vasárnap 01 július 2018

Írta: FKATI - vasárnap 01 július 2018 - 20:27:00 |

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntöm a Miskolc-Martinkertvárosi Jézus Szíve Római Katolikus Plébánia honlapján!
Oldallagosan ellátott plébániák: Görömböly, Szirma, Filia:Kistokaj

Tekintsen be plébániánk életébe! Ajánljuk a honlap aktualitással foglalkozó részét, melyben nemcsak a szentmisék rendjét, hirdetéseket találja meg a kedves olvasó, hanem a plébániai közösségi életéről, eseményeiről is hírt adunk. Szolgáljon honlapunk arra is, hogy mindennapjaink forgatagában örömmel tudatosítsuk hovatartozásunkat és megvalósulhasson köztünk amit Jézus imában kért: "Legyetek mindnyájan egyek!" (Jn 17, 21)

Minden kedves látogatónak, tartalmas időtöltést kívánok!
Tóth István
plébános


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





Figyeljen a következőkre és értékesebbek lesznek napjai!

1. Imádkozzon!

Reggel, amikor felébred, köszöntse Jézust - még az ágy szélén ülve!

"Uram, köszönöm, hogy jelen vagy, velem vagy és új napot adtál nekem! Köszönöm a Te szeretetedet"
Tartson pár másodperc szünetet! Közben "képzelje", hogy Jézus ott ül ön mellett az ágy szélén és szeretettel megfogja a ön kezét.
"Uram, a Te kezedbe teszem a mai napomat! Kérlek, küld el számomra a Szentlelket, hogy Rád tudjak figyelni mindenben, amit teszek."

...és indulhat a nap.
A fenti pár mondat csak egy minta. Alakítsa ki a saját fohászát, amivel Isten jelenlétébe és gondviselésébe helyezheti magát!
Higgye el, ha ezt tudatosan teszi, hetek, hónapok múltán sokkal tartalmasabban fogja kezdeni a napját!

"Az imádság nem más mint az Istennel való egység. Amikor a szív tiszta és az Úrral egyesült akkor megerősödik és megtelik frissességgel; csodálatos fénye elkápráztat."
Vianney Szent János

2. Dicsérjen!


Mondja el - amikor csak teheti - családtagjának, barátjának, ismerősének, munkatársának, mennyire nagyra becsüli, tiszteli, szereti. Indokolja is meg!

Nem ismerek senkit, aki azért szomorkodott volna, mert valaki valamiért megdicsérte vagy elmondta neki, hogy szereti. Fordítva viszont igen! Sokkal jobb, ha meg is indokoljuk, hogy miért szeretjük, tiszteljük. Váljon mindennapi szokásává, hogy legalább egy embernek kifejezi szóban is a szeretetét, megbecsülését! Ne fukarkodjon a dicsérettel!


"Beszélve tanulsz meg beszélni, tanulva tanulni, szaladva szaladni, dolgozva dolgozni, és csak szeretve tanulsz meg szeretni. Mindenki, aki más módon tanul, megtéveszti magát."
Szalézi Szent Ferenc

3, Legyen áldozatkész!

Nagyon fontos, hogy hozzunk napi áldozatokat magunkért vagy másokért, amit felajánlunk az Úrnak. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Kapcsolja ki a tévét gyakrabban és beszélgessen. Hazafelé a buszról szálljon le 1-2 megállóval előbb és sétáljon, közben imádkozhat is. Szólítsa meg azt az undok munkatársát, akivel senki sem szeret beszélgetni!


"Nincs helye az önzésnek és nincs helye a félelemnek! Ne félj akkor, amikor a szeretet követel. Ne félj akkor, amikor a szeretet kér áldozatot."
Szent II. János Pál pápa

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Július 15. ÉVKÖZI 15. VASÁRNAP



Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliuma egy olyan eseményről számol be, amely a születendő egyház számára hatalmas jelentőséggel bír: ez pedig nem más, mint az apostolok kiküldése. Jézus maga a háttérben marad, visszahúzódik, s a tizenkettőé lesz a feladat, hogy elinduljanak. Ebben a pillanatban ők sajátosan az egyház előképei: az Istenember a maga megtestesült valójában nincs közöttük, ám mégis ott van. Ő küld, ő ad feladatot s hozzá erőt. A tanítványok pedig mennek: a misszió, a hithirdetés ez. Az útra semmi nem visznek magukkal, csak vándorbotot: jelképe ez annak, hogy egyfelől nem emberi, evilági valóságokkal érkeznek meg a városokba, nem emberi, evilági valóságok jelentik a támaszt számukra, hanem Istent viszik, Isten ereje az ő belső lendületük; másfelől pedig a bot jelenti azt a szolgálatot, amelyet Mózes botja, a vándorok botja, a pásztorok botja betölt – az erőt, a védelmet, az oltalmat, az útmutatást mindazoknak, akik engedik azt. A jó Pásztort nem véletlenül így szólítja meg a zsoltár: „Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. (...) Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (Zsolt 23,3.4) A városokba érkező tanítványok pedig gyógyítani kezdenek, „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). Jelképe ez a szentségek szolgálatának, amelyet az egyház az emberekért ellát.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az evangéliumi perikópában az egyházi élet egyfajta leképeződése, tömör összefoglalása áll. A hívek közössége Krisztus jelenlétének és Krisztus távollétének kettősségében él: a Megváltó jelen van az egyházban, az Oltáriszentségben, de távol van, mert még csak várjuk és reméljük a második, dicsőséges eljövetelt. Ő hívott meg minket a keresztény hitre, az egyházba – s ő küldött ki bennünket a világba is. Amit magunkkal viszünk, az elsősorban az a tapasztalat, amelyre Krisztusnál szert tettünk. Az ő szeretetének, szabadításának, megváltásának evangéliuma nem puszta szó, hanem élet és erő, amelyet megtapasztaltunk – ezért a misszió, az evangélium hirdetése sem pusztán szóbeli cselekedet. Életünket mutatjuk fel jelként, rajtunk kell meglátszódnia annak, hogy az evangélium valóban hatékony, valóban életerős, valóban örömteli. Épp ezért nem elég csak szózatot intézni az emberekhez, közéjük kell lépni, hogy életünket láthassák, személyünket megtapasztalhassák, s mi magunk legyünk számukra egész lényünkben a tanúságtétel szava. Egyszóval: el kell menni az emberiség, az emberek városaiba.

Jézus nagyon világosan és egyszerűen fogalmazza meg tanítványai felé, hogy milyen legyen a viselkedésük, amikor megérkeznek a városba. Szerénység, alázat, határozottság, elhivatottság – talán ilyen szavakkal lehetne illetni az ideálisként felvázolt magatartást. Ami azonban mindenképpen kiviláglik belőle, az roppant sajátos: ha visszautasítással, megnemértéssel találkoznak a tanítványok, ne legyenek dühösek, ne lázongjanak, ne erőszakoskodjanak. Jézus csupán ennyit mond: „menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságként ellenük.” Az igehirdetés elutasítása nem a hithirdető, hanem Isten ellen szól. Ezért az ítéletet sem a hithirdetőnek kell kimondania, hanem magának Istennek. A hithirdető dolga ennyi: megtenni, amit tud, s ha zárt fülekre talál, tovább menni.

Ez a roppant egyszerű magatartás azonban rávilágít a lényegre: a tanúságtétel, a hithirdetés nem az egyes ember, de még csak nem is az egyház erőfeszítése, hanem elsősorban Isten kegyelmének a műve. A hitet nem mi kényszerítjük ki a nemhívőből – mi életünkkel, tetteinkkel, szavainkkal pusztán méltatlan eszközei lehetünk az evangélium terjedésének. A mi nagyságunk nem abban áll, hogy embereket tudunk megtéríteni, hanem abban, hogy Isten művének segítői, munkatársai lehetünk. Ez az igazi csoda, hatalmasabb, mint hogyha mi térítenénk meg országokat önerőből. Mert ez annak a csodája, hogy a végtelen és mindenható Isten elfogad bennünket, feladatot bíz ránk, gondját, törődését, erőfeszítéseit ezért a világért megosztja mivelünk.

Hatalmas dolog ez! Hisz nem lenne szüksége küldöttekre, mehetne ő maga is. Nem lenne szüksége gyógyítókra, gyógyíthatna ő maga is. Nem lenne szüksége papokra az egyházban a szentségek kiszolgáltatására, áradhatna a kegyelem anélkül is. De ő mégis azt akarja, hogy így legyen. Ő azt akarja, hogy legyenek küldöttek, legyenek gyógyítók, legyenek papok. Miért akarja? Nem tudhatjuk, hisz az ember közreműködése sokszor inkább árt, mint használ Isten ügyének: gyarlóságaink, bűneink, rossz életünk inkább csak elriasztanak sokakat, mintsem hogy Krisztushoz vonnák őket. De mégis, mi kellünk az Istennek.

