A templom a keresztény közösség vallásos életének központja, szimbolikus kapcsolódási pont Isten és ember között.

Az alábbi javaslatok nem öncélú illemszabályok, hanem elősegítik a szentmise átélését és megalapozzák a közös ünneplés megfelelő légkörét. Mindnyájan jól ismerjük ezeket a megállapítások, de hasznos egy csokorban látni és megerősödni magatartásunk helyességében.

Azért megyünk a templomba, hogy az Úrral találkozzunk. Az Úr irányába kezdeményezett beszélgetésekhez semmilyen segédberendezésre nincs szükség, ezért még a templomba való belépés előtt(!) kapcsoljuk ki mobiltelefonunkat. Isten itt más csatornákon üzen!

A küszöböt átlépve a szenteltvíztartónál meghinthetjük magunkat szenteltvízzel, és keresztet vetünk. Így köszöntjük Jézust az Oltáriszentségben: a tabernákulum felé fordulva - melyet a piros lámpa fénye jelez - hajtsunk térdet. Más vallású, vagy idősebb, nehezen mozgó testvéreink fejhajtással forduljanak az Úr felé. Férfiak, fiúk fedetlen fővel lépjenek be a templomba.

Egy találkozóról elkésni tiszteletlenség. Ha előbb érkezünk, nagyobb eséllyel tudunk lélekben fölkészülni a szentmisére és találunk ülőhelyet is. Legyünk tekintettel másokra: ne a pad szélére üljünk, hanem érkezési sorrendben töltsük fel a sorokat.

A templomba belépve öröm ismerős arcokat látni, ilyenkor azonban csak diszkréten köszöntsük egymást. Ha feltétlenül szükséges valamit megmondanunk valakinek, menjünk oda hozzá, és halkan, suttogva közöljük vele mondandónkat.

A szentmise közösségünk ünnepe. Kapcsolódjunk be úgy, hogy érthetően mondjuk a válaszokat, és együtt énekelünk. Törekedjünk arra, hogy a szövegek (énekek) egyszerre, egyöntetűen hangozzanak! Ha valakinek az énektehetsége kisebb, énekeljen halkabban, de csatlakozzon a közösség hangjához.

Ünnepi lakomára jövünk, ezért nagyon kívánatos, hogy az alkalomnak és a helynek megfelelő ruhában érkezzünk: a szakadt farmer, a viseltes póló nem ünnepi viselet. Nem illik sem az alkalomhoz, sem a helyhez a fedetlenül hagyott has, a mélyen dekoltált póló, a túl rövid miniszoknya, a strandpapucs, a rövidnadrág; férfiak esetében az atlétatrikó, a mélyen kigombolva hagyott ing.

A testtartásunkkal is fejezzük ki tiszteletünket. A keresztbe tett, vagy a messzire előre kinyújtott láb nem a helyhez illő. Ha állunk, ne imbolyogjunk, ne álljunk fél lábon. A zsebre dugott kéz sem erősíti elmélyülésünket, áhítatunkat.

Úrfelmutatáskor letérdelünk két térdre. Ha nem tudunk, vagy nem akarunk letérdelni, álljunk fel, de semmiképpen ne maradjunk ülve. Illendő, hogy ilyenkor a családjukat szentmisére elkísérő, nem katolikus testvéreink is állva fejezzék ki tiszteletüket.

Ha a szentáldozáshoz járulunk, gondolatunk az Úrnál legyen, ezért kulcsoljuk össze a kezünket, vagy legalábbis karba tett kézzel menjünk. Testtartásunk fejezze ki, hogy az Úrra figyelünk. Ugyanakkor az áldozás előtti térdhajtással másokat akadályozhatunk, ezért ha lehet, kerüljük. Hangosan válaszoljunk "Ámen"-t az áldoztatónak! Amennyiben kézbe áldozunk, jobb kezünk legyen alul, hogy azzal tudjuk szánkba venni a szent ostyát. Mikor kézbe kapjuk Krisztus Testét, oldalra kilépve, az oltár felé fordulva vegyük magunkhoz, ne a helyünkre menet futtában. Ha több áldoztató is szolgál, járuljunk a hozzánk közelebbihez, hogy minél egyszerűbb legyen visszajutni a helyünkre; és segítsük elő, hogy az áldoztatók egyszerre fejezhessék be az áldoztatást: álljunk át a másik sorba, ha szükséges.

A szentmise végén a bizonyos alkalmakkor felhangzó himnuszokat imádságként énekeljük, ezért nem szükséges vigyázzállásban állni, és kezünk is maradhat imára kulcsolva.

A szentmisének akkor van vége, amikor a záróének befejeződött. Ahogyan elkésni nem illik, úgy korábban elmenni sem. A záróének első versszakát állva, míg a többi versszakát - amennyiben a pap már kivonult - ülve énekeljük végig.

Újságot olvasni, rágógumit rágni, enni, inni, beszélgetni, nevetgélni, bökdösni a másikat, ásítozni, nyújtózkodni illetlenség, ezekre mielőbb tanítsuk meg gyermekeinket is.

A templomból kifelé menet - ahogyan azt bejövetelkor is tettük - tiszteletünk jeleként térdet (fejet) hajtunk.

A templom előtt barátokkal, szomszédokkal, ismerősökkel találkozhatunk. Milyen jó kicsit beszélgetni egymással! Ilyenkor - ha nagyon muszáj - már visszakapcsolhatjuk a mobiltelefonunkat...

Ez az általános "tudni illik", amiből az egészen kis gyermekekre természetesen jó néhány dolog nem vonatkozik. Elfogadott, természetes dolog a pár hónapos/éves kicsik halk hangicsálása, mozgolódása. Ha azonban sírós, vagy esetleg nagyon eleven lenne a hangulat, megvigasztalódhatnak az otthonról hozott, kabátzsebben elférő kedvenc macival, vagy ki lehet őket vinni egy kis sétára a templomkertbe. A zajt keltő, ill. nagyobb méretű játékokat azonban kerüljük. Ezeket hagyjuk otthon (vagy autónk csomagtartójában) még akkor is, ha ezért gyermekünk erőteljes nemtetszését fejezi ki.

Nekünk, felnőtteknek a feladatunk, hogy példamutatásunkon keresztül a gyermekek, az ifjúság megtanulja az Úrra figyelő magatartást. Természetesen "vis major"- helyzetek mindig előfordulhatnak, de - mint tudjuk - a kivétel erősíti a szabályt.