslás, népi babona. (Ma már a téli napforduló csillagászati és földrajzi eseménye december 21-én következik be. De régen a téli napfordulót a napistenek születésének időpontjaként tisztelték, sőt e napot három és fél évszázaddal Jézus születése után is megünnepelték.)
DECEMBER 14. - KERESZTES SZENT JÁNOS
1591. december 14-én éjjel hunyt el a kármelita Juan de La Cruz, a spanyol költők védőszentje, akit a világ Keresztes Szent János néven ismer. Alig öt évtizednyi élete az istenszerelem tüzében égett el.
Keresztes Szent János misztikus és kármelita pap volt, egy próféta, egy jel, akit Isten elhalmozott kegyelmével. 1542. június 24-én született Fontiverosban, Spanyolországban, egy nehéz anyagi körülmények közt élő család harmadik tagjaként. Apja korán meghalt, anyja nehezen tudta nevelni. Szakmát nem tudott tanulni, mert gyenge és ügyetlen volt. Tanulni szeretett volna, erre adottsága is volt. Az elemi ismeretek megtanulására szegények intézetébe került. Itt sokat és átszellemülten ministrált, ami megtetszett egy gazdag úrnak. Ez a gazdag úr alkalmazta a 13 éves gyereket, aki aztán szerény fizetéséből így tudott már tanulni. Szorgalmasan dolgozott, tanult és vezekelt. Egyre világosabban megérlelődött benne a gondolat, hogy szerzetes lesz. 1563-ban, 21 évesen belép Medina del Campóban a kármelita rendbe, itt is kitartóan tanult, majd a Rend parancsára Salamancába ment tanulni: hittudományt és bölcseletet. 1567-ben pappá szentelték, megint csak parancsra, ő erre méltatlannak érezte magát.
Misztikus élményekben gazdag életet élt. Sokat szenvedett betegség, megnemértés miatt.
Megismerkedik a történelem egyik legnagyobb nőalakjával, Avilai Teréz anyával és elkötelezi magát a Kármel reformja mellett. 1568-ban elsőnek csatlakozott a megreformált, sarutlan rendhez, vagyis az új-lazaságokat tagadó, szegény és kemény életet vállalta. Nagyon kemény vezekléssel és imával éltek ezek a sarutlanok. Ekkor vette fel új szerzetesi nevét: Keresztes…, vagyis Keresztről nevezett… A sarus karmeliták testi erőszakkal akarták a reformokról lebeszélni, elfogták, bezárták, lelkileg gyötörték, meg is vesszőzték. Misézni sem engedték, ezért megszökött a rabságból. A sarutlan karmelita apácák a klauzúrájukban rejtették el. Jóakarói segítségével aztán Andalúziába mehetett egyik rendházukba. Itt sem akarták elfogadni, de ő minden szenvedést örömmel vállalt. Életében igen sok jelét adta az életszentségnek és bölcsességnek, a lelki életről szóló könyvei bizonyítják mély lelki élettapasztalatát. Súlyos beteg lett, városi rendházba kellett mennie ápolásra, ő Ubedát választotta, mert az ottani perjel nagyon szigorú volt. Halála 1591. december 14-én csendes és nyugodt elmúlás volt, sírjához azonnal megindult a zarándoklás, a nép szentnek tartotta. Írásait a spanyol irodalom remekműveiként tartják számon.
1675. január 25-én X.Kelemen pápa boldoggá, 1726 december 27-én XIII.Benedek pápa szentté, 1926 augusztus 24-én XI. Piusz pápa egyházdoktorrá avatja. Az ő egyházdoktorrá való avatása óta - nemcsak a Kármel lelkiségében élők, hanem valamennyi keresztény számára is hiteles tanító az Egyházban, ránk maradt művei értékes gyöngyszemek.
Szent János élte is azt amit írt, tanított, magyarázott, olyan bensőséges kapcsolatba került Istennel, hogy néha csak egy-egy gondolat a Szentháromságról, Isten jóságáról, Jézus Krisztusról, a Kereszt látványa az elragadtatás állapotába emelte, sokszor felemelkedett a földről és lebegő állapotban maradt. Máskor, a környezete által is látható fényjelenségek kísérték Istennel való szoros kapcsolatát. Olykor a jövőt jelen időben látta, és ezt el is mondta, amit a jelenben élők gyakran csak a jövendölés beteljesedésekor értették meg.
Írásaiban közel 1500 biblikus idézet található, valamint azok visszhangjai. Mindig vele volt a Biblia, utazásai során is. Énekli a zsoltárokat és az Énekek Énekét, különös szeretettel szavalta János evangéliumának 17. fejezetét. Lisszaboni tartózkodása alatt bibliájával együtt lement a tengerpartra, míg a többi, rendi káptalanon résztvevő atya egy hamis stigmatizált személy sebeivel volt elfoglalva. mint hűséges barát, aki elkíséri a templomba, a kertbe, a cellába, az utazásain. A Biblia nem más számára, mint a Szó és a Jelenlét, ami közelében lehet a halálig. Kicsivel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, a Prior atya elkezdte olvasni neki a halottakért végzendő litániákat és imádságokat. János testvér egy mozdulattal megkéri, hogy hagyja abba, s kéri elválaszthatatlan barátjának jelenlétét: “Olvassa el nekem atyám az Énekek Énekét, mert másra nincs szükségem!” Meghallgat belőle néhány versszakot, s így szól: “Ó, milyen értékes gyöngyök!”
Szent János élete és tanítása a Keresztről és a Szeretetről szól, valójában minden szent élete folytonos döntés volt a Kereszt mellett. Ő az önmegvalósítással szemben állította a lemondás és az önmegtagadás szabadságát és örömét, felismerte a szenvedés értelmét és értékét, mindezek a kérdések a ma emberét is elevenen foglalkoztatják.
Keresztes Szent János misztikus és kármelita pap volt, egy próféta, egy jel, akit Isten elhalmozott kegyelmével. 1542. június 24-én született Fontiverosban, Spanyolországban, egy nehéz anyagi körülmények közt élő család harmadik tagjaként. Apja korán meghalt, anyja nehezen tudta nevelni. Szakmát nem tudott tanulni, mert gyenge és ügyetlen volt. Tanulni szeretett volna, erre adottsága is volt. Az elemi ismeretek megtanulására szegények intézetébe került. Itt sokat és átszellemülten ministrált, ami megtetszett egy gazdag úrnak. Ez a gazdag úr alkalmazta a 13 éves gyereket, aki aztán szerény fizetéséből így tudott már tanulni. Szorgalmasan dolgozott, tanult és vezekelt. Egyre világosabban megérlelődött benne a gondolat, hogy szerzetes lesz. 1563-ban, 21 évesen belép Medina del Campóban a kármelita rendbe, itt is kitartóan tanult, majd a Rend parancsára Salamancába ment tanulni: hittudományt és bölcseletet. 1567-ben pappá szentelték, megint csak parancsra, ő erre méltatlannak érezte magát.