A mindenhatóság alázatának és emberszeretetének csodája ez. Küldöttei, vivői lehetünk egy üzenetnek, amely nem pusztán szó, nem pusztán szép gondolat, de élet, erő – személy, maga Isten. Ezt a mélységet ragadja meg Assisi Szent Ferenc imája, amellyel mostani elmélkedésünket zárjuk:

Uram, tégy a béke eszközévé.

hogy szeretetet vigyek oda,

ahol gyűlölet van,

hogy megbocsássak,

ahol bűn van,

hogy egyesítsek,

ahol széthúzás van

hogy igazságot hozzak,

ahol tévedés van,

hogy hitet vigyek,

ahol sötétség van,

hogy örömet vigyek oda,

ahol szenvedés van


Nem azért, hogy vigasztalódjam,

hanem, hogy vigasztaljak;

nem azért, hogy megértsenek,

hanem, hogy megértsek

nem azért, hogy szeressenek,

hanem, hogy szeressek;


csak ez a fontos,

mert amikor adunk - kapunk,

amikor megbocsátunk - bocsánatot nyerünk,

amikor meghalunk - új életre kelünk.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Július 8. ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP



Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliuma Jézus életének egy sajátos emberi pillanatát rögzíti: azt, amikor a megkeresztelkedés, a pusztai negyvennapos böjt s a nyilvános működés megkezdése után az immár híressé vált tanító visszatér a városba, ahol nevelkedett. Szombaton, a zsinagógában olyan emberek veszik körül és hallgatják, akik látták őt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak. Olyanok, akik ismerik az emberi közeget, amelyben felnőtt, akik ismerik azon személyeket, akik családi-baráti hátterét jelentik.

Emellett az ismeret mellett azonban ott van a másik szempont is: egyáltalán nem ismerik azt a Jézust, aki most áll előttük. Ismerték felnövekvőnek, ismerték ácsnak, ismerték egy csöndes, minden feltűnés nélkül élő embernek – aztán Jézus elment. Teltek a hónapok, s aki most a názáreti zsinagógában áll, bár ugyanaz az ember, mégis teljességgel más.

Ez a más az, ami csodálkozást, döbbenetet vált ki. „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz!” Megérthetjük ezt a mélyen emberi csodálkozást.

Ugyanakkor épp ez az emberi érzés szüli meg az evangéliumi szakasz másik tengelyét: a hitetlenségét. Ismerik a régi Jézust. Csodálkoznak azon a többleten, amelyet ez az új Jézus magával hoz. De hinni nem tudnak az új arccal mutatkozó Jézusban. Mondhatnánk azt is, hogy paradox módon annyira ismerik őt, hogy emiatt képtelenné válnak megismerni őt. Annyira jól tudják, hogy ki; hogy végül emiatt nem tudhatják meg soha, ki is ő valójában. De valamit mégis éreznek, hisz csodálkoznak. Ám ez még kevés ahhoz, hogy higgyenek benne.

Az evangélista hozzáteszi még, hogy emiatt az emberi magatartás miatt Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg.” Alapjában véve furcsa mondat ez. Hiszen akár meg is ütközhetünk rajta: Isten hatalmát az ember hite határozza meg? Az ember hitetlensége tehetetlenné teheti magát Isten? Isten mindenhatósága és az emberi szabad akarat ilyen viszonyban áll egymással?

Minden bizonnyal nem erről van szó. Nem ilyen elvont mélységeket feszeget az evangélista megállapítása. Sokkal inkább a hit egy sajátos emberi dinamikáját tárja fel. Isten ismerete és elrejtőzése, a kegyelmi erő és az emberi készség kettősségének összjátékát érinti. Hisz a názáreti dráma alapjában véve az a hitdráma, amely a kereszténység történetét mindig is végigkísérte. A keresztény előtt ugyanis sajátos kihívás áll: ismernie kell Jézust, anélkül, hogy teljességgel megismerhetné őt. Ha nem ismerné, nem is hihetne benne. Viszont ha túlságosan is ismerné, ismeretével mintegy szellemileg-lelkileg birtokba venné, akkor megint a hit sérülne meg.

Mindez így roppant elvontnak hangzik, holott valójában a leghétköznapibb hitkérdések egyike ez. A keresztény élet ugyanis egyfelől ebből áll: Krisztus ismeretében kell előrehaladnunk. Olvasva a Szentírást, tanulmányozva a hitünket, elmélyedve a lelkiségi irodalomban, imádkozva, a szemlélődő imádságban, az egyházi közösség liturgiájában mind-mind erre törekszünk. Csakhogy mindeközben sokszor erőt vesz rajtunk a kísértés: mi már ismerjük Krisztust, mi már otthonosan mozgunk az ő berkeiben. Talán nem bánt meg senkit, ha ezt mondom: mi már magunkhoz szelidítettük őt.

Csakhogy ez a Krisztus, akit túlságosan ismerünk, valójában meg van kötözve általunk. Nem azért nem tud csodát tenni életünkben, mert képtelen rá – hanem mert a túlzott magabiztosságunk Krisztusban, a kereszténységben, az egyházi hagyományban elnehezíti, megsebzi a hit alapját: azt az igaz csodálkozást, amely nem pusztán a hit bölcsességére, tartalmára, hanem Isten személyének folyton meglepő nagyságára, gazdagságára, mindig új arcban való megmutatkozására irányul.

