A katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklõ Egyház c. imakönyvbõl.
Erkölcstani összefoglalás
A következõ pontok a katolikus erkölcstan alapelveinek rövid összefoglalását adják. Elmélyítéséhez a könyv imádságos részeinél, a szentségekrõl szóló fejezetben (lelkitükör: 944. oldal), továbbá a klasszikus erkölcstani és elmélkedési könyvekben talál anyagot az olvasó és imádkozó hivõ.
A hitrõl és a cselekedetekrõl. Krisztus életével és tanításával tudtunkra adta mindazt, ami az üdvösség elnyeréséhez szükséges. A hitnek a cselekedetekben kell megmutatkoznia, különben a hit halott (Jak 1,19-27). Ahogy a keresztény ember bölcsessége: Krisztus igazsága, úgy a keresztény erkölcs mértéke: Krisztus szentsége.
A megtérésrõl. Jézus tanítása kezdetén bûnbánatot hirdetett és megtérést követelt. Isten fönségének, szentségének, irántunk tanúsított szeretetének meglátása az emberben üdvös istenfélelmet, bûnei fölött érzett fájdalmat és a megtérésre való készséget kelt. "A bölcsesség kezdete az Úr félelme." (110. zsoltár)
Az eredeti bûnrõl és a személyes bûnökrõl. Az emberiség történelmének elsõ pillanatától kezdve szabadon akarhatta a jót vagy a rosszat. Õseink az elsõ döntés alkalmával szembeszegültek Istennel, a rossz mellett döntöttek. Ez az eredeti bûn, melyért az egész emberiség, mint egy hatalmas közösség felelõs. Hatását minden ember személy szerint is érzi. - Bár a keresztség megszabadít az áteredõ bûntõl, megmarad bennünk a bûnre való hajlam. Kívülrõl a Sátán csábításai, belülrõl pedig a testi vágy, a szemek kívánsága (kapzsiság) és az élet kevélysége kísértenek minket Isten parancsainak megszegésére (Vö. Ef 6, 12 és lJn 2, 16). A kísértés nem bûn. A döntés és cselekvés akkor válik bûnné, ha az ember Isten akaratának TUDVA ÉS AKARVA elleneszegül, tehát a legfõbb Jóval szemben a látszólagos jót választja.
A halálos és bocsánatos bûnrõl. "Van bûn, mely a halálra vezet" (lJán 5,16). Halálos bûn, ha az ember teljes tudatossággal és akarattal jelentõs dologban Isten parancsa ellen dönt és cselekszik, megtagadva ezzel teremtõ Istenének az engedelmességet, szembefordulva Szeretõ Atyjával. Az ernberi gyengeség még a megváltottakat is gyakran hibákba, kisebb bûnökbe viszi. A megszegett parancs jelentõségének és cselekedetünk szándékosságának arányában ezek kisebb, "bocsánatos bûnök". Ezekrõl mondja János apostol: "aki azt mondja magáról, hogy bûntelen, az önmagát vezeti félre".
A bocsánatos bûnök is Isten szeretete ellen vannak, ezért küzdenünk kell ellenük, vezekelnünk kell miattuk, s mennyei közbenjárónknak, Jézus Krisztus irgalmához kell folyamodnunk.
A természeti törvényrõl. Az emberiség történelmének egyetlen pillanatában sem volt magára hagyatott. Isten akaratát különbözõ módon és mértékben, de mindig, mindenki megismerheti. A természeti törvények - bár megfogalmazatlanul - ott élnek minden társadalom gondolkodásában. Nélkülük sem emberi, sem társas élet nem volna lehetséges. Ezek legfõbb alapelve: tedd a jót, kerüld a rosszat. A nagy kérdésekben (mint például az élet tisztelete, az adott szóhoz való hûség, a gyermekek és szülõk kapcsolata stb.) ezek már kielégítõ módon választ adnak.
