A katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklõ Egyház c. imakönyvbõl.
Liturgiai összefoglalás
"Én vagyok a szõlõtõ, ti a szõlõvesszõk. Aki bennem marad, és én õbenne, az sok gyümölcsöt hoz. Mert nálam nélkül semmit sem tehettek." (Jn 15,1-4.) Ezt a kegyelmi életközlést Krisztus elsõsorban a liturgia által végzi Egyházában. A liturgia munkálja ki, hogy õbenne maradjunk és õ mibennünk, hogy napról napra átalakuljunk Krisztus képmására.
A "liturgia" névrõl. A "liturgia" szó görög eredetû. Eredetileg megbízott személyek által a közösségért végzett szolgálatot jelentett. Már az Ószövetségi Szentírás is használja "istentisztelet" értelemben, ugyanígy alkalmazzák az újszövetségi könyvek is.
A liturgia lényegérõl. Isten tökéletes dicsõítésének és az emberek megváltásának mûvét Krisztus beteljesítette szenvedésének, halálának, föltámadásának és mennybemenetelének húsvéti misztériumai által. Apostolai feladatává tette az evangélium hirdetését, valamint a DICSÕÍTÉS ÉS MEGVÁLTÁS MÛVÉNEK folytatását, mely az áldozatban és a szentségekben ("szakramentumokban") történik. A liturgia ezek foglalata: itt valósul meg Isten dicsõítése és az emberek megszentelése. Krisztus üdvözítõ mûve ugyan a történelmi idõben ment végbe, de ezzel nem ért véget, mert a megdicsõült Krisztus örök áldozat, egyetlen áldozatbemutató, a Atya szünet nélküli dicsõítõje és az emberek megszentelõje.
Az istendicséret és a megszentelés mûve szorosan összetartozik. Így alkalmazzák a keresztény írók a zsoltár szavát: "A dicséret áldozata tiszteletet ad nekem - mondja az Úr -, s EZ az az út, melyen megmutatom az embernek üdvösségemet" (49. zsoltár).
A liturgia részeirõl. A liturgia legfontosabb részei: a szentmise, a szent zsolozsma és a szentségek. Kiegészítõ részei egyes kísérõ szertartások (pl. liturgikus körmenetek) és szentelmények (áldások).
Krisztusról, mint a legfõbb "liturgosz"-ról. A földi liturgia elsõsorban nem az emberek mûve, hanem Krisztusé. Õ van jelen a szentmise áldozatban, õ dicsõíti az Atyát Titokzatos Testén keresztül, emberi ajkak segítségével a zsolozsmában, õvele találkozunk a szentségekben: "Megmutatkoztál nekem, Krisztus, a szentségeidben téged talállak" (Szent Ambrus). Krisztus a földön megkezdett liturgikus tevékenységét megdicsõülésében is folytatja. A mennyben õ vezeti az Atyának szóló tökéletes dicséretet, s õ eszközli ki híveinek a megszentelést. A mennyei liturgiában részt vesznek az angyalok és szentek. A tér és idõ meghatározott pontján végbemenõ földi liturgia az örök mennyei liturgia utánzása és egyben elõvételezése.
Ezért nincs a liturgiában semmi helye az emberi önkényességnek. Krisztusnak, az örök Fõpapnak - és bizonyos határok között, az õ megbízása alapján az Egyháznak - kiváltsága, hogy az Istennek tetszõ liturgiát elrendezze.
A liturgia az Egyház életében. Az Egyház legfõbb célja Isten dicsõítése és az emberek megszentelése. Ez fõképpen a liturgiában valósul meg. A liturgia a csúcs, mely felé tör az Egyház minden cselekménye (hithirdetés, hitoktatás stb.) és egyúttal a forrás, melybõl minden ereje fakad (életszentség, szeretet-cselekedetek stb.).
A liturgia tartalmáról. A liturgia az üdvösségtörténet megjelenítõ átimádkozása. A liturgia legfõbb szabályozója ezért az isteni igazság, a hit. "A hit törvénye szab törvényt az imádságnak" - szól az Egyház régi szabálya. A liturgia tehát a dogmákból nõ ki. Az üdvtörténet egyetlen eseményérõl sem feledkezhet meg, innen ered a liturgia csodálatos gazdagsága.
