MÁRCIUS 2. NAGYBÖJT 3. VASÁRNAPJA
„C” ÉV Lk 13,1-9
„C” ÉV Lk 13,1-9
Abban az időben: Odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette. Erre Jézus megjegyezte: Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a több galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő több embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánat, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan. Aztán egy példabeszédet mondott. Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre. Ha mégsem, akkor kivághatod. Lk 13,1-9
Sokat elárul pillanatnyi kedélyállapotunkról, hogy melyik idézetet is választjuk a fenti írásból. Néha meg kell állnunk a sürgés-forgásban és rohanásban, és meg kell kérdenünk. Mi az értelme? A nagyböjt erre alkalmas idő. Mi munkám gyümölcse? Tetszik, nem tetszik, ennek alapján ítélnek meg. Mindnyájunknak van sajátos küldetése, és az a feladata, hogy ezt teljesítse. Nagy szerencsénk van, ha olyan nagylelkű a gazdánk, mint a példabeszédben: ad még egy esélyt! De persze tudnunk kell: a gazda türelme nem végtelen! Mik hát gyümölcseim?
Néha csak drámai események késztetnek arra, hogy elgondolkozzunk azon, hogy gazdálkodunk éveinkkel. Egy megrázó esemény, katasztrófa láttán arra gondolunk hogy a dolgok majd csak mennek valahogy tovább lehetőleg a szokott mederben. A túlélők mintegy magyarázkodnak, miért nem őket érinti a dráma. Hamar kész valamilyen moralizáló válasz, kinek a karma, kinek a bűnhődés… A biblia válaszai úgy tűnnek mintha Jézus egy „napihírt” kommentálna, mintha épp a CNN-t nézte volna híveivel együtt, pedig még napilapok sem léteztek, de a hírek azért keringtek! Nem vagy jobb azoknál, szól az üzenet, főleg pedig: törődj a magad gyümölcseivel!
Március 4-én ünnepli a magyar katolikus egyház Boldog Meszlényi Zoltán emléknapját. Az 1951-ben mártírhalált halt segédpüspököt 2009 október 31-én avatta boldoggá az esztergomi bazilikában Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek és Angelo Amato érsek, a Szentté avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa.
Csontereklyéjét a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplomban helyezték el ott található a Boldog Meszlényi Zoltánról elnevezett oltár. Ő a kommunista diktatúra első magyar boldoggá avatott vértanúja.
Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án Hatvanban, sokgyermekes családban született. Kis szeminaristaként az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett, majd Vaszary Kolos hercegprímás jóvoltából a római Gregoriana Egyetemen hallgatott teológiát. 1912 júliusában filozófia doktorátust szerzett. Az I. világháború miatt 1915-ben Innsbruckba kényszerült, ahol a Leopold-Franzens Egyetemen tanult tovább, ott szentelte pappá október 28-án Franz Egger brixeni herceg-püspök.
A teológiai doktorátus megszerzése után visszatért az esztergomi egyházmegyébe, s Komáromba kapott kápláni kinevezést, de Csernoch János bíboros már alig néhány hónap után, 1916 decemberében a prímási kancellária hivatalába rendelte. Egyre jelentősebb feladatokat bízott rá, így 1917 tavaszán már érseki levéltáros és szertartó lett. A fiatal papot 1920-ban az Esztergomi Érseki Főszentszék jegyzőjévé, majd érseki titkárrá nevezték ki. Főpásztora bizalma töretlen volt iránta, így 1926. január 30-án hercegprímási és érseki titkár lett.
Tudományos munkássága egész életében fontos szerepet játszott: 1927-ben jelent meg Házassági köteléki perek című műve. A következő évben a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara bekebelezett hittudorrá választotta. Székfoglaló értekezését a Szent István Akadémián A kánonjogi tanulmányok fontossága témában tartotta 1930-ban. 1934-től az Egri Érseki Jogakadémia egyházjogi magántanáraként működött, 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karára kapott rendkívüli tanári kinevezést, és ugyanebben az évben a Hittanárokat Vizsgáztató Bizottság elnöke lett.
A Csernoch Jánost az esztergomi érseki székben követő Serédi Jusztinián mellett Meszlényi egyre jelentősebb egyházi pozíciókat töltött be: 1931-től kanonokként a főkáptalan tagja, 1934-től a Prímási Főszentszék zsinati bírója. 1937-ben szentelte Sinope címzetes püspökévé XI. Piusz pápa kinevezésével Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök. Az újdonsült főpásztor 1938-ban a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus aktív résztvevője volt. Több, egyházilag elismert mozgalmat támogatott, köztük a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetségét, amelynek 1939 júliusától volt elnöke.
Püspöki szolgálatát elkötelezetten végezte, a háború utolsó napjaiban, 1945 januárjában a szeminárium pincéjében papokat szentelt. Serédi Jusztinián bíboros halálát követően a hercegprímás végrendeletének ő volt a végrehajtója. Miután Mindszenty József hercegprímást 1948 karácsonyán letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, Drahos János került a kormányzói posztra. Drahos azonban nem sokkal később meghalt, így a káptalan döntésének megfelelően Meszlényi lett az egyházmegye vezetője, noha a kiépülő kommunista diktatúra mást akart a helyére. „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!” – ezekkel a szavakkal zárta esküjét Meszlényi Zoltán, esztergomi érseki helynök. Már 1946 szeptemberétől kezdve készültek róla ügynöki jelentések. A székeskáptalan döntését, melyben Meszlényit választották helynöknek, Rákosi Mátyás pártfőtitkár a kormánnyal szembeni ellenséges cselekedetnek minősítette a szerzetesek elhurcolásának körülményei miatt panaszt tevő püspököknek. Meszlényi nem ijedt meg a fenyegetésektől, legfontosabb feladatának a főpásztori feladatok áttekintését és folytatását tartotta.
1950. június 20-án első és egyetlen alkalommal volt jelen a budapesti Központi Papnevelő Intézetben, a püspökkari konferencián. Néhány nappal később, június 29-én Esztergomban letartóztatták, majd Kistarcsán tartották fogva. Az érseki helynöknek éjjel-nappal, télen-nyáron nyitva kellett tartania cellája ablakát, őrei szadista módon bántalmazták, gyakran rúgták és bottal ütötték. Sem letartóztatásának tényéről, sem vádemelésről nem jelent meg semmiféle nyilvános híradás. Egy rabtársa visszaemlékezése szerint, amikor halkan kifejezte részvétét a püspöknek, Meszlényi ujját az égre emelve csak annyit mondott: „Ő többet szenvedett.”
Sok szenvedés után 1951. március 4-én a Mosonyi utcai kórházba már a halott főpásztort szállították, majd 10-én temették el. Halálát utólagosan anyakönyvezték 1954 júniusában. 1966. június 22-én hamvait exhumálták a Rákoskeresztúri új köztemetőben, majd az esztergomi bazilikába kerültek földi maradványai. 2004-ben Erdő Péter bíboros indította el boldoggá avatási eljárását. XVI. Benedek pápa 2009. július 3-án hagyta jóvá a dokumentumot, amely Meszlényi Zoltán püspök vértanút kanonizálja a boldogok sorában, és ugyanabban az évben október 31-én boldoggá avatták az esztergomi bazilikában.
A tékozló fiú példabeszéde. Most a húsvéti előkészület szent negyvennapjában, a nagyböjt idején különösen is fontos ez a példabeszéd, hogy helyesen megértsük és gyakoroljuk a bűnbánatot. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. S helyesebben talán az irgalmas atyáról kellene elnevezni ezt a történetet, mert inkább ő a főszereplő, mint a fiatalabb fiú. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végigmenni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra.