A Tizparancsolatról. Isten a kinyilatkoztatás folyamán akaratát pontosan megfogalmazva adta tudtul a választott népnek a Tízparancsolatban. Ez az embernek Isten és embertársai iránti alapvetõ kötelezettségeit összegzi. Isten iránti hódolat, az õ szentségének alázatos megvallása, az imádás, a szülõk, az élet, az életadás. a jogos tulajdon, a másnak javát vagy kárát munkáló emberi szó, továbbá a felebarát családjának és javainak tiszteletbentartása minden vallási és erkölcsi magatartás örökérvényû alapja, mely nem változik meg az Újszövetségben sem, hiszen Jézus mondja: "Nem megszüntetni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17). A Tízparancsolat magyarázatát lásd a 28-29. oldalon.
A fõparancsról. Jézus Krisztus mindezt a törvényt a szeretet fõparancsában foglalta össze: "Szeresd Uradat, Istenedet - Szeresd felebarátodat" (Mt 22,35-40).
Krisztus követésérõl. A keresztény élet példája és mértéke, vagyis igazi Törvénye: maga Krisztus. Õ megmutatta szeretetét az Atya iránti ENGEDELMESSÉGBEN. Az Atyával való személyes kapcsolatát az állandó IMÁDSÁGBAN gyakorolta. Megdicsõítette az Atyát SZENVEDÉSÉBEN és halálában, az Atya pedig a teljes önátadásra a Fiú megdicsõítésével válaszolt. Krisztus egész küldetése kinyilvánította Istennek az emberek iránti SZERETETÉT. Ahol járt, jót tett: gyógyított, ételt adott, tanított. Figyelmeztetett az IRGALMASSÁG testi és lelki cselekedeteire, s tudtul adta, miben áll boldogságunk. Végül életét adta áldozatul az emberekért, hogy megmutassa, mennyire szereti Isten a világot. Krisztus tanítása hiteles, õ maga az egyetlen igazi Út, amelyen szeplõtlenül járhatunk.
Az Istenre hagyatkozásról. A keresztény erkölcs és az erények alapja: az ember Istennek való önátadása ("devotio"). Nem más ez, mint annak átélése és állandó tudata, hogy a keresztségben meghaltunk a bûnnek és életünk Istenben van elrejtve. Önmagunkat, sorsunkat. szabadságunkat Isten kezébe helyezzük, teljes bizalommal reá hagyatkozunk, fenntartás nélkül átadjuk neki magunkat. Lemondunk saját elképzeléseinkrõl, önakaratunkról, elismerjük õt Uruuknak és Atyánknak, s engedjük, hogy õ vezesse életünket isteni tetszése szerint. E magatartás jeles példája Ábrahám, aki az Úr szavára hagyatkozva otthagyta biztonságos életét, s azután fiát is kész volt feláldozni. Azután példája Mária, aki minden emberi számítás ellenére vállalta Isten akaratát. S legfõbb példája Krisztus, aki azt mondta: "az én eledelem az, hogy Atyám akaratát cselekedjem" (vö. Jn 4,34). Ennek az alapérzületnek megnyilvánulása a keresztény ALÁZATOSSÁG, s ebbõl a termõtalajból nõnek ki - Isten ajándékaképpen - az õneki tetszõ ERÉNYEK. Alázatos önátadásunkat minden szentmisében Krisztus áldozatával egyesítjük, s így lesz az kedvessé az Atya szemében.
Az erényekrõl. Az erény: állandó készség a jó akarására és megtételére. Krisztus ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy a benne hivõk nem követnek el bûnt, hanem azt akarja, hogy minél több gyümölcsöt teremjenek. A bûnökkel szemben megmutatta az erényeket, tanácsokat adott, s kegyelmével, Isten ingyenes ajándékával együttmûködve az ember magáévá is teheti ezeket az erényeket.
A sarkalatos (kardinális) erényekrõl. Az emberi élet alapvetõ erkölcsi tényezõit, természetes erényeit a kinyilatkoztatáson kívül is felismerte az emberiség. Az emberi természettel járó - tehát szintén Istentõl kapott - helyes elveket nem teszi fölöslegessé a természetfölötti, kegyelmi élet. A természetes erényekre. mint sarokpillérekre épül a természetfölötti erények kupolája. E négy erény:
1. AZ OKOSSÁG:az a begyakorolt körültekintés, józan ítélõképesség, mely által az általános erkölcsi irányelveket mindennapi tetteinkben a körülmények mérlegelésével alkalmazzuk.