A liturgia stilusáról. A liturgikus tartalom gazdagságát a szavaknak, szertartásoknak pontossága önti formába, õrzi és közvetíti. A gazdagság és pontosság megmutatkozik a liturgia minden elemében. Isten üdvtörténeti tettei nem esetlegesek, így az erre történõ megjelenítõ megemlékezés sem lehet esetleges, rögtönzésszerû, pontatlan. A liturgiát rögzítõ szabályok megtartása segíti a liturgikus tartalom közvetítését, s így magát az embert gazdagítja. Ugyanakkor ebbõl ered a liturgia lényegéhez tartozó bizonyos személytelenség, általánosság és objektivitás, melyet ugyanakkor a liturgia mûvészi elemei bensõséges, de tapintatos érzelemmel hatnak át.
A liturgia támaszairól. A liturgia meghosszabbításaként léteznek az ájtatosságok, amelyek kisebb, helyi közösségek igényeibõl születtek. Bár ezeknek is megtermékenyítõje és normája a liturgia, mégis értékrendi különbség van a liturgia és az ájtatosságok (pl. litániák) között. A liturgikus tartalom, az általa közölt kegyelem személyes befogadása, magunkévá tétele lehetetlen rendszeres és bensõséges magánimádság nélkül.
A liturgia közösségi jellegérõl. Az evangélium hirdetése, a dicsõítés és megváltás mûvének folytatása a Krisztus-hivõk közösségében folyik. Nem öntörvényû, saját akaratából összegyûlt közösség végzi a liturgiát, hanem a Krisztus akaratából összegyûjtött titokzatos Test, mely a Fõvel egységben van, élettörvényeit tõle kapja. Más kifejezéssel: e közösség Krisztus szeplõtelen Jegyese, ki csak a Võlegény szeretetét keresi a liturgiában.
Az Ószövetség idején a választott nép alkotott papi közösséget. A végsõ idõkben Isten Fia által az egész emberiségbõl gyûjtötte egybe Egyházát. A keresztség szentségében a királyi papság részesei lettünk. A hivõk mint papi közösség tevékenykednek a liturgikus közösségben, mely a közös hit, remény és szeretet által, a Szentlélek erejébõl egységes és rendezett.
A liturgiában nem a konkrét (kisebb) közösség fejezi ki önmagát, hanem az egyetemes nagy papi közösség, Isten népe, az Egyház. A résztvevõk száma, összetétele a liturgikus cselekmény értékét és lényegét nem befolyásolja. Minden liturgikus szertartásban az egyetemes Egyház tevékenykedik, s ezért egyetemes értékû minden liturgikus tett. A templomi közösség azonban e nagy közösség kicsinyített képe, s annál jobban azzá válik, minél inkább annak szellemében gondolkozik, imádkozik, cselekszik. Nem a közösség formálja a maga képére a liturgiát, hanem a liturgia a maga eszményére a közösséget.
A pap szolgálatáról. A liturgikus közösség tulajdonsága az egység mellett: a rendezettség. A hívek mint egy Testnek tagjai, a Fõ akaratából azonos cél érdekében különféle feladatokat látnak el. A szolgáló papság soraiba Krisztus hív meg férfiakat, hogy személyükben a hívek általános papságától megkülönböztetett módon õ maga legyen jelen. A liturgiában a pap nem a nép választott irányítója, vezetõje, akire hatalmát választói ruházták volna, hanem Krisztus papságából szentségi módon részesült személy, aki hatalmát magától az Úrtól kapta, s õt képviseli.
Egyéb liturgikus szolgálatokról. Az Ige szolgálata a FELOLVASÓK (lektorok) kitüntetése, akik beszédhangjuk mûvelésével és a szent szövegek tanulmányozásával válnak alkalmassá feladatukra. Az ÉNEKESEK arra ajánlják fel hangjukat, hogy a liturgia szava hatékonyabb legyen, a szívbe hatoljon, azt szeretetre gyújtsa. Ezért a liturgia szabályainak megfelelõen egyszer maguk szólaltatnak meg egyes részeket, máskor a közösség énekét vezetik és segítik. Az oltár szolgálatában az AKOLITUSOK és a már szentségi rendben levõ DIAKONUSOK (szerpapok) segédkeznek a papnak. Míg a dicsõítés és Ige szolgálatában a HÍVEK a pappal egyenlõ mértékben vehetnek részt, addig a megszentelés mûvének folytatásában - kiváltképpen az áldozatbemutatásban és egyes szentségek létrehozásában - a pap Krisztusnak átadott személye a cselekvõ.