A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől.
A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Sajnos a legtöbb ember tudatában úgy jelenik meg a bűn, mint bűnös cselekedetek összessége. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. A bűnös tettek ennek az elszakadt állapotnak a vadhajtásai, megnyilvánulásai.
Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ahogy az Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat a bűn Istentől való elfordulásában is.
A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. A példázat itt mesteri módon mutatja be a bűnös embert. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni.
Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja - mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden.
Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is. Örömében lakodalmat rendez, visszafogadja fiát fiának.
Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába.
Ebből a történetből világosan látható, hogy a bűn következménye nem Isten haragjának, bosszújának cselekedete, hanem egyes egyedül a mi Istentől való elfordulásunknak köszönhetünk minden rosszat.
De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el.
A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor.
Most ennek a gyönyörű példabeszédnek tanúságát vessétek össze életetekkel. Azzal, amikor a bűnbánat szentségében találkoztok a hazaváró irgalmas mennyei Atyával. Hasonlítsák össze azok, akik ilyenkor húsvét előtt kötelességből elvégzik a szentgyónást, mert eleget akarnak tenni annak, hogy évente legalább egyszer gyónj meg és húsvét táján áldozzál, hogy elmondhassa magáról, hogy keresztény, mert megtartja a parancsokat. Csakhogy parancsra nem lehet gyónni. Ha valaki csak a parancstól vezérelve megy be felkészületlenül a gyóntatószékbe, az nem az a találkozás lesz Istennel, mint a tékozló fiú és az atya találkozása. Az Egyház eme parancsa, hogy évente legalább egyszer gyónjál és húsvét táján áldozzál, kicsit fából vaskarika, mert jogi nyelven akar megfogalmazni lelki dolgokat, amit nem lehet. Ezt a parancsot akkor fogalmazták meg, amikor a középkor végén annyira megritkultak az áldozások, hogy efféle módon kellet megparancsolni. Mára idejétmúlt ennek a törvénynek betű szerinti megtartása. Elég sokat beszél az Egyház arról hogy ennél sokkal többre van szükség. Arra, amit a tékozló fiú példabeszédéből kiolvashatunk.
Azt is vizsgáld meg, hogy a te bűnösséged csak az Istennel való kapcsolatban merül ki, és eszedbe sem jut, hogy mások ellen is vétettél, vagy mások vétettek ellened. Ha nem kezdeményezed a bocsánatkérést, s ha nem bocsátasz meg az ellened vétőnek, akkor kinn maradsz Isten Országának öröméből, mint az idősebb testvér, ha nem bocsát meg öccsének.
A tékozló fiú példabeszédét fontold meg és alkalmazd életedre, hogy ne külső elvárásoknak eleget téve, hanem belső megtéréstől és bűnbánattól vezérelve kerülj közelebb a nagyböjt folyamán Istenhez és embertársaidhoz.
A Magyar Országgyűlés 1991-es határozata értelmében március 15-e az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja
1848. március 15-én a két nappal korábban kitört bécsi forradalom hatására radikális gondolkodású magyar ifjak - köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál - Pesten elhatározzák, hogy a követeléseiket tartalmazó 12 pontot és Petőfi pár nappal korábban írt Nemzeti dal című versét kinyomtatják, és közhírré teszik. A Nemzeti Múzeum elé hirdetett nagygyűlésen már tízezrek hallgatják lelkes egyetértéssel a pontokat és Petőfi költeményét, majd a tömeg Budára vonulva a megrémült Helytartótanács beleegyezését is megszerzi a változásokhoz. Az összegyűltek követelésére szabadon engedik a bebörtönzött forradalmár Táncsics Mihályt. Ezekkel az eseményekkel kezdődik az 1848-as magyar forradalmi átalakulás, hogy aztán fél év múlva az elért eredményeket fegyveres szabadságharccal kelljen megvédeni.
A szabadságharc bukását követően természetesen az önkényuralmi rendszer betiltja a forradalomról szóló megemlékezést, így arra csak legfeljebb titokban keríthettek sort a hazafiak. 1860-ban nyilvános megemlékezésre történik kísérlet, ez ellen azonban a rezsim fegyverrel lép fel. Ennek ellenére a hatvanas évektől - főként a korabeli ifjúság - összejöveteleken idézi fel 1848 emlékét.
Az 1867-es kiegyezés után a Habsburgok már hivatalosan nem tiltják meg a március 15-i megemlékezéseket, de a hivatalos Magyarország visszafogott maradt, nem kívánta megsérteni a szabadságharc leverésében részt vett uralkodó érzékenységét. 1898-ban, a forradalom 50. évfordulóján azonban már a teljes magyar politikai elit hivatalosan is ünnepelt, persze az osztrákokkal való megbékélést hirdetve.
Igazi nemzeti ünneppé az I. világháborút követő forradalomban válik, 1919-ben a diadalmas forradalom örököseként ünneplik e jeles napot. A forradalmakat követő Horthy-rendszer törvénybe iktatott nemzeti ünneppé nyilvánítja. Az 1930-as évek második felétől azonban már nemcsak a hivatalos ünnepi szónoklatok jelzik március 15-e üzenetét, hanem a népi írók, baloldali ifjak, antifasiszta értelmiségiek számára is jelképpé válik: a változások és a német- és háborúellenesség vállalásának jelképévé. A II. világháború után hatalomra kerülő kommunista rendszer ugyan felvállalja a centenáriumi megemlékezéséket, hangsúlyozva a száz évvel korábbi események „világforradalmi” és plebejus jellegét, de ambivalens hozzáállását jelzi, hogy 1951-től e napot munkanappá nyilvánítja. Különösen az 1956-os levert forradalom után válik nemkívánatos kötelességgé a rendszer számára az 1848-as eseményekről való megemlékezés. A ’60-as évek végén kitalálják a tavasszal tartott Forradalmi Ifjúsági Napokat, amely keretében igyekeznek összemosni március 15-ét a március 21-i Tanácsköztársaságról és az április 4-i fasiszta megszállás alóli felszabadulásról való megemlékezéssel. Ennek ellenére a ’70-es évektől március 15-e a rendszerrel szembenálló demokratikus gondolkodású ellenzéki fiatalok ünnepe is: Budapesten főként a ’80-as évektől a Petőfi- és a Bem-szobornál, illetve a Batthyány-örökmécsesnél rendszeresek e napon az atrocitások. Az „olvadás” jeleként 1987-ben ismét nemzeti ünneppé nyilvánítják, s az 1989-es március idusa pedig függetlenséget és demokráciát követelő tömegrendezvényeivel méltán vonul be a demokratikus Magyarország megszületését jelző események sorába. Az új, demokratikusan választott Országgyűlés 1991-ben hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánítja.