Misztikus élményekben gazdag életet élt. Sokat szenvedett betegség, megnemértés miatt.
Megismerkedik a történelem egyik legnagyobb nőalakjával, Avilai Teréz anyával és elkötelezi magát a Kármel reformja mellett. 1568-ban elsőnek csatlakozott a megreformált, sarutlan rendhez, vagyis az új-lazaságokat tagadó, szegény és kemény életet vállalta. Nagyon kemény vezekléssel és imával éltek ezek a sarutlanok. Ekkor vette fel új szerzetesi nevét: Keresztes…, vagyis Keresztről nevezett… A sarus karmeliták testi erőszakkal akarták a reformokról lebeszélni, elfogták, bezárták, lelkileg gyötörték, meg is vesszőzték. Misézni sem engedték, ezért megszökött a rabságból. A sarutlan karmelita apácák a klauzúrájukban rejtették el. Jóakarói segítségével aztán Andalúziába mehetett egyik rendházukba. Itt sem akarták elfogadni, de ő minden szenvedést örömmel vállalt. Életében igen sok jelét adta az életszentségnek és bölcsességnek, a lelki életről szóló könyvei bizonyítják mély lelki élettapasztalatát. Súlyos beteg lett, városi rendházba kellett mennie ápolásra, ő Ubedát választotta, mert az ottani perjel nagyon szigorú volt. Halála 1591. december 14-én csendes és nyugodt elmúlás volt, sírjához azonnal megindult a zarándoklás, a nép szentnek tartotta. Írásait a spanyol irodalom remekműveiként tartják számon.
1675. január 25-én X.Kelemen pápa boldoggá, 1726 december 27-én XIII.Benedek pápa szentté, 1926 augusztus 24-én XI. Piusz pápa egyházdoktorrá avatja. Az ő egyházdoktorrá való avatása óta - nemcsak a Kármel lelkiségében élők, hanem valamennyi keresztény számára is hiteles tanító az Egyházban, ránk maradt művei értékes gyöngyszemek.
Szent János élte is azt amit írt, tanított, magyarázott, olyan bensőséges kapcsolatba került Istennel, hogy néha csak egy-egy gondolat a Szentháromságról, Isten jóságáról, Jézus Krisztusról, a Kereszt látványa az elragadtatás állapotába emelte, sokszor felemelkedett a földről és lebegő állapotban maradt. Máskor, a környezete által is látható fényjelenségek kísérték Istennel való szoros kapcsolatát. Olykor a jövőt jelen időben látta, és ezt el is mondta, amit a jelenben élők gyakran csak a jövendölés beteljesedésekor értették meg.
Írásaiban közel 1500 biblikus idézet található, valamint azok visszhangjai. Mindig vele volt a Biblia, utazásai során is. Énekli a zsoltárokat és az Énekek Énekét, különös szeretettel szavalta János evangéliumának 17. fejezetét. Lisszaboni tartózkodása alatt bibliájával együtt lement a tengerpartra, míg a többi, rendi káptalanon résztvevő atya egy hamis stigmatizált személy sebeivel volt elfoglalva. mint hűséges barát, aki elkíséri a templomba, a kertbe, a cellába, az utazásain. A Biblia nem más számára, mint a Szó és a Jelenlét, ami közelében lehet a halálig. Kicsivel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, a Prior atya elkezdte olvasni neki a halottakért végzendő litániákat és imádságokat. János testvér egy mozdulattal megkéri, hogy hagyja abba, s kéri elválaszthatatlan barátjának jelenlétét: “Olvassa el nekem atyám az Énekek Énekét, mert másra nincs szükségem!” Meghallgat belőle néhány versszakot, s így szól: “Ó, milyen értékes gyöngyök!”
Szent János élete és tanítása a Keresztről és a Szeretetről szól, valójában minden szent élete folytonos döntés volt a Kereszt mellett. Ő az önmegvalósítással szemben állította a lemondás és az önmegtagadás szabadságát és örömét, felismerte a szenvedés értelmét és értékét, mindezek a kérdések a ma emberét is elevenen foglalkoztatják.
Keresztes Szent János
ISTENÉT A HIT ÁLTAL MEGISMERŐ LÉLEK
ÖRVENDEZŐ ÉNEKE
ISTENÉT A HIT ÁLTAL MEGISMERŐ LÉLEK
ÖRVENDEZŐ ÉNEKE
Tudom, hogy forrás fakad titkosan,
bár éjszaka van.
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől,
barlangnak sűrű mélységében tör föl,
bár éjszaka van.
Nem tudni, hol, mert eredete nincsen,
ám ami van, ered belőle minden,
bár éjszaka van.
És szépségéhez nincs hasonló semmi,
az ég és föld szokott belőle inni,
bár éjszaka van.
Tudom, hogy nincsen medre, hol szaladna,
és nem tud átlábalni rajta,
bár éjszaka van.
Hogy tisztaságát semmi nem zavarja,
hogy minden fény a fényét tőle kapja,
bár éjszaka van.
Tudom, belőle óriás erek folynak,
eget és poklot, embert záporoznak,
bár éjszaka van.
Tudom, az ér, mi sodrából kiválik,
mindenható, akárcsak ő, e másik,
bár éjszaka van.
Mi kettőjükből tör egyetlen egybe,
nincsen ki Nála fontosabb lehetne,
bár éjszaka van.
Az örök forrás, titkos útját járva,
élő kenyérben életünk kínálja,
bár éjszaka van.
Im, e sötétben látja a teremtmény,
hogy oltsa szomját, vizét fölkeresvén,
bár éjszaka van.
Azt az eleven forrást, mire vágyom,
az élet kenyerében megtalálom,
bár éjszaka van.
Takács Zsuzsa fordítása
bár éjszaka van.
Ez örök forrás rejtőzik szemünktől,
barlangnak sűrű mélységében tör föl,
bár éjszaka van.
Nem tudni, hol, mert eredete nincsen,
ám ami van, ered belőle minden,
bár éjszaka van.
És szépségéhez nincs hasonló semmi,
az ég és föld szokott belőle inni,
bár éjszaka van.
Tudom, hogy nincsen medre, hol szaladna,
és nem tud átlábalni rajta,
bár éjszaka van.