A liturgikus idõrõl. Az idõ Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabályoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasználja az idõt az üdvösség mûvének érdekében is. A hét napjainak szabályos váltakozása a teremtés mûvére emlékeztet, a hetedik nap, a nyugalom pedig teljesebben feltárja Isten mindent betöltõ uralmát. A megtestesüléssel Isten belépett az idõbe. Jézus életének idõbeli eseményei, a nekik szentelt idõpontok által Isten még nyilvánvalóbbanjelen van a földi idõben. Ezért szükséges, hogy az ember az idõ egy részét kizárólag Istennek szentelje. A földi idõ így lép érintkezésbe az "égi idõvel", az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát és boldogan várja szeretett Urának második eljövetelét.
Az ünnepekrõl. Az ünnepen összegyûlt közösség az öröm forrása: "Íme, mily jó és gyönyörûséges, ha együtt vannak a testvérek" (132. zsoltár). A liturgikus ünnep a hívek érzelmét az örökkévalók élvezetéhez emeli. A nagy ünnepek egybeesnek a természeti év fordulóival. Ami a természetben történik, az élet és fény gyõzelme, az az ünneplésben Isten diadalának szimbóluma lesz. De a választott nép nem természeti jelenséget ünnepel, hanem üdvtörténeti eseményt: a megtestesülést, a kereszthalált, a föltámadást. A keresztény ünnep több, mint emlékezés: az az esemény, amelyet az olvasmány, énekek, szertartások jeleznek, titokzatosan jelenvalóvá is válik. "E mai napon" - énekli a liturgia az eseményt. Az ünnep az örökkévalóság bástyája egy elmúló világ közepette.
A templomról. Amint az emberek az idõ egy részét Istennek szentelik, s az idõ a keresztény ünnepléssel áldásokban gazdaggá válik, úgy a szent helyek létével mintegy a tér hozza meg köteles áldozatát a mindenség Alkotójának. Bár Isten mindenhol jelen van, ennek nem mond ellen, hogy a szent hely különösen Istenhez tartozik, s az õ áldásait közvetíti. Az õt keresõ lélek itt a külsõ világtól elkülönülve lehet jelen. A jeruzsálemi templom az Úr lakóhelye volt. Az Újszövetségben Krisztus szent embersége az Isten temploma, s a keresztségben a hivõ lélek is a Szentlélek templomává lesz. Az egész Egyház is, mint élõ kövekbõl épült templom, Isten lakóhelye. A kõbõl épült templom az eleven kövekbõl épült temptomnak, az Egyháznak jelképe.
Az oltárról. A templom középpontja az oltár, az a hely, ahol a föld találkozik az éggel, a Szent Hegy, ahová az Úr leszáll, a fenséges trón, ahonnan uralkodik. Innen ajánlják fel az engesztelõ áldozatot, mely által Isten megengesztelõdik a világ iránt, s mely által Istennel egyesülhetünk. Az oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki egyetlen közvetítõ Isten és ember között. Az oltár a küszöb, ahol a pap Krisztus képviselõjeként áll, s melyet Isten átlép, hogy adjon. Egyben a mi földi oltárunk annak az égi oltárnak hasonmása, melyet Szent János lát az égben, s mely az egész teremtés dicséretét szimbolizálja. Az oltár a fölajánlás és elfogadás helye. Ezért tiszteli az oltárt a pap csókkal és tömjénnel.
A liturgikus szóról. A liturgiában az isteni szó uralkodik. Minden kifejezési eszköz ezt szolgálja, elsõsorban a hangosan kimondott szó. Az Istentõl jövõ szó és az embernek Istenhez intézett szava váltakozik. E párbeszéd formálja a liturgiát. Az isteni szó vagy kinyilatkoztat (pl. evangélium) vagy létrehoz valamit (pl. szentségek).
A kinyilatkoztatás szaváról. A kinyilatkoztatás szavát halljuk az evangélium hirdetésekor, valamint a többi olvasmányban. A Megtestesülés misztériuma az elhangzott szó segítségével kiterjed, mert Krisztus valamilyen módon jelen van az igében. E szó elfogadása teremt igazi közösséget. Ezt tiszteli az evangéliumkor a felállás, a körmenet, a tömjén, a gyertya, a hármas keresztjel.
A tevékeny isteni szóról. A liturgiában a szó nemcsak kijelent, hanem cselekszik, megszentel. Ilyen az átváltoztatás szava, a keresztség szava, a szentségi feloldozás. Az Ige cselekvéssé válik, kegyelmeket hoz létre. Ugyanazt az isteni erõt hordozza, mint a teremtéskor elhangzott "Legyen!" Ezért hivatkozik az Egyház a szentségek létrehozásakor oly gyakran a teremtés mûvére.