A Szentírás a legnagyszerűbb elismerést írja róla: Igaz ember volt. Az Újszövetséghajnalán ő a hallgató szent, akinek szavát nem jegyezte le a Kinyilatkoztatás, de példaképül áll minden keresztény előtt, mert ő az, aki állandóan figyelemmel és készséges lélekkel fogadta az égi indításokat. Ez a lelkülete tette alkalmassá arra, hogy a Szent Szűz jegyese és hitvese, a Megtestesült Ige nevelőapja, a Szent Családőre legyen. Szent József Dávid házából származott. Mivel a "vezéri pálca" már elvétetett Juda törzsétől és Dávid házától, Szent József a szegény kézműves emberek közétartozott: ács volt. Izraelben Dávid király óta mindig az ő családjából származó utód lett a király. Az evangéliumok családfái (Mt 1,1-18; Lk 3,25-38) Jézus Dávid-fiúságát akarják igazolni(2Sám 7,12-16). Jézus a kor társadalmi rendjének megfelelően József fiának számított. Mária mást nem tudott megnevezni apának, mint Józsefet. Jézus és József kapcsolatára nem volt megfelelő kifejezés. Mária Jézusnak az édesanyja. József, mivel nem természetes apa, tisztázni kellett a helyzetét. A családfákból értesülünk arról,hogy a dávidi családban nemcsak törvényes gyerekeket, hanem az örökbefogadottakat is ugyanazok a jogok illették meg a királyság öröklésében. Isteni ígéreten nyugszik ennek a családnak a trónra való jogosultsága. Az Ábrahámnak tett ígéret örökségnek is tekinthető és a dávidi örökség hordozója lesz a Megváltó, Jézus Krisztus. József volt az, akinek ez a szent örökség jutott, pedig családja körében megvetett volt szegénysége miatt. Isten kiválasztotta őt, hogy Jézusnak az ő fiának apja legyen. József tehát nem is örökbe fogadta Jézust, hanem Isten tette meg fiává. József félt Máriát magához venni. Az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, hogy eloszlassa félelmeit. József álmában tudja meg, hogy Jézus apja lesz. Igaz embernek nevezi őt Máté evangéliuma,mert elfogadta az Isten akaratát, és aszerint is cselekedett. Jézus és József kapcsolatát az Atya határozta meg, egyedül Tőle származott. József Dávid utóda volt és Jézus szintén a Dávidi családból származó Mária fia. Máriától Jézus a vér szerinti dávidi örökséget kapta, a szent örökséget Józseftől kellett kapnia. József halálával Jézusra szállt át az ábrahámi és dávidi örökség. Ez az örökség az ószövetségi üdvrendnek a lényege. Jézus Józsefen keresztül került kapcsolatba az ószövetséggel. Átvette tőle ezt az örökséget, az ószövetségi üdvrendet és beteljesítette. Isten Józsefet tette meg Jézus nevelőatyjának, ezért a névadási jogot is megkapta. Az ószövetségi szokások szerint ölébe ültette a gyermeket, nevet adott neki. Ezzel elismerte, hogy övé a gyermek. Menekülnie kellett Egyiptomba Heródes miatt. Heródes halála után visszatért Izrael földjére és Názáretben telepedett le. A tizenkét éves Jézust elvitték a templomba. Amikor rátaláltak Jézusra, Mária felelősségre vonta: „Atyád és én aggódva kerestünk.” Ezután az esemény után Szent Józsefről hallgatnak az evangéliumok. Az apokrif iratok részletezik eljegyzésük történetét, József kiválasztottságát, amelyet a kizöldült vessző csodája bizonyít (vö.Áron vesszeje).A „József az ács történetei” című IV.-V. századi apokrif irat részletesen elbeszéli halálát. A Szent Családnak jogi biztonságot és oltalmat adott. Halála előtt átadtaJézusnak az Ábrahám óta apáról fiúra szálló elsőszülöttségi áldást. Az Egyház Szent Józsefet - a Boldogságos Szűz Anyát illető hüperdúlia (a szentek tiszteletének legfelső foka) után - protodúliával (a Máriát követő első helynek járó tisztelettel) tiszteli. Azt az egyedülálló kiváltságot kapta, hogy földi pályafutása befejezésénél a Boldogságos Szent Szűz és Jézus Krisztus volt jelen. József tiszteletének elterjedésében a ferencesek működtek közre. IV. Sixtus pápa, aki a ferencesek rendjéből jutott a pápai székbe, ünneppé nyilvánította a Szent neve napját (1479). 1726-ban I. Lipót, majd III. Károly kérelmére bekerült a Mindenszentek litániájába. IX. Piusz az Egyház egyik legválságosabb időszakában az Egyház védőszentjévé nyilvánította. A XX. században a hívek a március hónapot szentelik Szent Józsefnek. 1909-ben külön litániát, 1919-ben pedig mise prefációt kap. 1955 május 1-én elrendelte XII. Piusz pápa „Munkás Szent József” ünnepét. A Habsburg-házban a XVII. század folyamán honosodott meg Szent József tisztelete. Lipót császár fiúgyermeke születésekor hozzá imádkozott. Amikor megszületett, a József nevet adták neki. Neve elterjedt először az arisztokráciában, később a nép névadási szokásában is. I. Lipót az Ő oltalmába ajánlotta egész birodalmát és a Habsburg-ház patrónusává választotta (1675). Bécs (1683) és Buda (1686) felszabadulását az ő mennyei közbenjárásának tulajdonította. Buda ostromakor a döntő támadásra induló katonákat a kapucinus Avianói Márk lelkesítette, aki egy dárda hegyén Szent József képét emelte magasba. Védőszentjüknek tekintik az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok, tímárok, a jegyesek, az ifjú házasok, a családok, az árvák és a haldoklók. Segítségért folyamodnak hozzá a házépítéskor, kísértésben, hirtelen halál, reménytelen ügyek, szembetegségek idején. A XIX. századtól tartják a papnövendékek és a szerzetesek védőszentjének; a XX. században pedig a munkások patrónusa lett. Szent Józsefet legtöbbször úgy ábrázolják, hogy a kis Jézus a jobb karján ül, bal kezében pedig liliomot, vagy kivirágzott vesszőt tart, de ábrázolják vándorbottal, fűrésszel, fejszével és fúróval is. Szent József tisztelete hazánkban már a középkorban elterjedt. Ezt bizonyítja egy esztergomi kiadású misekönyv is, melyben külön miséje van, ami a Missale Romanumhivatalos szövegétől is eltér. A XVIII. században a jeles barokk imádságoskönyvünk, a„Lelki Paradicsom” hoz egy biblikus veretű litániát, amelyet sok elnépiesített változatkövet még. Ez a tisztelet elterjedt a famunkások körében is. Patrónusa volt a szegedi és az aradi ácsok, asztalosok céhének. Hajdanában a koporsót is ők készítették. A szegedi céhzászlón (1824) két lebegő angyal között egy koporsót is odahímeztek. A kaposvári ácsok március 19-én végezték a húsvéti szentgyónásukat. A vasvári iparosok a domonkos templomban Szent József képe előtt gyertyát gyújtottak, misét mondattak és felajánlást tettek. A karmeliták Győrben könyörgő társulatot hoztak létre a jó halál kegyelméért. Szent József számtalan ábrázolási módjával találkozunk hazánkban, ezzel is jelezve, hogy a közbenjárását milyen sokan kérték. József napja a mezőgazdaságban is a tavaszi munkák kezdetének számít. Szegeden még a lusta emberek is rá hivatkoznak, akik egész télen nem takarítják el a havat: „nem vergődöm vele, majd megfogadom Szent Józsefet, majd elhordja ő. ” Szent József napján kezdték meg a csikósok, csordások és a gulyások a szolgálatukat, de csak Szent György napjától hajtják ki az állatokat. A néphiedelem a méheket szűzi életet élőknek tartja, ezért öntötték a gyertyát méhviaszból és nem faggyúból. Szent József tisztaságára utaltak ezzel is. Ezen a napon eresztették ki először a méhrajokat. Algyőn e szavakkal ereszti útjának a gazda méheit: „Atya, Fiú, Szentlélök neviben induljatok, rakodjatok, mindön mézet behordjatok!” Göcsejben nem megy el otthonról a gazda, hogy a méhek a rajzásból visszatérjenek. Szent József prefációja nagyon szépen összefoglalja mindazt, amit a szentírásból tudunk, ami az ő Istentől kapott „atyai” hivatását megkülönbözteti a többi családapáétól:„… és téged Szent József ünnepén illő hódolattal dicsérjünk, magasztaljunk és áldjunk. Mert őt az igaz férfit, az Istenszülő Szűznek jegyesül adtad, hű és okos szolgát családod fölé rendelted, hogy atyai gonddal őrizze a Szentlélek erejéből megtestesült Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust.”