Hogy tisztaságát semmi nem zavarja,
hogy minden fény a fényét tőle kapja,
bár éjszaka van.
Tudom, belőle óriás erek folynak,
eget és poklot, embert záporoznak,
bár éjszaka van.
Tudom, az ér, mi sodrából kiválik,
mindenható, akárcsak ő, e másik,
bár éjszaka van.
Mi kettőjükből tör egyetlen egybe,
nincsen ki Nála fontosabb lehetne,
bár éjszaka van.
Az örök forrás, titkos útját járva,
élő kenyérben életünk kínálja,
bár éjszaka van.
Im, e sötétben látja a teremtmény,
hogy oltsa szomját, vizét fölkeresvén,
bár éjszaka van.
Azt az eleven forrást, mire vágyom,
az élet kenyerében megtalálom,
bár éjszaka van.
Takács Zsuzsa fordítása
DECEMBER 14. - A HŰSÉG NAPJA MAGYARORSZÁGON
A kormány 2001-es rendelete alapján A HŰSÉG NAPJÁVÁ nyilvánította december 14-ét, annak emlékére, hogy a 1921. december 14-16-án Sopronban és környékén megtartott népszavazáson a lakosság többsége a Magyarországhoz tartozás mellett döntött. Azóta nevezik Sopront a hűség városának.
1921. december 14-16-án, Sopronban és környékén megtartott népszavazáson a lakosság többsége a Magyarországhoz való tartozás mellett döntött.
Az 1919-ben szeptember 10-én Saint Germain-ben a győztes nagyhatalmak Ausztriával békeszerződést írtak alá, jutalmul, hogy Ausztria hajlandó volt elállni attól, hogy Németországgal egyesüljön a szövetségesek ellen. Megígérték, hogy Magyarország nyugati területének három (Moson, Sopron és Vas) megyéjéből 50 nagyközséget és 270 kisközséget, valamint Ruszt, Kismarton és Sopron városokat kapják meg cserébe. Az első világháborút lezáró trianoni egyezmény (1920. június 4) minden oldalról megcsonkította Magyarországot, és több millió magyart kissebségi sorsra ítélt. Bár az egyezmények ellen voltak kisebb-nagyobb tüntetések, összességében kénytelenek voltak beletörődni a megváltoztathatatlanba. Mivel az alkudozási kísérletek is kudarcba fulladtak, a hivatalok, a katonaság és az állami intézmények megkezdték az ország közepébe költözést. A magyar katonaság és csendőrség kivonult Sopronból, a tiszti kadétiskolát Jutasra helyezték, a tiszti leánynevelő intézet Egerbe költözött, a megye központja pedig Kapuváron telepedett le. "Itt már csak egy csoda segíthet!" - imádkoztak az emberek, és Sopron szerte istentiszteletet tartottak reménykedve, hogy valami történni fog az utolsó pillanatban.
A Szent Mihály-templomban tartott istentiszteleten sírva énekelték a hívek:
„Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, Ki voltál valaha országunk istápja. Hol vagy István király, téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván.”
1921. szeptember 8-án Ágfalva mellett a Bányászati, Kohászati és Erdészeti Főiskola többnyire katonaviselt diákjai fegyveresen álltak ellent a bevonuló osztrák csendőröknek, amely ütközet során sok hős diák esett el. Az ütközet olyannyira sikeres volt, hogy az osztrákok kénytelenek voltak korábban megszállt területeket Burgenlandból feladni. A kialakult helyzet miatt újrakezdődtek a tárgyalások, amelynek eredményeképpen Olaszország közvetítésével a két felet sikerült leültetni Velencében, ahol 1921. október 13-án megszületett a megegyezés. A közreműködők Della Torretta olasz külügyminiszter, gróf Bethlen István magyar miniszterelnök és Schober osztrák kancellár voltak. A megegyezés értelmében Magyarország átengedi a burgenlandi sávot, viszont Sopron és környékének 8 települése (Bánfalva, Ágfalva, Rákos, Boz, Harka, Kópháza, Balf és Nagycenk) összesen 257 km2 hovatartozásáról rövid időn belül népszavazás kell, hogy döntsön.
Dr. Sopronyi-Thurner Mihály (1878-1954), aki 23 évig (1918-41 között) volt Sopron polgármestere, amikor tudomást szerzett a velencei egyezményről, Dr. Házi Jenő városi főlevéltárossal és Ringhofer Mihály városi tisztviselővel fontos kutatásba kezdtek azzal kapcsolatban, hogy átvizsgálták az előző évi népszámlálás adatait, amelyből az derült ki, hogy ha a magyarok és a horvát nemzetiségűek összefognak, akkor meglenne a magyar többség. Elhatározták, hogy Sopron magyarságát, kezdve a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig egységbe tömörítik. Kiosztották egymás között a feladatokat: a horvátokra lehetett számítani, a németeket meg kellett osztani, egy részét akár megfélemlítve, másik részét pedig, az iparosokat, kereskedőket megnyerni.
A polgármester képviselte a várost az Antant felé, Ringhofer Mihály a város egy részét, Házi Jenő pedig a város másik részét igyekezte meggyőzni a soproni Magyar Asszonyok Szövetségének segítségével. A főlevéltáros fáradságot nem sajnálva, rendezte az akkoriban elhanyagolt és rendezetlen levéltárat és annak legrégebbi anyagait: az 1162. és 1406. évek közötti 371 darab oklevelet egy kötetbe szerkesztette és 1921. év márciusában kinyomtatta. Ennek az oklevélkiadásnak ma már történelmi jelentősége van, hiszen a kiadott kötettel bizonyították, hogy az osztrákoknak semmi joga sincsen Sopronhoz, hiszen a kötetben közölt 371 darab oklevélből 166 darabot magyar királyok állítottak ki, míg az osztrák hercegektől összesen 4 oklevelet találtak, s azok sem voltak túl jelentősek. Sopron lakossága december 14-én, szigorú Antant ellenőrzés mellett járult az urnákhoz, a környező községek pedig 2 nappal később adták le voksukat. Hiába próbálták az osztrákok különféle irományokkal magukhoz csábítani a lakosokat, azok legtöbbször olvasatlanul a kandallóba dobták a röpiratokat. A népszavazás lebonyolításának és a közhangulatnak az sem tett jót, hogy 1921. október 20-án Károly király váratlanul megjelent Sopronban. Szerencsére az Antant közbelépésre a királynak azonnal el kellett hagynia az országot.