Az emberi szóról.A liturgiában helyet kap az embernek Istenhez intézett dicsõítõ-hálaadó és kérõ szava is. Isten nagy ajándéka, hogy az Egyházat sugalmazott szövegekkel is tanítja imádkozni (zsoltárok, más szentírási szövegek). A könyörgésekben maga az Egyház alakított ki az alkalomhoz méltó, nyelvileg is magas szinten álló, s ezért általános érvényû, klasszikus stílust. Ezekben a pap hivatalosan, az Egyház nevében tárja Isten elé a lét legnagyobb dolgait illetõ kéréseket. Az Egyház imája az Atyának szól, Krisztus, a mi Urunk és Közvetítõnk által.
Az énekelt szóról. Az ének az ünnepélyes liturgiának szükségszerû, a teljes egészhez hozzátartozó alkatrésze. Az angyalok a háromszor szent Istent énekkel dicsérik (Izaiás), Jézus születését énekkel hirdetik (Lukács), Pál apostol zsoltárok és himnuszok éneklésére buzdítja a keresztényeket, Szent János pedig, az égi liturgia kiváltságos tanúja a Bárány trónja elõtt felhangzó énekrõl beszél. A dallam az ige engedelmes szolgálója, hogy az isteni üzenetet érzelmeinkben is magunkévá tegyük. "Aki szeret, az énekel" - mondja Szent Ágoston. A liturgiában résztvevõket az istenszeretet indítja énekre, de az ember énekében az egész teremtett világ, a kozmosz harmóniája is visszhangot talál. Az énektelenség: emberi és vallási félrefejlõdés, visszamaradottság jele. - Szent X. Piusz pápa az Egyház õsi tanítása szerint a liturgikus ének három alapvetõ tulajdonságát jelöli meg: legyen szent, mûvészi, egyetemes.
Az emberi test részvételérõl. A kinyilatkoztatás mindig az egész embert veszi figyelembe, aki testbõl és lélekbõl áll. A liturgikus közösség tagjai e szent cselekményben egész emberségükkel vesznek részt. A liturgiában helyet kap az anyagi világ is, elsõsorban az emberi test.
Az ÁLLÁS kifejezi a hivõ istengyermeki szabadságát és figyelmes tiszteletét.
A TÉRDELÉS a szív alázatát mutatja,
a LEBORULÁS a legmélyebb hódolatot.
A MEGHAJLÁS a tiszteletadásnak vagy a bûnbánatnak jele,
a CSÓK a megbecsülésé és a testvéri szereteté.
A kitárt KEZEK jelzik az ember kitárulását Isten felé, a papnak a hívek felé tárt kezei egységet teremtenek, s mutatják, hogy Krisztus megjelenítõje készséges hivatását betölteni. A hívek fölé terjesztett kezek áldást közvetítenek.
A liturgikus mozdulatok szabályozottsága rendezi a közösséget, értelmezi a liturgikus szövegeket és cselekményeket. Visszahatnak a hívek belsõ magatartására. Sajátítsuk el az Egyház kiérlelt, õsi mozdulatkultúráját!
A természetbõl vett jelekrõl. A test jelei mellett a természet elemei is megszólalnak a liturgiában.
A VÍZ tisztít, életforrás és életerõ (keresztség), a szenteltvíz a tisztulás mellett Isten kegyelmeinek reánk harmatozását is jelzi.
A TÛZ melegít, világít, éltet - amint a fény elûzi az éjszaka sötétjét, úgy ûzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait.
A tûzbe dobott TÖMJÉN füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegõt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönítést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hivõk tömjénezése), a felszálló imádságnak jelképe (zsolozsmában).
A GYERTYA a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban feltámadt hivõknek szimbóluma: amint a gyertya önmagát fölemészti a tûzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hivõ Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égõ szeretetét jelzik és fokozzák.
Az OLAJ az isteni áldás jele, a bõségé és gazdagságé. A szentségekben a Lélek ajándékait és a fölkenést közvetíti. Az örökmécses - ha az természetes lánggal ég - az éberségnek és imádásban való kitartásnak képe.
A KENYÉR és BOR a legegyszerûbb, legegyetemesebb, mindennapi és mégis ünnepi táplálék. A föld termékei, ugyanakkor az esõ és napsugár ajándékai. E természeti javak már nemcsak jelképezik, hanem valósággal megjelenítik Krisztust, szimbolizálva az õ égi és földi, isteni és emberi természetét is.
A szent Liturgiában az ember Krisztussal találkozik: Útra talál, megismeri a kinyilatkoztatás szavából az egyetlen Igazságot, s az õ Testében és Vérében részesülve az Életet, az örök életet kapja.