Végül, olvassuk el XII. Piusz pápa Imáját Szent Józsefhez, a munkások pártfogójához:
„Ó, dicsőséges Szent József pátriárka, alázatos és igaz názáreti kézműves, légy
mindennapi fáradozásainkban mellettünk, hogy mi, katolikus kézművesek is
megtaláljuk munkálkodásunkban az Isten dicséretének alkalmas eszközét,
hogy megszentelődjünk, és hasznossá váljunk a társadalom számára, amelyben élünk. Hiszen minden cselekvésünknek ezek a legfőbb eszményei. Könyörögd ki számunkra Istentől, ó legszentebb pártfogónk, a szív alázatát és egyszerűségét, azt, hogy örömet találjunk a munkában, és jóakarattal legyünk azok iránt, akik társaink benne. Add, hogy a munkát, amely elkerülhetetlen, ebben az életben, az isteni akaratnak megfelelően, vidáman végezzük, tudatában különleges szociális helyzetünknek és küldetésünknek, felelősségünknek. Add meg nekünk a fegyelem és imádság szellemét, a kedvességet és a tiszteletet a felettesek, a testvéri érzést a velünk egyenrangúak, az alázatot és türelmet az alattvalókkal szemben. Ámen.”
Miért foglalja itt a helyet?
Sokat elárul pillanatnyi kedélyállapotunkról, hogy melyik idézetet is választjuk a fenti írásból. Néha meg kell állnunk a sürgés-forgásban és rohanásban, és meg kell kérdenünk. Mi az értelme? A nagyböjt erre alkalmas idő. Mi munkám gyümölcse? Tetszik, nem tetszik, ennek alapján ítélnek meg. Mindnyájunknak van sajátos küldetése, és az a feladata, hogy ezt teljesítse. Nagy szerencsénk van, ha olyan nagylelkű a gazdánk, mint a példabeszédben: ad még egy esélyt! De persze tudnunk kell: a gazda türelme nem végtelen! Mik hát gyümölcseim?
Néha csak drámai események késztetnek arra, hogy elgondolkozzunk azon, hogy gazdálkodunk éveinkkel. Egy megrázó esemény, katasztrófa láttán arra gondolunk hogy a dolgok majd csak mennek valahogy tovább lehetőleg a szokott mederben. A túlélők mintegy magyarázkodnak, miért nem őket érinti a dráma. Hamar kész valamilyen moralizáló válasz, kinek a karma, kinek a bűnhődés… A biblia válaszai úgy tűnnek mintha Jézus egy „napihírt” kommentálna, mintha épp a CNN-t nézte volna híveivel együtt, pedig még napilapok sem léteztek, de a hírek azért keringtek! Nem vagy jobb azoknál, szól az üzenet, főleg pedig: törődj a magad gyümölcseivel!
Spekuláció(k) helyett tehát felelősségvállalás a sorsunk!
Március 4.
Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emléknapja
Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emléknapja
Március 4-én ünnepli a magyar katolikus egyház Boldog Meszlényi Zoltán emléknapját. Az 1951-ben mártírhalált halt segédpüspököt 2009 október 31-én avatta boldoggá az esztergomi bazilikában Erdő Péter bíboros, esztergom–budapesti érsek és Angelo Amato érsek, a Szentté avatási Ügyek Kongregációjának prefektusa.
Csontereklyéjét a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplomban helyezték el ott található a Boldog Meszlényi Zoltánról elnevezett oltár. Ő a kommunista diktatúra első magyar boldoggá avatott vértanúja.
Meszlényi Zoltán életrajza:
Meszlényi Zoltán Lajos 1892. január 2-án Hatvanban, sokgyermekes családban született. Kis szeminaristaként az esztergomi bencés gimnáziumban érettségizett, majd Vaszary Kolos hercegprímás jóvoltából a római Gregoriana Egyetemen hallgatott teológiát. 1912 júliusában filozófia doktorátust szerzett. Az I. világháború miatt 1915-ben Innsbruckba kényszerült, ahol a Leopold-Franzens Egyetemen tanult tovább, ott szentelte pappá október 28-án Franz Egger brixeni herceg-püspök.
A teológiai doktorátus megszerzése után visszatért az esztergomi egyházmegyébe, s Komáromba kapott kápláni kinevezést, de Csernoch János bíboros már alig néhány hónap után, 1916 decemberében a prímási kancellária hivatalába rendelte. Egyre jelentősebb feladatokat bízott rá, így 1917 tavaszán már érseki levéltáros és szertartó lett. A fiatal papot 1920-ban az Esztergomi Érseki Főszentszék jegyzőjévé, majd érseki titkárrá nevezték ki. Főpásztora bizalma töretlen volt iránta, így 1926. január 30-án hercegprímási és érseki titkár lett.
Tudományos munkássága egész életében fontos szerepet játszott: 1927-ben jelent meg Házassági köteléki perek című műve. A következő évben a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara bekebelezett hittudorrá választotta. Székfoglaló értekezését a Szent István Akadémián A kánonjogi tanulmányok fontossága témában tartotta 1930-ban. 1934-től az Egri Érseki Jogakadémia egyházjogi magántanáraként működött, 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karára kapott rendkívüli tanári kinevezést, és ugyanebben az évben a Hittanárokat Vizsgáztató Bizottság elnöke lett.
A Csernoch Jánost az esztergomi érseki székben követő Serédi Jusztinián mellett Meszlényi egyre jelentősebb egyházi pozíciókat töltött be: 1931-től kanonokként a főkáptalan tagja, 1934-től a Prímási Főszentszék zsinati bírója. 1937-ben szentelte Sinope címzetes püspökévé XI. Piusz pápa kinevezésével Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, Breyer István győri megyéspüspök és Kriston Endre püspök. Az újdonsült főpásztor 1938-ban a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus aktív résztvevője volt. Több, egyházilag elismert mozgalmat támogatott, köztük a Magyarországi Katolikus Legényegyletek Országos Szövetségét, amelynek 1939 júliusától volt elnöke.
Püspöki szolgálatát elkötelezetten végezte, a háború utolsó napjaiban, 1945 januárjában a szeminárium pincéjében papokat szentelt. Serédi Jusztinián bíboros halálát követően a hercegprímás végrendeletének ő volt a végrehajtója. Miután Mindszenty József hercegprímást 1948 karácsonyán letartóztatták, majd koncepciós perben elítélték, Drahos János került a kormányzói posztra. Drahos azonban nem sokkal később meghalt, így a káptalan döntésének megfelelően Meszlényi lett az egyházmegye vezetője, noha a kiépülő kommunista diktatúra mást akart a helyére. „Krisztus hű pásztoraként a hitet és az Egyházunk iránti hűséget nem tagadom soha! Isten engem úgy segéljen!” – ezekkel a szavakkal zárta esküjét Meszlényi Zoltán, esztergomi érseki helynök. Már 1946 szeptemberétől kezdve készültek róla ügynöki jelentések. A székeskáptalan döntését, melyben Meszlényit választották helynöknek, Rákosi Mátyás pártfőtitkár a kormánnyal szembeni ellenséges cselekedetnek minősítette a szerzetesek elhurcolásának körülményei miatt panaszt tevő püspököknek. Meszlényi nem ijedt meg a fenyegetésektől, legfontosabb feladatának a főpásztori feladatok áttekintését és folytatását tartotta.