A szavazás Dr. Házi Jenő feljegyzései szerint a következőképpen zajlott: „Végül december 10-én ismét plakátok közölték magyar, német és horvát nyelven Sopron lakosságával, hogy a városban december 14-én, míg a környező 8 községben december 16-án lesz a népszavazás, titkosan, mégpedig úgy, hogy minden szavazó egy borítékot kap két cédulával. Az egyik cédula kék színű volt, Magyarország felírással, míg a második cédula narancsszínű volt Ausztria felírással. Aki Magyarországra szavaz, az Ausztria céduláját kettéhasítja, és így teszi vissza a két cédulát a borítékba, amelyet leragaszt. És megfordítva: aki Ausztriára szavaz, az a kék cédulát szakítja széjjel.” Dr. Házi Jenő további feljegyzései szerint a soproniak 91%-a élt szavazati jogával. 77,4% szavazott Magyarország mellett, míg egyes források szerint Nagycenk lakosságának 100%-a döntött a maradás mellett, Gróf Széchenyi István örökségének megfelelően. A többi községben már nem volt ilyen nagyarányú a Magyarország mellett voksolók aránya, azonban előzetes megállapodás szerint a szavazatokat együttesen számították be, s így az eredmény összességében 65%-os volt. Mindez olyan kitörő lelkesedést váltott ki, hogy amikor az osztrák kancellár telefonon érdeklődött az eredmény felől, Sopron polgármestere válaszul csak kitartotta a telefont a nyitott ablakon, ahonnan behallatszott a polgárok örömujjongása és Sopron összes harangjának ünnepi zúgása.
A népszavazás eredményét Párizsban december 21-én a nagykövetek tanácsa tudomásul vette, és így Sopron 1922. január 1-jén hivatalosan is visszakerült Magyarországhoz. A népszavazás több más községet is fellelkesített, ennek eredményeként ezekben a községekben is népszavazásokat írtak ki, amelynek az lett a következménye, hogy 1923. január 10 és március 9 között ezek a helységek is visszakerültek Magyarországhoz: Narda, Felsőcsatár, Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa, Ólmod. A szavazást kezdeményező Szentpéterfa később megkapta a "Communitas Fidelissima", azaz a „Leghűségesebb Község” címet. Szomoróc község lakosai közel sem ilyen békés úton nyerték vissza magyar állampolgárságukat, hanem Kerca község és a határőrök segítségével 1920. augusztus 1-én fegyveres harcban szorították ki falujukból a megszállókat. A sikert ellentámadás követte, majd a település szerb-horvát- szlovén megszállás alá került. Végül 1922. február 8-án hosszú tárgyalások után csatlakozhatott a két község újra Magyarországhoz, Kercaszomor néven.
A képen látható 4,5 m magas, kemény mészkőből faragott, bronzfigurákkal díszített kutat, a "Hűség kútját" Soltra E. Tamás szobrászművész alkotását az ország ajándékozta a 'Hűséges városnak' 2003-ban, a népszavazás évfordulóján.
A bronzalakok a várostörténet nevezetes dátumaihoz kapcsolódnak: István bíró 1277; Sopronyi Thurner Mihály 1921 és az 1989-es határátvágást szimbolizáló női alak. A középen álló oszlop tetején egy bronz párnán az aranyozott országalma szimbolizálja az ország háláját.
1273-ban Ottokár cseh király, egyben osztrák herceg be akart vonulni Sopronba, de a város ezt megakadályozta. 1277-ben IV. László magyar király a városba érkezésekor a várost hűségéért szabad királyi város rangra emelte.
1921. december 14-16-án, Sopronban és környékén megtartott népszavazáson a lakosság többsége a Magyarországhoz való tartozás mellett döntött.
Az 1919-ben szeptember 10-én Saint Germain-ben a győztes nagyhatalmak Ausztriával békeszerződést írtak alá, jutalmul, hogy Ausztria hajlandó volt elállni attól, hogy Németországgal egyesüljön a szövetségesek ellen. Megígérték, hogy Magyarország nyugati területének három (Moson, Sopron és Vas) megyéjéből 50 nagyközséget és 270 kisközséget, valamint Ruszt, Kismarton és Sopron városokat kapják meg cserébe. Az első világháborút lezáró trianoni egyezmény (1920. június 4) minden oldalról megcsonkította Magyarországot, és több millió magyart kissebségi sorsra ítélt. Bár az egyezmények ellen voltak kisebb-nagyobb tüntetések, összességében kénytelenek voltak beletörődni a megváltoztathatatlanba. Mivel az alkudozási kísérletek is kudarcba fulladtak, a hivatalok, a katonaság és az állami intézmények megkezdték az ország közepébe költözést. A magyar katonaság és csendőrség kivonult Sopronból, a tiszti kadétiskolát Jutasra helyezték, a tiszti leánynevelő intézet Egerbe költözött, a megye központja pedig Kapuváron telepedett le. "Itt már csak egy csoda segíthet!" - imádkoztak az emberek, és Sopron szerte istentiszteletet tartottak reménykedve, hogy valami történni fog az utolsó pillanatban.
A Szent Mihály-templomban tartott istentiszteleten sírva énekelték a hívek:
„Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, Ki voltál valaha országunk istápja. Hol vagy István király, téged magyar kíván, Gyászos öltözetben teelőtted sírván.”
1921. szeptember 8-án Ágfalva mellett a Bányászati, Kohászati és Erdészeti Főiskola többnyire katonaviselt diákjai fegyveresen álltak ellent a bevonuló osztrák csendőröknek, amely ütközet során sok hős diák esett el. Az ütközet olyannyira sikeres volt, hogy az osztrákok kénytelenek voltak korábban megszállt területeket Burgenlandból feladni. A kialakult helyzet miatt újrakezdődtek a tárgyalások, amelynek eredményeképpen Olaszország közvetítésével a két felet sikerült leültetni Velencében, ahol 1921. október 13-án megszületett a megegyezés. A közreműködők Della Torretta olasz külügyminiszter, gróf Bethlen István magyar miniszterelnök és Schober osztrák kancellár voltak. A megegyezés értelmében Magyarország átengedi a burgenlandi sávot, viszont Sopron és környékének 8 települése (Bánfalva, Ágfalva, Rákos, Boz, Harka, Kópháza, Balf és Nagycenk) összesen 257 km2 hovatartozásáról rövid időn belül népszavazás kell, hogy döntsön.