Liturgiai összefoglalás
"Én vagyok a szõlõtõ, ti a szõlõvesszõk. Aki bennem marad, és én õbenne, az sok gyümölcsöt hoz. Mert nálam nélkül semmit sem tehettek." (Jn 15,1-4.) Ezt a kegyelmi életközlést Krisztus elsõsorban a liturgia által végzi Egyházában. A liturgia munkálja ki, hogy õbenne maradjunk és õ mibennünk, hogy napról napra átalakuljunk Krisztus képmására.
A "liturgia" névrõl. A "liturgia" szó görög eredetû. Eredetileg megbízott személyek által a közösségért végzett szolgálatot jelentett. Már az Ószövetségi Szentírás is használja "istentisztelet" értelemben, ugyanígy alkalmazzák az újszövetségi könyvek is.
A liturgia lényegérõl. Isten tökéletes dicsõítésének és az emberek megváltásának mûvét Krisztus beteljesítette szenvedésének, halálának, föltámadásának és mennybemenetelének húsvéti misztériumai által. Apostolai feladatává tette az evangélium hirdetését, valamint a DICSÕÍTÉS ÉS MEGVÁLTÁS MÛVÉNEK folytatását, mely az áldozatban és a szentségekben ("szakramentumokban") történik. A liturgia ezek foglalata: itt valósul meg Isten dicsõítése és az emberek megszentelése. Krisztus üdvözítõ mûve ugyan a történelmi idõben ment végbe, de ezzel nem ért véget, mert a megdicsõült Krisztus örök áldozat, egyetlen áldozatbemutató, a Atya szünet nélküli dicsõítõje és az emberek megszentelõje.
Az istendicséret és a megszentelés mûve szorosan összetartozik. Így alkalmazzák a keresztény írók a zsoltár szavát: "A dicséret áldozata tiszteletet ad nekem - mondja az Úr -, s EZ az az út, melyen megmutatom az embernek üdvösségemet" (49. zsoltár).
A liturgia részeirõl. A liturgia legfontosabb részei: a szentmise, a szent zsolozsma és a szentségek. Kiegészítõ részei egyes kísérõ szertartások (pl. liturgikus körmenetek) és szentelmények (áldások).
Krisztusról, mint a legfõbb "liturgosz"-ról. A földi liturgia elsõsorban nem az emberek mûve, hanem Krisztusé. Õ van jelen a szentmise áldozatban, õ dicsõíti az Atyát Titokzatos Testén keresztül, emberi ajkak segítségével a zsolozsmában, õvele találkozunk a szentségekben: "Megmutatkoztál nekem, Krisztus, a szentségeidben téged talállak" (Szent Ambrus). Krisztus a földön megkezdett liturgikus tevékenységét megdicsõülésében is folytatja. A mennyben õ vezeti az Atyának szóló tökéletes dicséretet, s õ eszközli ki híveinek a megszentelést. A mennyei liturgiában részt vesznek az angyalok és szentek. A tér és idõ meghatározott pontján végbemenõ földi liturgia az örök mennyei liturgia utánzása és egyben elõvételezése.
Ezért nincs a liturgiában semmi helye az emberi önkényességnek. Krisztusnak, az örök Fõpapnak - és bizonyos határok között, az õ megbízása alapján az Egyháznak - kiváltsága, hogy az Istennek tetszõ liturgiát elrendezze.
A liturgia az Egyház életében. Az Egyház legfõbb célja Isten dicsõítése és az emberek megszentelése. Ez fõképpen a liturgiában valósul meg. A liturgia a csúcs, mely felé tör az Egyház minden cselekménye (hithirdetés, hitoktatás stb.) és egyúttal a forrás, melybõl minden ereje fakad (életszentség, szeretet-cselekedetek stb.).
A liturgia tartalmáról. A liturgia az üdvösségtörténet megjelenítõ átimádkozása. A liturgia legfõbb szabályozója ezért az isteni igazság, a hit. "A hit törvénye szab törvényt az imádságnak" - szól az Egyház régi szabálya. A liturgia tehát a dogmákból nõ ki. Az üdvtörténet egyetlen eseményérõl sem feledkezhet meg, innen ered a liturgia csodálatos gazdagsága.