1950. június 20-án első és egyetlen alkalommal volt jelen a budapesti Központi Papnevelő Intézetben, a püspökkari konferencián. Néhány nappal később, június 29-én Esztergomban letartóztatták, majd Kistarcsán tartották fogva. Az érseki helynöknek éjjel-nappal, télen-nyáron nyitva kellett tartania cellája ablakát, őrei szadista módon bántalmazták, gyakran rúgták és bottal ütötték. Sem letartóztatásának tényéről, sem vádemelésről nem jelent meg semmiféle nyilvános híradás. Egy rabtársa visszaemlékezése szerint, amikor halkan kifejezte részvétét a püspöknek, Meszlényi ujját az égre emelve csak annyit mondott: „Ő többet szenvedett.”
Sok szenvedés után 1951. március 4-én a Mosonyi utcai kórházba már a halott főpásztort szállították, majd 10-én temették el. Halálát utólagosan anyakönyvezték 1954 júniusában. 1966. június 22-én hamvait exhumálták a Rákoskeresztúri új köztemetőben, majd az esztergomi bazilikába kerültek földi maradványai. 2004-ben Erdő Péter bíboros indította el boldoggá avatási eljárását. XVI. Benedek pápa 2009. július 3-án hagyta jóvá a dokumentumot, amely Meszlényi Zoltán püspök vértanút kanonizálja a boldogok sorában, és ugyanabban az évben október 31-én boldoggá avatták az esztergomi bazilikában.
Március 10. nagyböjt negyedik vasárnapja
A tékozló fiú példabeszéde. Most a húsvéti előkészület szent negyvennapjában, a nagyböjt idején különösen is fontos ez a példabeszéd, hogy helyesen megértsük és gyakoroljuk a bűnbánatot. Ez a példabeszéd az Isten és a bűnös ember kapcsolatát ábrázolja. S helyesebben talán az irgalmas atyáról kellene elnevezni ezt a történetet, mert inkább ő a főszereplő, mint a fiatalabb fiú. Ez a példabeszéd nemcsak szép, de szinte minden részletében hordoz üzenetet minden idők minden krisztushívő emberének. Érdemes még egyszer végigmenni a történeten, ezúttal részleteiben odafigyelve a mozzanatokra.
A történet a fiatalabb fiú és az atya szakításával kezdődik, egyes egyedül a fiú hibájából, mert ő önálló életet akar élni. A fiú minden kapcsolatot megszakít apjával: a vagyoni helyzeten túl személyes kapcsolatuk is megszakad, mert a fiú elköltözik egy távoli vidékre. Meglepő, hogy az atya egyetlen szóval sem igyekszik visszatartani fiát ettől a lépéstől.
A kettőjük szakítása mutatja meg a bűn igazi természetét: a bűn az Istennel való teljes szakítás. Sajnos a legtöbb ember tudatában úgy jelenik meg a bűn, mint bűnös cselekedetek összessége. Pedig ezek gyökerét kell meglátnunk. Ahogy a fiú bűne nem abban áll, hogy egyvalami rosszat tett apjának, hanem, hogy teljesen szakított vele, úgy a bűn sem a bűnös cselekedetekből áll, hanem abból, hogy az ember gyökerében szakad el Istentől. A bűnös tettek ennek az elszakadt állapotnak a vadhajtásai, megnyilvánulásai.
Az atya nem tartja vissza a fiút egyetlen szóval sem, ahogy az Isten teljes mértékben tiszteletben tartja szabad akaratunkat a bűn Istentől való elfordulásában is.
A történet folytatásában a fiú sorsa rosszra fordul: a kezdeti nagy mulatozások után elfogy a pénze, és éhínség áldozata lesz. Elszegődik disznópásztornak, ahol még a disznók moslékából sem ehet. A példázat itt mesteri módon mutatja be a bűnös embert. Az engedetlenség, az önzés, azaz a bűn következményeit aligha lehetne jobban jellemezni.
Ekkor a fiúnak eszébe jutnak az előző életének körülményei, amikor még az atyai házban volt. Az éhség oldaláról közelít: akkor nem éhezett és még ma is egy béresnek különb helyzete van az atyai házban, mint neki. Ám tudja: nem mehet haza csak úgy, hogy íme hazajöttem, azok után, ami történt. Ha elfordulunk Isten szeretetétől a bűnben, utána nem fordulhatunk csak úgy vissza hozzá azt mondva: Bocs' Isten, mától kezdve jó fiú leszek. Ahogy a fiú csak reménykedik abban, hogy atyja legalább a béresek közé befogadja - mert arról álmodni sem mer, hogy ismét fia lehessen -, úgy mi is csak reménykedhetünk abban, hogy Isten megbocsát nekünk. Egyáltalán nem természetes, hogy Isten csak úgy megbocsát, egyáltalán nem természetes, hogy a gyóntatószékben két perc alatt el van intézve minden.
Ezután az atya kerül a színre, aki hazatérő fiát meglátja. Talán minden nap hosszú percekig kinn állt a kapuban a látóhatárt kémlelve, hogy mikor jön haza a fia. Mikor meglátja eléje szalad, hogy ezzel is elvegye félelmét és kellemetlenségét, amit abból adódik, ha otthon kell jelentkeznie. Megöleli, megcsókolja, az a csont és bőr kiéhezett, koszos, disznószagú fiút. Így bocsát meg nekünk Isten. Így vár haza minden nap a bűn útjáról, szalad elénk és megölel megcsókol, bármily büdösek, koszosak, bűnösek vagyunk is. Örömében lakodalmat rendez, visszafogadja fiát fiának.
Akarod, hogy Isten téged is megöleljen, megcsókoljon? Egyedül rajtad áll, hogy hazatérsz-e. Ha nem térsz haza Isten fájó szívvel tovább kémleli a látóhatárt, mindhiába.
Ebből a történetből világosan látható, hogy a bűn következménye nem Isten haragjának, bosszújának cselekedete, hanem egyes egyedül a mi Istentől való elfordulásunknak köszönhetünk minden rosszat.
De a történet nem fejeződik be. Folytatódik az idősebb testvér hazatérésével, aki nem akar bemenni, nem akar megbocsátani testvérének. Az atya ezúttal nem nézi tétlenül az eseményeket. Hozzá is kijön, elébe megy, mint kisebbik fiának. Kérleli őt, hogy menjen be. Az atya megnyilatkozásaiban fontos azt meglátni, hogy az örömünnepség nem a kisebbik fiú szertelen, bűnös életének a szentesítése, hanem hazatérésének, ünneplése. Isten előtt a bűn mindig bűn marad, azt nem lehet kimagyarázni. Isten a hazatérésünknek, megtérésünknek örül, s nem annak, hogy bűnt követünk el.
A történet nyitva marad: nem derül ki, hogy az idősebb testvér bemegy-e, vagy pedig most ő megy el az atyai háztól. Ez a nyitott történet felteszi nekünk is a kérdést: hajlandók vagyunk-e megbocsátani ellenünk vétkező embertársainknak, vagy nem. Mert ha nem éppúgy elszakadunk Istentől, mint a kisebbik fiú. Ha igen, abban az örömben lehet részünk, mint a tékozló fiúnak hazatérésekor.