2. AZ IGAZSÁGOSSÁG: megadni mindenkinek, ami neki jár - Istennek a teremtményi hódolatot - a közösségnek, hazának, társadalomnak kötelességeink teljesítését, embertársainknak a velük való kapcsolatoknak vagy megállapodásoknak megfelelõ javakat, szolgáltatásokat, tartozásokat.
3. AZ ERÕSSÉG: a lélek ereje, állóképessége a jó ügyekben, a szorongatások, szenvedések, küzdelmek között.
4. A MÉRTÉKLETESSÉG: begyakorolt uralom az emberi szenvedélyek fölött mind testi természetû dolgokban (falánkság, élvezetek, nemi vágy, mozgás stb.), mind a szellemiekben (harag, kíváncsiság, rendetlen kívánság, túlzásokra való hajlam). A többi természetes erény e négyre visszavezethetõ.
Az isteni erényekrõl.Az isteni erények célja is, forrása is közvetlenül az Istennel való kapcsolat. (Természetfeletti erényeknek is hívjuk õket.) Isten adományai, melyek a mi együttmûködésünkkel bontakoznak ki.
1. A HIT: a legfõbb Igazság szavának, igéjének feltétlen elfogadása annak alapján, hogy Isten nem téved és nem téveszt meg.
2. A REMÉNY: bizalomteljes ráhagyatkozás a legfõbb Jóra, aki minket üdvözíteni tud és akar; vakmerõség nélkül, de Isten irgalmában bízva életünknek az öröklét felé irányítottsága.
3. A SZERETET: akaratunk minél teljesebb egyesülése Istennel, aki maga a Szeretet; felebarátaink szeretete Istenre való tekintettel és Isten példája szerint. A szeretet gyümölcsei: a béke, öröm, megbocsátó és adakozó jóindulat.
A hit majd életünk végén elmúlik, mert helyet ad a látásnak. A remény is elmúlik, mert a beteljesedés fölöslegessé teszi. De a Szeretet mindörökre megmarad, mert Isten színelátásában jut el a boldog tökéletességre.
Az evangéliumi parancsokról és tanácsokról. Krisztus parancsai irányítanak bennünket, hogy a bûnt elkerüljük és a jót tegyük. Õ azt akarja, hogy keressük Isten országát és az õ igazságát, hogy kövessük õt a kereszthordozásban, hogy szelídek és alázatosak legyünk, ellenségeinket szeressük. Tanácsait pedig mindenki hivatása és életállapota szerint tartja meg. Az evangéliumi tanácsok: önkéntes szegénység, örökös tisztaság és tökéletes engedelmesség. Az életállapotokról és hivatásokról. Isten a mindenkire vonatkozó parancsokon és tanácsokon kívül külön-külön is kinyilvánítja mindenkinek az õ akaratát az egyéni életkörülményekben, tehetségekben, adottságokban és feladatokban. Az emberek többségének a világi élet keretei közt jelöli ki a helyet, s azt kívánja, hogy foglalkozásának, képességeinek megfelelõen a cselekvõ életmód gyümölcseit teremje igazságban és szeretetben - családja, munkahelye, embertársai körében. Eközben "tisztán õrizze meg magát e világtól" (Jak 1,27), s a tevékeny életmód közben ne feledkezzen meg arról, hogy "mindenekelõtt Isten Országát keresse", mert "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja" (Mt 16,26).
Másokat a papi hivatás kegyelmével tüntet ki, s azt kívánja, hogy e hivatást felismerjék, ápolják, életük végéig hûségesen megõrizzék. Ismét másoknak az evangéliumi tanácsok teljes megtartására ad szerzetesi hivatást. Midõn ezek egész életüket e tanácsok megtartására kötelezik el fogadalommal, erõt és példát adnak keresztény testvéreiknek, hogy a maguk körülményeihez mérten e tanácsok szellemében éljenek.