Dr. Sopronyi-Thurner Mihály (1878-1954), aki 23 évig (1918-41 között) volt Sopron polgármestere, amikor tudomást szerzett a velencei egyezményről, Dr. Házi Jenő városi főlevéltárossal és Ringhofer Mihály városi tisztviselővel fontos kutatásba kezdtek azzal kapcsolatban, hogy átvizsgálták az előző évi népszámlálás adatait, amelyből az derült ki, hogy ha a magyarok és a horvát nemzetiségűek összefognak, akkor meglenne a magyar többség. Elhatározták, hogy Sopron magyarságát, kezdve a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig egységbe tömörítik. Kiosztották egymás között a feladatokat: a horvátokra lehetett számítani, a németeket meg kellett osztani, egy részét akár megfélemlítve, másik részét pedig, az iparosokat, kereskedőket megnyerni.
A polgármester képviselte a várost az Antant felé, Ringhofer Mihály a város egy részét, Házi Jenő pedig a város másik részét igyekezte meggyőzni a soproni Magyar Asszonyok Szövetségének segítségével. A főlevéltáros fáradságot nem sajnálva, rendezte az akkoriban elhanyagolt és rendezetlen levéltárat és annak legrégebbi anyagait: az 1162. és 1406. évek közötti 371 darab oklevelet egy kötetbe szerkesztette és 1921. év márciusában kinyomtatta. Ennek az oklevélkiadásnak ma már történelmi jelentősége van, hiszen a kiadott kötettel bizonyították, hogy az osztrákoknak semmi joga sincsen Sopronhoz, hiszen a kötetben közölt 371 darab oklevélből 166 darabot magyar királyok állítottak ki, míg az osztrák hercegektől összesen 4 oklevelet találtak, s azok sem voltak túl jelentősek. Sopron lakossága december 14-én, szigorú Antant ellenőrzés mellett járult az urnákhoz, a környező községek pedig 2 nappal később adták le voksukat. Hiába próbálták az osztrákok különféle irományokkal magukhoz csábítani a lakosokat, azok legtöbbször olvasatlanul a kandallóba dobták a röpiratokat. A népszavazás lebonyolításának és a közhangulatnak az sem tett jót, hogy 1921. október 20-án Károly király váratlanul megjelent Sopronban. Szerencsére az Antant közbelépésre a királynak azonnal el kellett hagynia az országot.
A szavazás Dr. Házi Jenő feljegyzései szerint a következőképpen zajlott: „Végül december 10-én ismét plakátok közölték magyar, német és horvát nyelven Sopron lakosságával, hogy a városban december 14-én, míg a környező 8 községben december 16-án lesz a népszavazás, titkosan, mégpedig úgy, hogy minden szavazó egy borítékot kap két cédulával. Az egyik cédula kék színű volt, Magyarország felírással, míg a második cédula narancsszínű volt Ausztria felírással. Aki Magyarországra szavaz, az Ausztria céduláját kettéhasítja, és így teszi vissza a két cédulát a borítékba, amelyet leragaszt. És megfordítva: aki Ausztriára szavaz, az a kék cédulát szakítja széjjel.” Dr. Házi Jenő további feljegyzései szerint a soproniak 91%-a élt szavazati jogával. 77,4% szavazott Magyarország mellett, míg egyes források szerint Nagycenk lakosságának 100%-a döntött a maradás mellett, Gróf Széchenyi István örökségének megfelelően. A többi községben már nem volt ilyen nagyarányú a Magyarország mellett voksolók aránya, azonban előzetes megállapodás szerint a szavazatokat együttesen számították be, s így az eredmény összességében 65%-os volt. Mindez olyan kitörő lelkesedést váltott ki, hogy amikor az osztrák kancellár telefonon érdeklődött az eredmény felől, Sopron polgármestere válaszul csak kitartotta a telefont a nyitott ablakon, ahonnan behallatszott a polgárok örömujjongása és Sopron összes harangjának ünnepi zúgása.
Hűség kútja
A népszavazás eredményét Párizsban december 21-én a nagykövetek tanácsa tudomásul vette, és így Sopron 1922. január 1-jén hivatalosan is visszakerült Magyarországhoz. A népszavazás több más községet is fellelkesített, ennek eredményeként ezekben a községekben is népszavazásokat írtak ki, amelynek az lett a következménye, hogy 1923. január 10 és március 9 között ezek a helységek is visszakerültek Magyarországhoz: Narda, Felsőcsatár, Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa, Ólmod. A szavazást kezdeményező Szentpéterfa később megkapta a "Communitas Fidelissima", azaz a „Leghűségesebb Község” címet. Szomoróc község lakosai közel sem ilyen békés úton nyerték vissza magyar állampolgárságukat, hanem Kerca község és a határőrök segítségével 1920. augusztus 1-én fegyveres harcban szorították ki falujukból a megszállókat. A sikert ellentámadás követte, majd a település szerb-horvát- szlovén megszállás alá került. Végül 1922. február 8-án hosszú tárgyalások után csatlakozhatott a két község újra Magyarországhoz, Kercaszomor néven.
A képen látható 4,5 m magas, kemény mészkőből faragott, bronzfigurákkal díszített kutat, a "Hűség kútját" Soltra E. Tamás szobrászművész alkotását az ország ajándékozta a 'Hűséges városnak' 2003-ban, a népszavazás évfordulóján.
A bronzalakok a várostörténet nevezetes dátumaihoz kapcsolódnak: István bíró 1277; Sopronyi Thurner Mihály 1921 és az 1989-es határátvágást szimbolizáló női alak. A középen álló oszlop tetején egy bronz párnán az aranyozott országalma szimbolizálja az ország háláját.
1273-ban Ottokár cseh király, egyben osztrák herceg be akart vonulni Sopronba, de a város ezt megakadályozta. 1277-ben IV. László magyar király a városba érkezésekor a várost hűségéért szabad királyi város rangra emelte.
Forrás: geographic.hu
December 16. - Kodály Zoltán születésnapja
Kodály Zoltán, a magyar zeneszerzés, népzenekutatás, zenepedagógia és művelődés történetének kiemelkedő jelentőségű alakja. A világhírű zenepedagógus ének és zenetanítási módszerét a mai napig alkalmazzák a világ számos pontján.
Kecskeméten született 1882. december 16-án. A galántai gyermekévek és a nagyszombati érseki főgimnáziumban töltött diákévek alatt hangszeres tanulmányait is korán megkezdte. Az indíttatás adott volt: édesanyja, Jaloveczky Paulina és édesapja, Kodály Frigyes is zeneszerető emberek voltak, akik maguk is szívesen zenéltek. Édesanyja zongorán játszott és énekelt, édesapja hegedült. Első szerzeményeit az 1890-es évek végén komponálta. 1897-ben alkotott d-moll nyitányát a következő év elején az iskola zenekara mutatta be.