Most ennek a gyönyörű példabeszédnek tanúságát vessétek össze életetekkel. Azzal, amikor a bűnbánat szentségében találkoztok a hazaváró irgalmas mennyei Atyával. Hasonlítsák össze azok, akik ilyenkor húsvét előtt kötelességből elvégzik a szentgyónást, mert eleget akarnak tenni annak, hogy évente legalább egyszer gyónj meg és húsvét táján áldozzál, hogy elmondhassa magáról, hogy keresztény, mert megtartja a parancsokat. Csakhogy parancsra nem lehet gyónni. Ha valaki csak a parancstól vezérelve megy be felkészületlenül a gyóntatószékbe, az nem az a találkozás lesz Istennel, mint a tékozló fiú és az atya találkozása. Az Egyház eme parancsa, hogy évente legalább egyszer gyónjál és húsvét táján áldozzál, kicsit fából vaskarika, mert jogi nyelven akar megfogalmazni lelki dolgokat, amit nem lehet. Ezt a parancsot akkor fogalmazták meg, amikor a középkor végén annyira megritkultak az áldozások, hogy efféle módon kellet megparancsolni. Mára idejétmúlt ennek a törvénynek betű szerinti megtartása. Elég sokat beszél az Egyház arról hogy ennél sokkal többre van szükség. Arra, amit a tékozló fiú példabeszédéből kiolvashatunk.
Azt is vizsgáld meg, hogy a te bűnösséged csak az Istennel való kapcsolatban merül ki, és eszedbe sem jut, hogy mások ellen is vétettél, vagy mások vétettek ellened. Ha nem kezdeményezed a bocsánatkérést, s ha nem bocsátasz meg az ellened vétőnek, akkor kinn maradsz Isten Országának öröméből, mint az idősebb testvér, ha nem bocsát meg öccsének.
A tékozló fiú példabeszédét fontold meg és alkalmazd életedre, hogy ne külső elvárásoknak eleget téve, hanem belső megtéréstől és bűnbánattól vezérelve kerülj közelebb a nagyböjt folyamán Istenhez és embertársaidhoz.
Március 15. NEMZETI ÜNNEP
A Magyar Országgyűlés 1991-es határozata értelmében március 15-e az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja
1848. március 15-én a két nappal korábban kitört bécsi forradalom hatására radikális gondolkodású magyar ifjak - köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál - Pesten elhatározzák, hogy a követeléseiket tartalmazó 12 pontot és Petőfi pár nappal korábban írt Nemzeti dal című versét kinyomtatják, és közhírré teszik. A Nemzeti Múzeum elé hirdetett nagygyűlésen már tízezrek hallgatják lelkes egyetértéssel a pontokat és Petőfi költeményét, majd a tömeg Budára vonulva a megrémült Helytartótanács beleegyezését is megszerzi a változásokhoz. Az összegyűltek követelésére szabadon engedik a bebörtönzött forradalmár Táncsics Mihályt. Ezekkel az eseményekkel kezdődik az 1848-as magyar forradalmi átalakulás, hogy aztán fél év múlva az elért eredményeket fegyveres szabadságharccal kelljen megvédeni.
A szabadságharc bukását követően természetesen az önkényuralmi rendszer betiltja a forradalomról szóló megemlékezést, így arra csak legfeljebb titokban keríthettek sort a hazafiak. 1860-ban nyilvános megemlékezésre történik kísérlet, ez ellen azonban a rezsim fegyverrel lép fel. Ennek ellenére a hatvanas évektől - főként a korabeli ifjúság - összejöveteleken idézi fel 1848 emlékét.
Az 1867-es kiegyezés után a Habsburgok már hivatalosan nem tiltják meg a március 15-i megemlékezéseket, de a hivatalos Magyarország visszafogott maradt, nem kívánta megsérteni a szabadságharc leverésében részt vett uralkodó érzékenységét. 1898-ban, a forradalom 50. évfordulóján azonban már a teljes magyar politikai elit hivatalosan is ünnepelt, persze az osztrákokkal való megbékélést hirdetve.
Igazi nemzeti ünneppé az I. világháborút követő forradalomban válik, 1919-ben a diadalmas forradalom örököseként ünneplik e jeles napot. A forradalmakat követő Horthy-rendszer törvénybe iktatott nemzeti ünneppé nyilvánítja. Az 1930-as évek második felétől azonban már nemcsak a hivatalos ünnepi szónoklatok jelzik március 15-e üzenetét, hanem a népi írók, baloldali ifjak, antifasiszta értelmiségiek számára is jelképpé válik: a változások és a német- és háborúellenesség vállalásának jelképévé. A II. világháború után hatalomra kerülő kommunista rendszer ugyan felvállalja a centenáriumi megemlékezéséket, hangsúlyozva a száz évvel korábbi események „világforradalmi” és plebejus jellegét, de ambivalens hozzáállását jelzi, hogy 1951-től e napot munkanappá nyilvánítja. Különösen az 1956-os levert forradalom után válik nemkívánatos kötelességgé a rendszer számára az 1848-as eseményekről való megemlékezés. A ’60-as évek végén kitalálják a tavasszal tartott Forradalmi Ifjúsági Napokat, amely keretében igyekeznek összemosni március 15-ét a március 21-i Tanácsköztársaságról és az április 4-i fasiszta megszállás alóli felszabadulásról való megemlékezéssel. Ennek ellenére a ’70-es évektől március 15-e a rendszerrel szembenálló demokratikus gondolkodású ellenzéki fiatalok ünnepe is: Budapesten főként a ’80-as évektől a Petőfi- és a Bem-szobornál, illetve a Batthyány-örökmécsesnél rendszeresek e napon az atrocitások. Az „olvadás” jeleként 1987-ben ismét nemzeti ünneppé nyilvánítják, s az 1989-es március idusa pedig függetlenséget és demokráciát követelő tömegrendezvényeivel méltán vonul be a demokratikus Magyarország megszületését jelző események sorába. Az új, demokratikusan választott Országgyűlés 1991-ben hivatalos nemzeti ünneppé nyilvánítja.