A liturgia stilusáról. A liturgikus tartalom gazdagságát a szavaknak, szertartásoknak pontossága önti formába, õrzi és közvetíti. A gazdagság és pontosság megmutatkozik a liturgia minden elemében. Isten üdvtörténeti tettei nem esetlegesek, így az erre történõ megjelenítõ megemlékezés sem lehet esetleges, rögtönzésszerû, pontatlan. A liturgiát rögzítõ szabályok megtartása segíti a liturgikus tartalom közvetítését, s így magát az embert gazdagítja. Ugyanakkor ebbõl ered a liturgia lényegéhez tartozó bizonyos személytelenség, általánosság és objektivitás, melyet ugyanakkor a liturgia mûvészi elemei bensõséges, de tapintatos érzelemmel hatnak át.
A liturgia támaszairól. A liturgia meghosszabbításaként léteznek az ájtatosságok, amelyek kisebb, helyi közösségek igényeibõl születtek. Bár ezeknek is megtermékenyítõje és normája a liturgia, mégis értékrendi különbség van a liturgia és az ájtatosságok (pl. litániák) között. A liturgikus tartalom, az általa közölt kegyelem személyes befogadása, magunkévá tétele lehetetlen rendszeres és bensõséges magánimádság nélkül.
A liturgia közösségi jellegérõl. Az evangélium hirdetése, a dicsõítés és megváltás mûvének folytatása a Krisztus-hivõk közösségében folyik. Nem öntörvényû, saját akaratából összegyûlt közösség végzi a liturgiát, hanem a Krisztus akaratából összegyûjtött titokzatos Test, mely a Fõvel egységben van, élettörvényeit tõle kapja. Más kifejezéssel: e közösség Krisztus szeplõtelen Jegyese, ki csak a Võlegény szeretetét keresi a liturgiában.
Az Ószövetség idején a választott nép alkotott papi közösséget. A végsõ idõkben Isten Fia által az egész emberiségbõl gyûjtötte egybe Egyházát. A keresztség szentségében a királyi papság részesei lettünk. A hivõk mint papi közösség tevékenykednek a liturgikus közösségben, mely a közös hit, remény és szeretet által, a Szentlélek erejébõl egységes és rendezett.
A liturgiában nem a konkrét (kisebb) közösség fejezi ki önmagát, hanem az egyetemes nagy papi közösség, Isten népe, az Egyház. A résztvevõk száma, összetétele a liturgikus cselekmény értékét és lényegét nem befolyásolja. Minden liturgikus szertartásban az egyetemes Egyház tevékenykedik, s ezért egyetemes értékû minden liturgikus tett. A templomi közösség azonban e nagy közösség kicsinyített képe, s annál jobban azzá válik, minél inkább annak szellemében gondolkozik, imádkozik, cselekszik. Nem a közösség formálja a maga képére a liturgiát, hanem a liturgia a maga eszményére a közösséget.
A pap szolgálatáról. A liturgikus közösség tulajdonsága az egység mellett: a rendezettség. A hívek mint egy Testnek tagjai, a Fõ akaratából azonos cél érdekében különféle feladatokat látnak el. A szolgáló papság soraiba Krisztus hív meg férfiakat, hogy személyükben a hívek általános papságától megkülönböztetett módon õ maga legyen jelen. A liturgiában a pap nem a nép választott irányítója, vezetõje, akire hatalmát választói ruházták volna, hanem Krisztus papságából szentségi módon részesült személy, aki hatalmát magától az Úrtól kapta, s õt képviseli.
Egyéb liturgikus szolgálatokról. Az Ige szolgálata a FELOLVASÓK (lektorok) kitüntetése, akik beszédhangjuk mûvelésével és a szent szövegek tanulmányozásával válnak alkalmassá feladatukra. Az ÉNEKESEK arra ajánlják fel hangjukat, hogy a liturgia szava hatékonyabb legyen, a szívbe hatoljon, azt szeretetre gyújtsa. Ezért a liturgia szabályainak megfelelõen egyszer maguk szólaltatnak meg egyes részeket, máskor a közösség énekét vezetik és segítik. Az oltár szolgálatában az AKOLITUSOK és a már szentségi rendben levõ DIAKONUSOK (szerpapok) segédkeznek a papnak. Míg a dicsõítés és Ige szolgálatában a HÍVEK a pappal egyenlõ mértékben vehetnek részt, addig a megszentelés mûvének folytatásában - kiváltképpen az áldozatbemutatásban és egyes szentségek létrehozásában - a pap Krisztusnak átadott személye a cselekvõ.