1900 szeptemberében érkezett Budapestre, ahol párhuzamosan végezte egyetemi tanulmányait. A Zeneakadémián Hans Koessler növendékeként zeneszerzést tanult, a Pázmány Péter Tudományegyetemnek pedig magyar-német szakos hallgatója volt. Magyar-német tanári oklevelét 1905-ben vette át, egy évvel később pedig bölcsészdoktori címet szerzett. A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációja is érzékelteti, hogy egyre elmélyültebben foglalkoztatta a népzene. Már Galántán megmutatkozott ilyen irányú érdeklődése. 1905 tavaszán Szeged környékén, nyarán Mátyusföldön, a következő évben pedig a Felvidéken gyűjtött népdalokat. A munka során találkozott Bartók Bélával, akivel közösen kiadták a Húsz magyar népdalt. Kodály Zoltán berlini és párizsi tanulmányútjait követően visszatért a Felvidékre, ahol ismét népzenét gyűjtött.
Ezeknek a fiatalkori utazásoknak életre szóló jelentőségű eredménye lett a sok ezer dallam, amelyeknek művészi feldolgozásából később remekművek születtek. A Háry Jánosban és a Székelyfonóban a magyar népdalkincs színe-java szólal meg a színpadon. A Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum a magyar történelem századait idézi fel. A Galántai táncok és a Marosszéki táncok a magyar falvak hangszeres muzsikáját nemesíti szinfónuikus zenévé. A Fölszállott a páva énekkari és zenekari változatban hirdeti a zeneköltő szabadságszeretetét. Gyermek-, női-, férfi- és vegyeskari műveiben a népdal és a magyar költők szava szárnyal megújult erővel.
1907-ben a Zeneakadémia tanára lett. Zeneelméletet, szolfézst, majd zeneszerzést is tanított. 1910 márciusában került sor első zeneszerzői estjére Budapesten, melyet az I. vonósnégyes májusi zürichi bemutatója követett. Nyári erdélyi népdalgyűjtő útja után augusztusban házasságot kötött Sándor Emmával.
Az első világháború idején még megpróbálkozott egy-egy népdalgyűjtő úttal például Kassa és Nagyszalonta környékén, de további útjai meghiúsultak. Az addig gyűjtött anyagok rendszerezésére és az oktatásra fordította ideje java részét. A Nyugat munkatársaként és a Pesti Napló zenekritikusaként több tucat publikációja jelent meg. Ezekben kiemelte a népzene fontosságát, illetve Bartók-elemzéseket is közreadott. A háborút követő időszakban a Dohnányi Ernő vezetése alatt működő Zeneakadémia aligazgatója lett. A mester tanítványai között találhatjuk pl. Ádám Jenőt és Bárdos Lajost. A tízes-húszas évekre - elsősorban az 1916-17-ben folytatott, ám teljes egészében csak a közelmúltban kiadott Nagyszalontai gyűjtés tapasztalatainak birtokában - Kodály kidolgozta a gyűjtés módszertanának és a felhalmozott anyag rendszerezésének szempontjait. Alapvetően történeti aspektusból vizsgálta a népzenét, vagyis a gyűjtött anyagban történeti stílusokat különített el egymástól: elméletének első nagy összefoglalását 1937-ben A magyar népzene című monográfiájában jelentette meg. A trianoni békeszerződés akadályokat gördített a gyűjtések szisztematikus folytatása elé, ezért a húszas évektől Kodály már csak az új határokon belül végezhetett kutatásokat. Talán ezzel magyarázható, hogy érdeklődését ekkor a magyar zenetörténet forrásainak kutatása keltette fel, s elsősorban az foglalkoztatta, miként értékelhető e gyér forrásanyag a már ismert népzenei dokumentumok tükrében..
1923. november 19-én óriási sikert aratott a Psalmus Hungaricus bemutatója. Az évtized további éveiben gyermekkarok bemutatói, szerzői estek, a Psalmus Hungaricus svájci, hollandiai, angliai, németországi és olaszországi előadásai, a Háry János operaházi bemutatója és publikációk sora tette mozgalmassá..
1929-30 a nemzetközi ismertség tekintetében elsöprő sikert hozott. Ebben szerepe volt Arturo Toscanininek is, aki New York-ban több Kodály-művet is vezényelt; de jelentős esemény volt a Psalmus Hungaricus Los Angeles-i és genfi, illetve a Marosszéki táncok New York-i, drezdai, londoni, Cincinnati-i, chicagoi előadása..
Kodály a 30-as évek elején a budapesti Tudományegyetemen zeneelméletet és zenefolklorisztikát tanított. 1931-ben Kodály és Bartók egyaránt átvehették a Corvin-koszorút addigi munkájuk állami elismeréseként. A magasabb fokozatot, a Corvin-láncot Dohnányi Ernő és Hubay Miklós kapta.
Megszületett - többek közt - a Székely fonó és a Galántai táncok. Ez utóbbit Dohnányi és Bartók művei mellett 1933. október 23-án a budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80. évfordulóján mutatták be. 1936. szeptember 2-án a budavári Koronázó Főtemplomban bemutatták Kodály nem egészen két hónap alatt komponált monumentális művét, a Budavári Te Deumot. Két hónappal később a londoni rádió is műsorára tűzte.
A történelem azonban ismét közbeszólt. Németország megszállta Ausztriát 1938-ban. Ettől kezdve Kodály nem fogadott el külföldi meghívásokat. A háború idején Magyarországon maradt és folytatta tudományos munkáit. 1943. májusában a Tudományos Akadémia levelező tagja, majd novemberben a Nyelvművelő Bizottság rendes tagja lett. Galánta díszpolgárává választotta, a kolozsvári egyetem pedig díszdoktorrá avatta.
A háború után a Magyar Művészeti Tanács elnökeként is tevékenykedett. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. A Szovjetunióban, Nyugat-Európában és Amerikában tett hosszú koncertkörútjain saját műveit vezényelte. 1947-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, 1948. március 15-én pedig megkapta első Kossuth-díját. Időközben Kecskemét is díszpolgárává választotta.
Zenei és nyelvművelő versenyeken elnökölt. 1952-ben másodszor is kitüntették Kossuth-díjjal. Kezdeményezésére a Magyar Rádió elindította Édes anyanyelvünk című műsorát. Tiltakozott az ország első ének-zenei általános iskolájának és gimnáziumának bezárása ellen 1954-ben, de takarékossági okokra hivatkozva mégis megszüntették a békéstarhosi intézményt. 1957-ben a Honvéd Művészegyüttes Énekkarának fennmaradásáért kardoskodott. Ugyanabban az évben harmadszor is átvehette a Kossuth-díjat. Yehudi Menuhin hegedűverseny megírására kérte fel a mestert.