Március 19. KEDD
SZENT JÓZSEF, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA JEGYESE
SZENT JÓZSEF, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA JEGYESE
A Szentírás a legnagyszerűbb elismerést írja róla: Igaz ember volt. Az Újszövetséghajnalán ő a hallgató szent, akinek szavát nem jegyezte le a Kinyilatkoztatás, de példaképül áll minden keresztény előtt, mert ő az, aki állandóan figyelemmel és készséges lélekkel fogadta az égi indításokat. Ez a lelkülete tette alkalmassá arra, hogy a Szent Szűz jegyese és hitvese, a Megtestesült Ige nevelőapja, a Szent Családőre legyen. Szent József Dávid házából származott. Mivel a "vezéri pálca" már elvétetett Juda törzsétől és Dávid házától, Szent József a szegény kézműves emberek közétartozott: ács volt. Izraelben Dávid király óta mindig az ő családjából származó utód lett a király. Az evangéliumok családfái (Mt 1,1-18; Lk 3,25-38) Jézus Dávid-fiúságát akarják igazolni(2Sám 7,12-16). Jézus a kor társadalmi rendjének megfelelően József fiának számított. Mária mást nem tudott megnevezni apának, mint Józsefet. Jézus és József kapcsolatára nem volt megfelelő kifejezés. Mária Jézusnak az édesanyja. József, mivel nem természetes apa, tisztázni kellett a helyzetét. A családfákból értesülünk arról,hogy a dávidi családban nemcsak törvényes gyerekeket, hanem az örökbefogadottakat is ugyanazok a jogok illették meg a királyság öröklésében. Isteni ígéreten nyugszik ennek a családnak a trónra való jogosultsága. Az Ábrahámnak tett ígéret örökségnek is tekinthető és a dávidi örökség hordozója lesz a Megváltó, Jézus Krisztus. József volt az, akinek ez a szent örökség jutott, pedig családja körében megvetett volt szegénysége miatt. Isten kiválasztotta őt, hogy Jézusnak az ő fiának apja legyen. József tehát nem is örökbe fogadta Jézust, hanem Isten tette meg fiává. József félt Máriát magához venni. Az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, hogy eloszlassa félelmeit. József álmában tudja meg, hogy Jézus apja lesz. Igaz embernek nevezi őt Máté evangéliuma,mert elfogadta az Isten akaratát, és aszerint is cselekedett. Jézus és József kapcsolatát az Atya határozta meg, egyedül Tőle származott. József Dávid utóda volt és Jézus szintén a Dávidi családból származó Mária fia. Máriától Jézus a vér szerinti dávidi örökséget kapta, a szent örökséget Józseftől kellett kapnia. József halálával Jézusra szállt át az ábrahámi és dávidi örökség. Ez az örökség az ószövetségi üdvrendnek a lényege. Jézus Józsefen keresztül került kapcsolatba az ószövetséggel. Átvette tőle ezt az örökséget, az ószövetségi üdvrendet és beteljesítette. Isten Józsefet tette meg Jézus nevelőatyjának, ezért a névadási jogot is megkapta. Az ószövetségi szokások szerint ölébe ültette a gyermeket, nevet adott neki. Ezzel elismerte, hogy övé a gyermek. Menekülnie kellett Egyiptomba Heródes miatt. Heródes halála után visszatért Izrael földjére és Názáretben telepedett le. A tizenkét éves Jézust elvitték a templomba. Amikor rátaláltak Jézusra, Mária felelősségre vonta: „Atyád és én aggódva kerestünk.” Ezután az esemény után Szent Józsefről hallgatnak az evangéliumok. Az apokrif iratok részletezik eljegyzésük történetét, József kiválasztottságát, amelyet a kizöldült vessző csodája bizonyít (vö.Áron vesszeje).A „József az ács történetei” című IV.-V. századi apokrif irat részletesen elbeszéli halálát. A Szent Családnak jogi biztonságot és oltalmat adott. Halála előtt átadtaJézusnak az Ábrahám óta apáról fiúra szálló elsőszülöttségi áldást. Az Egyház Szent Józsefet - a Boldogságos Szűz Anyát illető hüperdúlia (a szentek tiszteletének legfelső foka) után - protodúliával (a Máriát követő első helynek járó tisztelettel) tiszteli. Azt az egyedülálló kiváltságot kapta, hogy földi pályafutása befejezésénél a Boldogságos Szent Szűz és Jézus Krisztus volt jelen. József tiszteletének elterjedésében a ferencesek működtek közre. IV. Sixtus pápa, aki a ferencesek rendjéből jutott a pápai székbe, ünneppé nyilvánította a Szent neve napját (1479). 1726-ban I. Lipót, majd III. Károly kérelmére bekerült a Mindenszentek litániájába. IX. Piusz az Egyház egyik legválságosabb időszakában az Egyház védőszentjévé nyilvánította. A XX. században a hívek a március hónapot szentelik Szent Józsefnek. 1909-ben külön litániát, 1919-ben pedig mise prefációt kap. 1955 május 1-én elrendelte XII. Piusz pápa „Munkás Szent József” ünnepét. A Habsburg-házban a XVII. század folyamán honosodott meg Szent József tisztelete. Lipót császár fiúgyermeke születésekor hozzá imádkozott. Amikor megszületett, a József nevet adták neki. Neve elterjedt először az arisztokráciában, később a nép névadási szokásában is. I. Lipót az Ő oltalmába ajánlotta egész birodalmát és a Habsburg-ház patrónusává választotta (1675). Bécs (1683) és Buda (1686) felszabadulását az ő mennyei közbenjárásának tulajdonította. Buda ostromakor a döntő támadásra induló katonákat a kapucinus Avianói Márk lelkesítette, aki egy dárda hegyén Szent József képét emelte magasba. Védőszentjüknek tekintik az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok, tímárok, a jegyesek, az ifjú házasok, a családok, az árvák és a haldoklók. Segítségért folyamodnak hozzá a házépítéskor, kísértésben, hirtelen halál, reménytelen ügyek, szembetegségek idején. A XIX. századtól tartják a papnövendékek és a szerzetesek védőszentjének; a XX. században pedig a munkások patrónusa lett. Szent Józsefet legtöbbször úgy ábrázolják, hogy a kis Jézus a jobb karján ül, bal kezében pedig liliomot, vagy kivirágzott vesszőt tart, de ábrázolják vándorbottal, fűrésszel, fejszével és fúróval is. Szent József tisztelete hazánkban már a középkorban elterjedt. Ezt bizonyítja egy esztergomi kiadású misekönyv is, melyben külön miséje van, ami a Missale Romanumhivatalos szövegétől is eltér. A XVIII. században a jeles barokk imádságoskönyvünk, a„Lelki Paradicsom” hoz egy biblikus veretű litániát, amelyet sok elnépiesített változatkövet még. Ez a tisztelet elterjedt a famunkások körében is. Patrónusa volt a szegedi és az aradi ácsok, asztalosok céhének. Hajdanában a koporsót is ők készítették. A szegedi céhzászlón (1824) két lebegő angyal között egy koporsót is odahímeztek. A kaposvári ácsok március 19-én végezték a húsvéti szentgyónásukat. A vasvári iparosok a domonkos templomban Szent József képe előtt gyertyát gyújtottak, misét mondattak és felajánlást tettek. A karmeliták Győrben könyörgő társulatot hoztak létre a jó halál kegyelméért. Szent József számtalan ábrázolási módjával találkozunk hazánkban, ezzel is jelezve, hogy a közbenjárását milyen sokan kérték. József napja a mezőgazdaságban is a tavaszi munkák kezdetének számít. Szegeden még a lusta emberek is rá hivatkoznak, akik egész télen nem takarítják el a havat: „nem vergődöm vele, majd megfogadom Szent Józsefet, majd elhordja ő. ” Szent József napján kezdték meg a csikósok, csordások és a gulyások a szolgálatukat, de csak Szent György napjától hajtják ki az állatokat. A néphiedelem a méheket szűzi életet élőknek tartja, ezért öntötték a gyertyát méhviaszból és nem faggyúból. Szent József tisztaságára utaltak ezzel is. Ezen a napon eresztették ki először a méhrajokat. Algyőn e szavakkal ereszti útjának a gazda méheit: „Atya, Fiú, Szentlélök neviben induljatok, rakodjatok, mindön mézet behordjatok!” Göcsejben nem megy el otthonról a gazda, hogy a méhek a rajzásból visszatérjenek. Szent József prefációja nagyon szépen összefoglalja mindazt, amit a szentírásból tudunk, ami az ő Istentől kapott „atyai” hivatását megkülönbözteti a többi családapáétól:„… és téged Szent József ünnepén illő hódolattal dicsérjünk, magasztaljunk és áldjunk. Mert őt az igaz férfit, az Istenszülő Szűznek jegyesül adtad, hű és okos szolgát családod fölé rendelted, hogy atyai gonddal őrizze a Szentlélek erejéből megtestesült Fiadat, a mi Urunkat, Jézus Krisztust.”