Egyeseknek megadja a szemlélõdõ életmód hivatását, hogy az isteni igazságokban elmélyedve és egész életüket irnádságra áldozva az Egyház titkos lelki erõforrása legyenek. Bár õk is "cserépedényben" hordozzák e tökéletesebb ajándékokat, de így is hívó jelet adnak a világban élõ testvéreiknek az imádságra, az isteni dolgok szemléletére, mely majd a mennyben mindannyiunknak közös része lesz.
E sokféle életúton mindenkinek meg kell látni és teljesíteni kell "állapotbeli kötelességeit", melyekhez más és más módon mindenki megkapja Istentõl az "állapotbeli kegyelmeket" is.
A bûnbánatról. Krisztus ismerte az embert, s tudta, mi lakik benne. Ezért tanítását a bûnbánat meghirdetésével kezdte. A krisztusi tökéletességre törekvõ embernek is tapasztalnia kell önmaga gyarlóságait. Isten irgalmában való vakmerõ bizakodás nélkül rá kell bízni magát erre a megbocsátó irgalomra. A bûnöknek önmagunk és Isten elõtt való feltárása, azok elkövetésének õszinte sajnálata olyan megtérést eredményez, mely együtt jár a bûnök bocsánatával: Isten megbocsátó szava a szentségi feloldozásban az embert újra megigazulttá teszi, helyreállítja az Istennel való tiszta szeretetkapcsolatot. A bûnbánat és bocsánat Isten irgalmának, kegyelmének köszönhetõ új kezdet.
A krisztusi élet erõforrásairól. Isten az embert SZABAD AKARATTAL ruházta fel, azt kívánva, hogy az ember önként lépjen õvele szeretet-szövetségre. De nem hagyta magára az embert: irányítóul belé adta a LELKIISMERETET; tanította és akaratát megismertette vele a próféták, majd legtökéletesebben saját Fia által. A Fiú megmutatta az Atyát, s most már a parancsokon túl ez az ISTENISMERET serkenti a hivõt az igazi életre.
Minden cselekvés a természetbõl, az életbõl fakad. Mivel az emberi természet - különösen az áteredõ bûn következtében megromlott voltában - nem lenne képes Isten akaratának teljesítésére, Isten egy új természetet, új életet helyezett belénk: az õ saját életét a MEGSZENTELÕ KEGYELEM által. A megszentelõ kegyelem megöli bennünk a "régi embert", s a Krisztussal egyesülõ léleknek új, megigazult, istengyermeki életet ad. E kegyelmet a keresztség adja, a bûnbánat szentsége helyreállítja, a többi szentség pedig növeli bennünk. A megigazultság gyermeki bizalmat kelt az emberben Isten iránt, állandó szeretetet és békességet Istennel és emberrel, s gyümölcsöket terem a jótettekben.
Az egyes cselekedetekhez is küld Isten természetfölötti támogatást, SEGÍTÕ KEGYELMET, mely vagy megelõzõ, hogy sugallat-szerûen a jóra indítson, vagy kísérõ, hogy a végrehajtásban megerõsítsen. Életünknek minden igazi jócselekedetében érezzük a kegyelem hatását, de az nem szünteti meg az emberi szabadságot, hanem együttmûködésre hívja.
A közösségrõl. Az ember természeténél fogva közösségi lény. A kisebb közösségek létjogosultságát mindig az adja, hogy tagjai egymást bizonyos értékek megszerzésére, megvalósítására és megõrzésére segítik. Igazi erõforrásunk azonban az a nagy közösség, melyre Krisztus üzenete közvetítését, lelki irányításunkat, az istendicséret foÍytatását bízta a földön: az Egyház. Az Egyház a kinyilatkoztatott tanítás átadásával és magyarázatával, az apostoli idõk óta adott parancsok, tanítások által, hagyományaival és szokásaival is formál minket napról napra Krisztus hasonlóságára.
A krisztusi élet céljáról. Ha a krisztusi utat követjük, akkor eljuthatunk a keresztény életszentségre, ahogy Mesterünk is mondta: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). Akkor várhatjuk, hogy jöjjön a hívás: "Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétõl" (Mt 25,34).