A zeneszerzői és kultúrpolitikai tevékenység Kodály számára egész életében egyet jelentett. Tudatosan vállalt missziót teljesített, amikor a magyar népdal legősibb rétegeit feltárva, egy életre szóló inspirációt merített ebből a dallamkincsből, amikor ennek tudományos rendszerezésével kijelölte a magyar zene helyét az európai kultúrában, amikor egy nemzedék számára utat mutatott a klasszikus zeneszerzési elvek korszerű alkalmazására. Minden közéleti súlyát latba vetve, egy életen át fáradhatatlanul harcolt az ifjúság zenei neveléséért, hogy "minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni".
E nemzeti fordulattal párhuzamosan Kodály figyelme a zenepedagógia, a nemzetnevelés és ennek részeként a kórusmozgalom és a zeneoktatás megújítása felé fordult. Kodály-módszer néven világhírűvé lett zenepedagógiai koncepciója mindmáig az életmű legnagyobb hatású elemének bizonyul: Japántól Amerikáig, Ausztráliától Nagy-Britanniáig számos zenepedagógus alkalmazza e metódust, s használja Kodály nagyszámú, pedagógiai célból 1937 és 1966 között írt kompozícióját (többek között: Bicinia hungarica, 15, 22, 33, 44, 55, 66, 77 kétszólamú énekgyakorlat). E pedagógiai program kibontakozásában meghatározó szerepet játszott, hogy a zeneélet számos vezető pozícióját betöltő Kodály terve támogatásra lelt a kommunista hatalom részéről. A zeneszerző és a politika viszonyát a II. világháború után sajátos kettőség jellemezte: népzenei és zenepedagógia céljai megvalósítása érdekében Kodály - akire „a nemzet nagy tanára” szerepét osztották - kihasználta kivételezett státuszát, ugyanakkor 2. világháborús ellenzéki pozíciója is megmaradt, amennyiben nem tagadta meg humanista- katolikus meggyőződését, s anyagilag is támogatta a hatalom kitaszítottjait. Kései művei (Zrínyi szózata, Szimfónia, Laudes organi) a harmincas években kialakult esztétikai ideáljait követik, hagyománytiszteletről, s a magyar zenei dikció immáron teljes kibontásáról tesznek tanúbizonyságot. Zeneszerzői stílusa, különösképpen ez a jellegzetes hanglejtés az ötvenes évek végéig magyar komponisták több generációja számára is modellként szolgált. Társadalmi elfogadottsága és pozíciói révén Kodály Zoltán a 20. század eleji magyar modernizáció talán legnagyobb hatású képviselőjévé vált az 1945 utáni Magyarországon.
Élete utolsó évtizedében ugyanolyan frissességgel dolgozott, mint ifjú korában. Hihetetlen energiával tevékenykedett 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig.
Műveivel, és főként zenepedagógiai munkáival hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot "komolyzenei nagyhatalomnak" tekintse a világ.
Kecskeméten született 1882. december 16-án. A galántai gyermekévek és a nagyszombati érseki főgimnáziumban töltött diákévek alatt hangszeres tanulmányait is korán megkezdte. Az indíttatás adott volt: édesanyja, Jaloveczky Paulina és édesapja, Kodály Frigyes is zeneszerető emberek voltak, akik maguk is szívesen zenéltek. Édesanyja zongorán játszott és énekelt, édesapja hegedült. Első szerzeményeit az 1890-es évek végén komponálta. 1897-ben alkotott d-moll nyitányát a következő év elején az iskola zenekara mutatta be.
1900 szeptemberében érkezett Budapestre, ahol párhuzamosan végezte egyetemi tanulmányait. A Zeneakadémián Hans Koessler növendékeként zeneszerzést tanult, a Pázmány Péter Tudományegyetemnek pedig magyar-német szakos hallgatója volt. Magyar-német tanári oklevelét 1905-ben vette át, egy évvel később pedig bölcsészdoktori címet szerzett. A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációja is érzékelteti, hogy egyre elmélyültebben foglalkoztatta a népzene. Már Galántán megmutatkozott ilyen irányú érdeklődése. 1905 tavaszán Szeged környékén, nyarán Mátyusföldön, a következő évben pedig a Felvidéken gyűjtött népdalokat. A munka során találkozott Bartók Bélával, akivel közösen kiadták a Húsz magyar népdalt. Kodály Zoltán berlini és párizsi tanulmányútjait követően visszatért a Felvidékre, ahol ismét népzenét gyűjtött.
Ezeknek a fiatalkori utazásoknak életre szóló jelentőségű eredménye lett a sok ezer dallam, amelyeknek művészi feldolgozásából később remekművek születtek. A Háry Jánosban és a Székelyfonóban a magyar népdalkincs színe-java szólal meg a színpadon. A Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum a magyar történelem századait idézi fel. A Galántai táncok és a Marosszéki táncok a magyar falvak hangszeres muzsikáját nemesíti szinfónuikus zenévé. A Fölszállott a páva énekkari és zenekari változatban hirdeti a zeneköltő szabadságszeretetét. Gyermek-, női-, férfi- és vegyeskari műveiben a népdal és a magyar költők szava szárnyal megújult erővel.
1907-ben a Zeneakadémia tanára lett. Zeneelméletet, szolfézst, majd zeneszerzést is tanított. 1910 márciusában került sor első zeneszerzői estjére Budapesten, melyet az I. vonósnégyes májusi zürichi bemutatója követett. Nyári erdélyi népdalgyűjtő útja után augusztusban házasságot kötött Sándor Emmával.
Az első világháború idején még megpróbálkozott egy-egy népdalgyűjtő úttal például Kassa és Nagyszalonta környékén, de további útjai meghiúsultak. Az addig gyűjtött anyagok rendszerezésére és az oktatásra fordította ideje java részét. A Nyugat munkatársaként és a Pesti Napló zenekritikusaként több tucat publikációja jelent meg. Ezekben kiemelte a népzene fontosságát, illetve Bartók-elemzéseket is közreadott. A háborút követő időszakban a Dohnányi Ernő vezetése alatt működő Zeneakadémia aligazgatója lett. A mester tanítványai között találhatjuk pl. Ádám Jenőt és Bárdos Lajost. A tízes-húszas évekre - elsősorban az 1916-17-ben folytatott, ám teljes egészében csak a közelmúltban kiadott Nagyszalontai gyűjtés tapasztalatainak birtokában - Kodály kidolgozta a gyűjtés módszertanának és a felhalmozott anyag rendszerezésének szempontjait. Alapvetően történeti aspektusból vizsgálta a népzenét, vagyis a gyűjtött anyagban történeti stílusokat különített el egymástól: elméletének első nagy összefoglalását 1937-ben A magyar népzene című monográfiájában jelentette meg. A trianoni békeszerződés akadályokat gördített a gyűjtések szisztematikus folytatása elé, ezért a húszas évektől Kodály már csak az új határokon belül végezhetett kutatásokat. Talán ezzel magyarázható, hogy érdeklődését ekkor a magyar zenetörténet forrásainak kutatása keltette fel, s elsősorban az foglalkoztatta, miként értékelhető e gyér forrásanyag a már ismert népzenei dokumentumok tükrében..