Végül, olvassuk el XII. Piusz pápa Imáját Szent Józsefhez, a munkások pártfogójához:
„Ó, dicsőséges Szent József pátriárka, alázatos és igaz názáreti kézműves, légy
mindennapi fáradozásainkban mellettünk, hogy mi, katolikus kézművesek is
megtaláljuk munkálkodásunkban az Isten dicséretének alkalmas eszközét,
hogy megszentelődjünk, és hasznossá váljunk a társadalom számára, amelyben élünk. Hiszen minden cselekvésünknek ezek a legfőbb eszményei. Könyörögd ki számunkra Istentől, ó legszentebb pártfogónk, a szív alázatát és egyszerűségét, azt, hogy örömet találjunk a munkában, és jóakarattal legyünk azok iránt, akik társaink benne. Add, hogy a munkát, amely elkerülhetetlen, ebben az életben, az isteni akaratnak megfelelően, vidáman végezzük, tudatában különleges szociális helyzetünknek és küldetésünknek, felelősségünknek. Add meg nekünk a fegyelem és imádság szellemét, a kedvességet és a tiszteletet a felettesek, a testvéri érzést a velünk egyenrangúak, az alázatot és türelmet az alattvalókkal szemben. Ámen.”
MÁRCIUS 24.
VIRÁGVASÁRNAP, AZ ÚR SZENVEDÉSÉNEK VASÁRNAPJA
A HAGYHÉT KEZDETE
VIRÁGVASÁRNAP, AZ ÚR SZENVEDÉSÉNEK VASÁRNAPJA
A HAGYHÉT KEZDETE
A virágvasárnapi szentmisében az evangélium helyén a passió, Jézus szenvedéstörténete hangzik el. Idén a Szent Lukács evangélista szerinti változatot vesszük (vö. Lk 22,11-23,56). Az alábbi elmélkedés Jézus jeruzsálemi bevonulásának eseményéhez kötődik, amelyre a mai napon emlékezünk.
Az ünnepre Jeruzsálembe érkező Jézust ujjongva fogadja a nép, a messiás-királynak kijáró tisztelettel köszöntik őt. A köszöntés hátterében az a remény húzódik meg a nép részéről, hogy Jézus hamarosan kinyilvánítja majd mindenki előtt, hogy ő a Messiás. Elképzelésükben azonban inkább az él, hogy földi, királyi hatalmat szerez magának. Ruháikat a föld porába terítik sokan a szamárháton érkező Jézus előtt és királyként dicsőítik. A vallási vezetők rossz szemmel nézik mindezt, s arra kérik Jézus, hogy hallgattassa el tanítványait és az őt éljenzőket, de ő nem teljesíti kérésüket.
Jeruzsálemi bevonulásával elkezdődik Jézus életének utolsó szakasza. Az események váratlanul felgyorsulnak. Nagycsütörtökön az apostolokkal együtt lélekben leülünk az utolsó vacsora termében, majd elkísérjük az Urat az Olajfák hegyére, ahol Júdás vezetésével a katonák elfogják. A főtanács kihallgatja, majd Pilátusból kikényszerítik a halálos ítélet kimondását. Elkísérjük Jézust a Golgotára és döbbenten szemléljük, hogy az emberi gonoszság megöli a szent Istent. Harmadnapra váratlan fordulat történik, a keresztre feszített Krisztus élőként mutatkozik övéinek, feltámadt a halálból.
Nincs hatékonyabb eszköze a szívbéli megtérésnek és a hitre jutásnak, mint a Krisztus szenvedéséről és haláláról való elmélkedés. Nézhetjük akár az Egyház nagy szentjeit és tanúságtevőit, akár a környezetünkben élő valóban vallásos embereket, mind-mind Krisztus szenvedésének megértése, a Megváltó halálának szemlélése és a feltámadás titka vezette el őket a hitre.
Nagypénteken szeretnénk odaállni Krisztus keresztje alá és a római századossal együtt kimondani: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39). Húsvétvasárnap pedig szeretnénk az apostolokkal együtt szaladni Jézus üres sírjához és szeretnénk találkozni a Feltámadottal, hogy megszülessen bennünk a hit.
Emberként végtelenül gyengének érezzük magunkat a halállal szemben. Érthetetlen, legyőzhetetlen erőnek tűnik számunkra, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. Jézus is megtapasztalhatta ezt. Emberként viselte el a halált. Nem akadályozta meg isteni erejével az emberi gonoszságot. Nem menekült el a szenvedés elől és nem akarta elkerülni a halált sem. Mi indította őt erre? Az irántunk való szeretet. A szenvedést és a megaláztatást vállaló szeretet. Az emberek üdvösségért munkálkodó szeretet. E szeretet megtapasztalása nélkül nincs hit. Jézus szeretetének megérzése nélkül nem juthatok el a hitre.
Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
Az ünnepre Jeruzsálembe érkező Jézust ujjongva fogadja a nép, a messiás-királynak kijáró tisztelettel köszöntik őt. A köszöntés hátterében az a remény húzódik meg a nép részéről, hogy Jézus hamarosan kinyilvánítja majd mindenki előtt, hogy ő a Messiás. Elképzelésükben azonban inkább az él, hogy földi, királyi hatalmat szerez magának. Ruháikat a föld porába terítik sokan a szamárháton érkező Jézus előtt és királyként dicsőítik. A vallási vezetők rossz szemmel nézik mindezt, s arra kérik Jézus, hogy hallgattassa el tanítványait és az őt éljenzőket, de ő nem teljesíti kérésüket.
Jeruzsálemi bevonulásával elkezdődik Jézus életének utolsó szakasza. Az események váratlanul felgyorsulnak. Nagycsütörtökön az apostolokkal együtt lélekben leülünk az utolsó vacsora termében, majd elkísérjük az Urat az Olajfák hegyére, ahol Júdás vezetésével a katonák elfogják. A főtanács kihallgatja, majd Pilátusból kikényszerítik a halálos ítélet kimondását. Elkísérjük Jézust a Golgotára és döbbenten szemléljük, hogy az emberi gonoszság megöli a szent Istent. Harmadnapra váratlan fordulat történik, a keresztre feszített Krisztus élőként mutatkozik övéinek, feltámadt a halálból.
Nincs hatékonyabb eszköze a szívbéli megtérésnek és a hitre jutásnak, mint a Krisztus szenvedéséről és haláláról való elmélkedés. Nézhetjük akár az Egyház nagy szentjeit és tanúságtevőit, akár a környezetünkben élő valóban vallásos embereket, mind-mind Krisztus szenvedésének megértése, a Megváltó halálának szemlélése és a feltámadás titka vezette el őket a hitre.
Nagypénteken szeretnénk odaállni Krisztus keresztje alá és a római századossal együtt kimondani: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk 15,39). Húsvétvasárnap pedig szeretnénk az apostolokkal együtt szaladni Jézus üres sírjához és szeretnénk találkozni a Feltámadottal, hogy megszülessen bennünk a hit.
Emberként végtelenül gyengének érezzük magunkat a halállal szemben. Érthetetlen, legyőzhetetlen erőnek tűnik számunkra, amellyel szemben tehetetlenek vagyunk. Jézus is megtapasztalhatta ezt. Emberként viselte el a halált. Nem akadályozta meg isteni erejével az emberi gonoszságot. Nem menekült el a szenvedés elől és nem akarta elkerülni a halált sem. Mi indította őt erre? Az irántunk való szeretet. A szenvedést és a megaláztatást vállaló szeretet. Az emberek üdvösségért munkálkodó szeretet. E szeretet megtapasztalása nélkül nincs hit. Jézus szeretetének megérzése nélkül nem juthatok el a hitre.
Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal, igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez, az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon keresztül az örök életre vezet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!