Erkölcstani összefoglalás
A következõ pontok a katolikus erkölcstan alapelveinek rövid összefoglalását adják. Elmélyítéséhez a könyv imádságos részeinél, a szentségekrõl szóló fejezetben (lelkitükör: 944. oldal), továbbá a klasszikus erkölcstani és elmélkedési könyvekben talál anyagot az olvasó és imádkozó hivõ.
A hitrõl és a cselekedetekrõl. Krisztus életével és tanításával tudtunkra adta mindazt, ami az üdvösség elnyeréséhez szükséges. A hitnek a cselekedetekben kell megmutatkoznia, különben a hit halott (Jak 1,19-27). Ahogy a keresztény ember bölcsessége: Krisztus igazsága, úgy a keresztény erkölcs mértéke: Krisztus szentsége.
A megtérésrõl. Jézus tanítása kezdetén bûnbánatot hirdetett és megtérést követelt. Isten fönségének, szentségének, irántunk tanúsított szeretetének meglátása az emberben üdvös istenfélelmet, bûnei fölött érzett fájdalmat és a megtérésre való készséget kelt. "A bölcsesség kezdete az Úr félelme." (110. zsoltár)
Az eredeti bûnrõl és a személyes bûnökrõl. Az emberiség történelmének elsõ pillanatától kezdve szabadon akarhatta a jót vagy a rosszat. Õseink az elsõ döntés alkalmával szembeszegültek Istennel, a rossz mellett döntöttek. Ez az eredeti bûn, melyért az egész emberiség, mint egy hatalmas közösség felelõs. Hatását minden ember személy szerint is érzi. - Bár a keresztség megszabadít az áteredõ bûntõl, megmarad bennünk a bûnre való hajlam. Kívülrõl a Sátán csábításai, belülrõl pedig a testi vágy, a szemek kívánsága (kapzsiság) és az élet kevélysége kísértenek minket Isten parancsainak megszegésére (Vö. Ef 6, 12 és lJn 2, 16). A kísértés nem bûn. A döntés és cselekvés akkor válik bûnné, ha az ember Isten akaratának TUDVA ÉS AKARVA elleneszegül, tehát a legfõbb Jóval szemben a látszólagos jót választja.
A halálos és bocsánatos bûnrõl. "Van bûn, mely a halálra vezet" (lJán 5,16). Halálos bûn, ha az ember teljes tudatossággal és akarattal jelentõs dologban Isten parancsa ellen dönt és cselekszik, megtagadva ezzel teremtõ Istenének az engedelmességet, szembefordulva Szeretõ Atyjával. Az ernberi gyengeség még a megváltottakat is gyakran hibákba, kisebb bûnökbe viszi. A megszegett parancs jelentõségének és cselekedetünk szándékosságának arányában ezek kisebb, "bocsánatos bûnök". Ezekrõl mondja János apostol: "aki azt mondja magáról, hogy bûntelen, az önmagát vezeti félre".
A bocsánatos bûnök is Isten szeretete ellen vannak, ezért küzdenünk kell ellenük, vezekelnünk kell miattuk, s mennyei közbenjárónknak, Jézus Krisztus irgalmához kell folyamodnunk.
A természeti törvényrõl. Az emberiség történelmének egyetlen pillanatában sem volt magára hagyatott. Isten akaratát különbözõ módon és mértékben, de mindig, mindenki megismerheti. A természeti törvények - bár megfogalmazatlanul - ott élnek minden társadalom gondolkodásában. Nélkülük sem emberi, sem társas élet nem volna lehetséges. Ezek legfõbb alapelve: tedd a jót, kerüld a rosszat. A nagy kérdésekben (mint például az élet tisztelete, az adott szóhoz való hûség, a gyermekek és szülõk kapcsolata stb.) ezek már kielégítõ módon választ adnak.