1923. november 19-én óriási sikert aratott a Psalmus Hungaricus bemutatója. Az évtized további éveiben gyermekkarok bemutatói, szerzői estek, a Psalmus Hungaricus svájci, hollandiai, angliai, németországi és olaszországi előadásai, a Háry János operaházi bemutatója és publikációk sora tette mozgalmassá..
1929-30 a nemzetközi ismertség tekintetében elsöprő sikert hozott. Ebben szerepe volt Arturo Toscanininek is, aki New York-ban több Kodály-művet is vezényelt; de jelentős esemény volt a Psalmus Hungaricus Los Angeles-i és genfi, illetve a Marosszéki táncok New York-i, drezdai, londoni, Cincinnati-i, chicagoi előadása..
Kodály a 30-as évek elején a budapesti Tudományegyetemen zeneelméletet és zenefolklorisztikát tanított. 1931-ben Kodály és Bartók egyaránt átvehették a Corvin-koszorút addigi munkájuk állami elismeréseként. A magasabb fokozatot, a Corvin-láncot Dohnányi Ernő és Hubay Miklós kapta.
Megszületett - többek közt - a Székely fonó és a Galántai táncok. Ez utóbbit Dohnányi és Bartók művei mellett 1933. október 23-án a budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80. évfordulóján mutatták be. 1936. szeptember 2-án a budavári Koronázó Főtemplomban bemutatták Kodály nem egészen két hónap alatt komponált monumentális művét, a Budavári Te Deumot. Két hónappal később a londoni rádió is műsorára tűzte.
A történelem azonban ismét közbeszólt. Németország megszállta Ausztriát 1938-ban. Ettől kezdve Kodály nem fogadott el külföldi meghívásokat. A háború idején Magyarországon maradt és folytatta tudományos munkáit. 1943. májusában a Tudományos Akadémia levelező tagja, majd novemberben a Nyelvművelő Bizottság rendes tagja lett. Galánta díszpolgárává választotta, a kolozsvári egyetem pedig díszdoktorrá avatta.
A háború után a Magyar Művészeti Tanács elnökeként is tevékenykedett. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. A Szovjetunióban, Nyugat-Európában és Amerikában tett hosszú koncertkörútjain saját műveit vezényelte. 1947-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, 1948. március 15-én pedig megkapta első Kossuth-díját. Időközben Kecskemét is díszpolgárává választotta.
Zenei és nyelvművelő versenyeken elnökölt. 1952-ben másodszor is kitüntették Kossuth-díjjal. Kezdeményezésére a Magyar Rádió elindította Édes anyanyelvünk című műsorát. Tiltakozott az ország első ének-zenei általános iskolájának és gimnáziumának bezárása ellen 1954-ben, de takarékossági okokra hivatkozva mégis megszüntették a békéstarhosi intézményt. 1957-ben a Honvéd Művészegyüttes Énekkarának fennmaradásáért kardoskodott. Ugyanabban az évben harmadszor is átvehette a Kossuth-díjat. Yehudi Menuhin hegedűverseny megírására kérte fel a mestert.
A zeneszerzői és kultúrpolitikai tevékenység Kodály számára egész életében egyet jelentett. Tudatosan vállalt missziót teljesített, amikor a magyar népdal legősibb rétegeit feltárva, egy életre szóló inspirációt merített ebből a dallamkincsből, amikor ennek tudományos rendszerezésével kijelölte a magyar zene helyét az európai kultúrában, amikor egy nemzedék számára utat mutatott a klasszikus zeneszerzési elvek korszerű alkalmazására. Minden közéleti súlyát latba vetve, egy életen át fáradhatatlanul harcolt az ifjúság zenei neveléséért, hogy "minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni".
E nemzeti fordulattal párhuzamosan Kodály figyelme a zenepedagógia, a nemzetnevelés és ennek részeként a kórusmozgalom és a zeneoktatás megújítása felé fordult. Kodály-módszer néven világhírűvé lett zenepedagógiai koncepciója mindmáig az életmű legnagyobb hatású elemének bizonyul: Japántól Amerikáig, Ausztráliától Nagy-Britanniáig számos zenepedagógus alkalmazza e metódust, s használja Kodály nagyszámú, pedagógiai célból 1937 és 1966 között írt kompozícióját (többek között: Bicinia hungarica, 15, 22, 33, 44, 55, 66, 77 kétszólamú énekgyakorlat). E pedagógiai program kibontakozásában meghatározó szerepet játszott, hogy a zeneélet számos vezető pozícióját betöltő Kodály terve támogatásra lelt a kommunista hatalom részéről. A zeneszerző és a politika viszonyát a II. világháború után sajátos kettőség jellemezte: népzenei és zenepedagógia céljai megvalósítása érdekében Kodály - akire „a nemzet nagy tanára” szerepét osztották - kihasználta kivételezett státuszát, ugyanakkor 2. világháborús ellenzéki pozíciója is megmaradt, amennyiben nem tagadta meg humanista- katolikus meggyőződését, s anyagilag is támogatta a hatalom kitaszítottjait. Kései művei (Zrínyi szózata, Szimfónia, Laudes organi) a harmincas években kialakult esztétikai ideáljait követik, hagyománytiszteletről, s a magyar zenei dikció immáron teljes kibontásáról tesznek tanúbizonyságot. Zeneszerzői stílusa, különösképpen ez a jellegzetes hanglejtés az ötvenes évek végéig magyar komponisták több generációja számára is modellként szolgált. Társadalmi elfogadottsága és pozíciói révén Kodály Zoltán a 20. század eleji magyar modernizáció talán legnagyobb hatású képviselőjévé vált az 1945 utáni Magyarországon.
Élete utolsó évtizedében ugyanolyan frissességgel dolgozott, mint ifjú korában. Hihetetlen energiával tevékenykedett 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig.
Műveivel, és főként zenepedagógiai munkáival hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot "komolyzenei nagyhatalomnak" tekintse a világ.