A liturgikus idõrõl. Az idõ Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabályoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasználja az idõt az üdvösség mûvének érdekében is. A hét napjainak szabályos váltakozása a teremtés mûvére emlékeztet, a hetedik nap, a nyugalom pedig teljesebben feltárja Isten mindent betöltõ uralmát. A megtestesüléssel Isten belépett az idõbe. Jézus életének idõbeli eseményei, a nekik szentelt idõpontok által Isten még nyilvánvalóbbanjelen van a földi idõben. Ezért szükséges, hogy az ember az idõ egy részét kizárólag Istennek szentelje. A földi idõ így lép érintkezésbe az "égi idõvel", az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát és boldogan várja szeretett Urának második eljövetelét.
Az ünnepekrõl. Az ünnepen összegyûlt közösség az öröm forrása: "Íme, mily jó és gyönyörûséges, ha együtt vannak a testvérek" (132. zsoltár). A liturgikus ünnep a hívek érzelmét az örökkévalók élvezetéhez emeli. A nagy ünnepek egybeesnek a természeti év fordulóival. Ami a természetben történik, az élet és fény gyõzelme, az az ünneplésben Isten diadalának szimbóluma lesz. De a választott nép nem természeti jelenséget ünnepel, hanem üdvtörténeti eseményt: a megtestesülést, a kereszthalált, a föltámadást. A keresztény ünnep több, mint emlékezés: az az esemény, amelyet az olvasmány, énekek, szertartások jeleznek, titokzatosan jelenvalóvá is válik. "E mai napon" - énekli a liturgia az eseményt. Az ünnep az örökkévalóság bástyája egy elmúló világ közepette.
A templomról. Amint az emberek az idõ egy részét Istennek szentelik, s az idõ a keresztény ünnepléssel áldásokban gazdaggá válik, úgy a szent helyek létével mintegy a tér hozza meg köteles áldozatát a mindenség Alkotójának. Bár Isten mindenhol jelen van, ennek nem mond ellen, hogy a szent hely különösen Istenhez tartozik, s az õ áldásait közvetíti. Az õt keresõ lélek itt a külsõ világtól elkülönülve lehet jelen. A jeruzsálemi templom az Úr lakóhelye volt. Az Újszövetségben Krisztus szent embersége az Isten temploma, s a keresztségben a hivõ lélek is a Szentlélek templomává lesz. Az egész Egyház is, mint élõ kövekbõl épült templom, Isten lakóhelye. A kõbõl épült templom az eleven kövekbõl épült temptomnak, az Egyháznak jelképe.
Az oltárról. A templom középpontja az oltár, az a hely, ahol a föld találkozik az éggel, a Szent Hegy, ahová az Úr leszáll, a fenséges trón, ahonnan uralkodik. Innen ajánlják fel az engesztelõ áldozatot, mely által Isten megengesztelõdik a világ iránt, s mely által Istennel egyesülhetünk. Az oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki egyetlen közvetítõ Isten és ember között. Az oltár a küszöb, ahol a pap Krisztus képviselõjeként áll, s melyet Isten átlép, hogy adjon. Egyben a mi földi oltárunk annak az égi oltárnak hasonmása, melyet Szent János lát az égben, s mely az egész teremtés dicséretét szimbolizálja. Az oltár a fölajánlás és elfogadás helye. Ezért tiszteli az oltárt a pap csókkal és tömjénnel.
A liturgikus szóról. A liturgiában az isteni szó uralkodik. Minden kifejezési eszköz ezt szolgálja, elsõsorban a hangosan kimondott szó. Az Istentõl jövõ szó és az embernek Istenhez intézett szava váltakozik. E párbeszéd formálja a liturgiát. Az isteni szó vagy kinyilatkoztat (pl. evangélium) vagy létrehoz valamit (pl. szentségek).
A kinyilatkoztatás szaváról. A kinyilatkoztatás szavát halljuk az evangélium hirdetésekor, valamint a többi olvasmányban. A Megtestesülés misztériuma az elhangzott szó segítségével kiterjed, mert Krisztus valamilyen módon jelen van az igében. E szó elfogadása teremt igazi közösséget. Ezt tiszteli az evangéliumkor a felállás, a körmenet, a tömjén, a gyertya, a hármas keresztjel.
A tevékeny isteni szóról. A liturgiában a szó nemcsak kijelent, hanem cselekszik, megszentel. Ilyen az átváltoztatás szava, a keresztség szava, a szentségi feloldozás. Az Ige cselekvéssé válik, kegyelmeket hoz létre. Ugyanazt az isteni erõt hordozza, mint a teremtéskor elhangzott "Legyen!" Ezért hivatkozik az Egyház a szentségek létrehozásakor oly gyakran a teremtés mûvére.