A Tizparancsolatról. Isten a kinyilatkoztatás folyamán akaratát pontosan megfogalmazva adta tudtul a választott népnek a Tízparancsolatban. Ez az embernek Isten és embertársai iránti alapvetõ kötelezettségeit összegzi. Isten iránti hódolat, az õ szentségének alázatos megvallása, az imádás, a szülõk, az élet, az életadás. a jogos tulajdon, a másnak javát vagy kárát munkáló emberi szó, továbbá a felebarát családjának és javainak tiszteletbentartása minden vallási és erkölcsi magatartás örökérvényû alapja, mely nem változik meg az Újszövetségben sem, hiszen Jézus mondja: "Nem megszüntetni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17). A Tízparancsolat magyarázatát lásd a 28-29. oldalon.
A fõparancsról. Jézus Krisztus mindezt a törvényt a szeretet fõparancsában foglalta össze: "Szeresd Uradat, Istenedet - Szeresd felebarátodat" (Mt 22,35-40).
Krisztus követésérõl. A keresztény élet példája és mértéke, vagyis igazi Törvénye: maga Krisztus. Õ megmutatta szeretetét az Atya iránti ENGEDELMESSÉGBEN. Az Atyával való személyes kapcsolatát az állandó IMÁDSÁGBAN gyakorolta. Megdicsõítette az Atyát SZENVEDÉSÉBEN és halálában, az Atya pedig a teljes önátadásra a Fiú megdicsõítésével válaszolt. Krisztus egész küldetése kinyilvánította Istennek az emberek iránti SZERETETÉT. Ahol járt, jót tett: gyógyított, ételt adott, tanított. Figyelmeztetett az IRGALMASSÁG testi és lelki cselekedeteire, s tudtul adta, miben áll boldogságunk. Végül életét adta áldozatul az emberekért, hogy megmutassa, mennyire szereti Isten a világot. Krisztus tanítása hiteles, õ maga az egyetlen igazi Út, amelyen szeplõtlenül járhatunk.
Az Istenre hagyatkozásról. A keresztény erkölcs és az erények alapja: az ember Istennek való önátadása ("devotio"). Nem más ez, mint annak átélése és állandó tudata, hogy a keresztségben meghaltunk a bûnnek és életünk Istenben van elrejtve. Önmagunkat, sorsunkat. szabadságunkat Isten kezébe helyezzük, teljes bizalommal reá hagyatkozunk, fenntartás nélkül átadjuk neki magunkat. Lemondunk saját elképzeléseinkrõl, önakaratunkról, elismerjük õt Uruuknak és Atyánknak, s engedjük, hogy õ vezesse életünket isteni tetszése szerint. E magatartás jeles példája Ábrahám, aki az Úr szavára hagyatkozva otthagyta biztonságos életét, s azután fiát is kész volt feláldozni. Azután példája Mária, aki minden emberi számítás ellenére vállalta Isten akaratát. S legfõbb példája Krisztus, aki azt mondta: "az én eledelem az, hogy Atyám akaratát cselekedjem" (vö. Jn 4,34). Ennek az alapérzületnek megnyilvánulása a keresztény ALÁZATOSSÁG, s ebbõl a termõtalajból nõnek ki - Isten ajándékaképpen - az õneki tetszõ ERÉNYEK. Alázatos önátadásunkat minden szentmisében Krisztus áldozatával egyesítjük, s így lesz az kedvessé az Atya szemében.
Az erényekrõl. Az erény: állandó készség a jó akarására és megtételére. Krisztus ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy a benne hivõk nem követnek el bûnt, hanem azt akarja, hogy minél több gyümölcsöt teremjenek. A bûnökkel szemben megmutatta az erényeket, tanácsokat adott, s kegyelmével, Isten ingyenes ajándékával együttmûködve az ember magáévá is teheti ezeket az erényeket.
A sarkalatos (kardinális) erényekrõl. Az emberi élet alapvetõ erkölcsi tényezõit, természetes erényeit a kinyilatkoztatáson kívül is felismerte az emberiség. Az emberi természettel járó - tehát szintén Istentõl kapott - helyes elveket nem teszi fölöslegessé a természetfölötti, kegyelmi élet. A természetes erényekre. mint sarokpillérekre épül a természetfölötti erények kupolája. E négy erény:
1. AZ OKOSSÁG:az a begyakorolt körültekintés, józan ítélõképesség, mely által az általános erkölcsi irányelveket mindennapi tetteinkben a körülmények mérlegelésével alkalmazzuk.
2. AZ IGAZSÁGOSSÁG: megadni mindenkinek, ami neki jár - Istennek a teremtményi hódolatot - a közösségnek, hazának, társadalomnak kötelességeink teljesítését, embertársainknak a velük való kapcsolatoknak vagy megállapodásoknak megfelelõ javakat, szolgáltatásokat, tartozásokat.
3. AZ ERÕSSÉG: a lélek ereje, állóképessége a jó ügyekben, a szorongatások, szenvedések, küzdelmek között.
4. A MÉRTÉKLETESSÉG: begyakorolt uralom az emberi szenvedélyek fölött mind testi természetû dolgokban (falánkság, élvezetek, nemi vágy, mozgás stb.), mind a szellemiekben (harag, kíváncsiság, rendetlen kívánság, túlzásokra való hajlam). A többi természetes erény e négyre visszavezethetõ.
Az isteni erényekrõl.Az isteni erények célja is, forrása is közvetlenül az Istennel való kapcsolat. (Természetfeletti erényeknek is hívjuk õket.) Isten adományai, melyek a mi együttmûködésünkkel bontakoznak ki.
1. A HIT: a legfõbb Igazság szavának, igéjének feltétlen elfogadása annak alapján, hogy Isten nem téved és nem téveszt meg.
2. A REMÉNY: bizalomteljes ráhagyatkozás a legfõbb Jóra, aki minket üdvözíteni tud és akar; vakmerõség nélkül, de Isten irgalmában bízva életünknek az öröklét felé irányítottsága.
3. A SZERETET: akaratunk minél teljesebb egyesülése Istennel, aki maga a Szeretet; felebarátaink szeretete Istenre való tekintettel és Isten példája szerint. A szeretet gyümölcsei: a béke, öröm, megbocsátó és adakozó jóindulat.
A hit majd életünk végén elmúlik, mert helyet ad a látásnak. A remény is elmúlik, mert a beteljesedés fölöslegessé teszi. De a Szeretet mindörökre megmarad, mert Isten színelátásában jut el a boldog tökéletességre.
Az evangéliumi parancsokról és tanácsokról. Krisztus parancsai irányítanak bennünket, hogy a bûnt elkerüljük és a jót tegyük. Õ azt akarja, hogy keressük Isten országát és az õ igazságát, hogy kövessük õt a kereszthordozásban, hogy szelídek és alázatosak legyünk, ellenségeinket szeressük. Tanácsait pedig mindenki hivatása és életállapota szerint tartja meg. Az evangéliumi tanácsok: önkéntes szegénység, örökös tisztaság és tökéletes engedelmesség. Az életállapotokról és hivatásokról. Isten a mindenkire vonatkozó parancsokon és tanácsokon kívül külön-külön is kinyilvánítja mindenkinek az õ akaratát az egyéni életkörülményekben, tehetségekben, adottságokban és feladatokban. Az emberek többségének a világi élet keretei közt jelöli ki a helyet, s azt kívánja, hogy foglalkozásának, képességeinek megfelelõen a cselekvõ életmód gyümölcseit teremje igazságban és szeretetben - családja, munkahelye, embertársai körében. Eközben "tisztán õrizze meg magát e világtól" (Jak 1,27), s a tevékeny életmód közben ne feledkezzen meg arról, hogy "mindenekelõtt Isten Országát keresse", mert "mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja" (Mt 16,26).
Másokat a papi hivatás kegyelmével tüntet ki, s azt kívánja, hogy e hivatást felismerjék, ápolják, életük végéig hûségesen megõrizzék. Ismét másoknak az evangéliumi tanácsok teljes megtartására ad szerzetesi hivatást. Midõn ezek egész életüket e tanácsok megtartására kötelezik el fogadalommal, erõt és példát adnak keresztény testvéreiknek, hogy a maguk körülményeihez mérten e tanácsok szellemében éljenek.