Az emberi szóról.A liturgiában helyet kap az embernek Istenhez intézett dicsõítõ-hálaadó és kérõ szava is. Isten nagy ajándéka, hogy az Egyházat sugalmazott szövegekkel is tanítja imádkozni (zsoltárok, más szentírási szövegek). A könyörgésekben maga az Egyház alakított ki az alkalomhoz méltó, nyelvileg is magas szinten álló, s ezért általános érvényû, klasszikus stílust. Ezekben a pap hivatalosan, az Egyház nevében tárja Isten elé a lét legnagyobb dolgait illetõ kéréseket. Az Egyház imája az Atyának szól, Krisztus, a mi Urunk és Közvetítõnk által.
Az énekelt szóról. Az ének az ünnepélyes liturgiának szükségszerû, a teljes egészhez hozzátartozó alkatrésze. Az angyalok a háromszor szent Istent énekkel dicsérik (Izaiás), Jézus születését énekkel hirdetik (Lukács), Pál apostol zsoltárok és himnuszok éneklésére buzdítja a keresztényeket, Szent János pedig, az égi liturgia kiváltságos tanúja a Bárány trónja elõtt felhangzó énekrõl beszél. A dallam az ige engedelmes szolgálója, hogy az isteni üzenetet érzelmeinkben is magunkévá tegyük. "Aki szeret, az énekel" - mondja Szent Ágoston. A liturgiában résztvevõket az istenszeretet indítja énekre, de az ember énekében az egész teremtett világ, a kozmosz harmóniája is visszhangot talál. Az énektelenség: emberi és vallási félrefejlõdés, visszamaradottság jele. - Szent X. Piusz pápa az Egyház õsi tanítása szerint a liturgikus ének három alapvetõ tulajdonságát jelöli meg: legyen szent, mûvészi, egyetemes.
Az emberi test részvételérõl. A kinyilatkoztatás mindig az egész embert veszi figyelembe, aki testbõl és lélekbõl áll. A liturgikus közösség tagjai e szent cselekményben egész emberségükkel vesznek részt. A liturgiában helyet kap az anyagi világ is, elsõsorban az emberi test.
Az ÁLLÁS kifejezi a hivõ istengyermeki szabadságát és figyelmes tiszteletét.
A TÉRDELÉS a szív alázatát mutatja,
a LEBORULÁS a legmélyebb hódolatot.
A MEGHAJLÁS a tiszteletadásnak vagy a bûnbánatnak jele,
a CSÓK a megbecsülésé és a testvéri szereteté.
A kitárt KEZEK jelzik az ember kitárulását Isten felé, a papnak a hívek felé tárt kezei egységet teremtenek, s mutatják, hogy Krisztus megjelenítõje készséges hivatását betölteni. A hívek fölé terjesztett kezek áldást közvetítenek.
A liturgikus mozdulatok szabályozottsága rendezi a közösséget, értelmezi a liturgikus szövegeket és cselekményeket. Visszahatnak a hívek belsõ magatartására. Sajátítsuk el az Egyház kiérlelt, õsi mozdulatkultúráját!
A természetbõl vett jelekrõl. A test jelei mellett a természet elemei is megszólalnak a liturgiában.
A VÍZ tisztít, életforrás és életerõ (keresztség), a szenteltvíz a tisztulás mellett Isten kegyelmeinek reánk harmatozását is jelzi.
A TÛZ melegít, világít, éltet - amint a fény elûzi az éjszaka sötétjét, úgy ûzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait.
A tûzbe dobott TÖMJÉN füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegõt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönítést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hivõk tömjénezése), a felszálló imádságnak jelképe (zsolozsmában).
A GYERTYA a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban feltámadt hivõknek szimbóluma: amint a gyertya önmagát fölemészti a tûzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hivõ Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égõ szeretetét jelzik és fokozzák.
Az OLAJ az isteni áldás jele, a bõségé és gazdagságé. A szentségekben a Lélek ajándékait és a fölkenést közvetíti. Az örökmécses - ha az természetes lánggal ég - az éberségnek és imádásban való kitartásnak képe.
A KENYÉR és BOR a legegyszerûbb, legegyetemesebb, mindennapi és mégis ünnepi táplálék. A föld termékei, ugyanakkor az esõ és napsugár ajándékai. E természeti javak már nemcsak jelképezik, hanem valósággal megjelenítik Krisztust, szimbolizálva az õ égi és földi, isteni és emberi természetét is.
A szent Liturgiában az ember Krisztussal találkozik: Útra talál, megismeri a kinyilatkoztatás szavából az egyetlen Igazságot, s az õ Testében és Vérében részesülve az Életet, az örök életet kapja.