Egyeseknek megadja a szemlélõdõ életmód hivatását, hogy az isteni igazságokban elmélyedve és egész életüket irnádságra áldozva az Egyház titkos lelki erõforrása legyenek. Bár õk is "cserépedényben" hordozzák e tökéletesebb ajándékokat, de így is hívó jelet adnak a világban élõ testvéreiknek az imádságra, az isteni dolgok szemléletére, mely majd a mennyben mindannyiunknak közös része lesz.
E sokféle életúton mindenkinek meg kell látni és teljesíteni kell "állapotbeli kötelességeit", melyekhez más és más módon mindenki megkapja Istentõl az "állapotbeli kegyelmeket" is.
A bûnbánatról. Krisztus ismerte az embert, s tudta, mi lakik benne. Ezért tanítását a bûnbánat meghirdetésével kezdte. A krisztusi tökéletességre törekvõ embernek is tapasztalnia kell önmaga gyarlóságait. Isten irgalmában való vakmerõ bizakodás nélkül rá kell bízni magát erre a megbocsátó irgalomra. A bûnöknek önmagunk és Isten elõtt való feltárása, azok elkövetésének õszinte sajnálata olyan megtérést eredményez, mely együtt jár a bûnök bocsánatával: Isten megbocsátó szava a szentségi feloldozásban az embert újra megigazulttá teszi, helyreállítja az Istennel való tiszta szeretetkapcsolatot. A bûnbánat és bocsánat Isten irgalmának, kegyelmének köszönhetõ új kezdet.
A krisztusi élet erõforrásairól. Isten az embert SZABAD AKARATTAL ruházta fel, azt kívánva, hogy az ember önként lépjen õvele szeretet-szövetségre. De nem hagyta magára az embert: irányítóul belé adta a LELKIISMERETET; tanította és akaratát megismertette vele a próféták, majd legtökéletesebben saját Fia által. A Fiú megmutatta az Atyát, s most már a parancsokon túl ez az ISTENISMERET serkenti a hivõt az igazi életre.
Minden cselekvés a természetbõl, az életbõl fakad. Mivel az emberi természet - különösen az áteredõ bûn következtében megromlott voltában - nem lenne képes Isten akaratának teljesítésére, Isten egy új természetet, új életet helyezett belénk: az õ saját életét a MEGSZENTELÕ KEGYELEM által. A megszentelõ kegyelem megöli bennünk a "régi embert", s a Krisztussal egyesülõ léleknek új, megigazult, istengyermeki életet ad. E kegyelmet a keresztség adja, a bûnbánat szentsége helyreállítja, a többi szentség pedig növeli bennünk. A megigazultság gyermeki bizalmat kelt az emberben Isten iránt, állandó szeretetet és békességet Istennel és emberrel, s gyümölcsöket terem a jótettekben.
Az egyes cselekedetekhez is küld Isten természetfölötti támogatást, SEGÍTÕ KEGYELMET, mely vagy megelõzõ, hogy sugallat-szerûen a jóra indítson, vagy kísérõ, hogy a végrehajtásban megerõsítsen. Életünknek minden igazi jócselekedetében érezzük a kegyelem hatását, de az nem szünteti meg az emberi szabadságot, hanem együttmûködésre hívja.
A közösségrõl. Az ember természeténél fogva közösségi lény. A kisebb közösségek létjogosultságát mindig az adja, hogy tagjai egymást bizonyos értékek megszerzésére, megvalósítására és megõrzésére segítik. Igazi erõforrásunk azonban az a nagy közösség, melyre Krisztus üzenete közvetítését, lelki irányításunkat, az istendicséret foÍytatását bízta a földön: az Egyház. Az Egyház a kinyilatkoztatott tanítás átadásával és magyarázatával, az apostoli idõk óta adott parancsok, tanítások által, hagyományaival és szokásaival is formál minket napról napra Krisztus hasonlóságára.
A krisztusi élet céljáról. Ha a krisztusi utat követjük, akkor eljuthatunk a keresztény életszentségre, ahogy Mesterünk is mondta: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). Akkor várhatjuk, hogy jöjjön a hívás: "Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétõl" (Mt 25,34).