Isten, Krisztus soha nem lehet befejezett, lezárult ténye, tárgya a hitnek. Ha ez megtörténne, akkor maga a hit lenne befejezett. Azonban a hit nem ilyen, nem lehet ilyen. Nem mondhatja azt: Krisztusnak, Istennek ilyennek és ilyennek kell lennie, mert én így ismerem őt. A hit ajándék, a hit kegyelem, a hit folyton születő valóság. A hit él, ahogy élünk mi is és változunk – s ahogy él maga a személyes Isten, aki önmagát minden nap új és új arccal mutatja meg nekünk a hitben.

Aquinoi Tamás tehát joggal mondja: „A kegyelem teremti a hitet, nem csak akkor, amikor az megszületik az emberben, hanem mindvégig, ameddig a hit tart.” (STh II-II, 4, 4 ad 3). Ezt a valóságot kell megértenünk a mostani evangélium kapcsán. Nem elég csak egyszer megismerni Jézust – nap mint nap újra meg kell ismerni őt. Nem elég a rácsodálkozás az ismeretre, bölcsességre és tudásra – azelőtt le is kell borulni hittel. S ennek a hitnek nem elég csak egyszer megszületnie – minden egyes hajnalhasadással a hit egy újabb, teljesebbé tevő fejezetének kell megkezdődnie.

Így értjük meg Pilinszky sajátos képét, az „Egyenes labirintus”-ét. Nyílegyenes, mert tudjuk, ki áll a középpontban, mert tudjuk, hová vezet az út, de labirintus, mert az élet útjai egyben a hit útjai is, amelyekben mind mélyebben, sokszor új és új arcokkal mutatja meg magát az Isten. Így zárásként álljon itt egy részlet a versből:

„... végül is milyen lesz, milyen lesz

e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

visszahullás a fókusz lángoló

közös fészkébe? – nem tudom,

és mégis, hogyha valamit tudok,

hát ezt tudom, e forró folyosót,

e nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Július 1. ÉVKÖZI 13. VASÁRNAP




Az évközi tizenharmadik vasárnap evangéliumában egy olyan esetről hallunk, amelynek nagy hatása lett Jézus további nyilvános működésére – Jairus leányának feltámasztásáról van szó. Ha belegondolunk, hogy a nagyheti események kiváltója, Jézus – ha szabad így mondani – „halálos ítélete” nem más volt, mint Lázár nagy feltűnést keltő feltámasztása, akkor sejthetjük, hogy Márk evangéliumának viszonylag az elején milyen súllyal áll ez a történet. Hiszen itt nem pusztán gyógyításról van szó, hanem egy már meghalt ember életének visszaadásáról.

Az ószövetségi gondolkodásban hatalmas feszültség állt fenn Isten és a halál ténye között. Míg Isten minden élet forrása, ahogy a Második Törvénykönyv mondja: a „teremtő szikla” (32,18); addig az árnyékvilág, a holtak helye, a nem-élet világa egyszersmind Istentől is elszakított világ. Ahol Isten van, ott élet is van – ahol tehát halál van, ott magára maradottság, Istentől való elszakítottság van. Így már meg is értettük, hogy az ősbűn, az Isten elleni lázadás miért vezet egyenesen a büntetéshez, a kényszerű halálhoz. Az ember, aki elszakad Istentől, az élettől szakad el, tehát meg kell halnia.

Ezt a tapasztalatot a zsidóság nem csak az egyén, de a közösség életében is sajátosan érezte át. Hisz amikor a közösség Istenhez való kötődése, a szövetséghez való hűsége gyengült meg, akkor következtek be a hatalmas tragédiák: az ország szétszakadása, a pusztulás és a rabság. Így a föld, a „halál árnyékának völgye” valójában egy olyan világgá lesz, amely kietlen, száraz. Az evangélium elején, amikor Zakariás háladalra fakad fia, a későbbi Keresztelő Szent János születésén, nem véletlenül énekli: „Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára, Istenünk könyörülő irgalmából, melyben meglátogat minket a napkelet a magasságból, hogy a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” (Lk 2,76-79). A messiási idők, a megváltás elérkeztének a jele éppen ez: a halál sötét árnyának eloszlatása az emberi élet egén. Az Istennel való közösség helyreállása, a kiengesztelődés semmi mással nem mutatható fel, mint azzal, hogy a halál fölötti élet-uralom beteljesedik. E kettő elválaszthatatlan egymástól.

Éppen ezért amikor Jézus feltámasztja Jairus leányát, hatalmas kijelentést tesz. Nem véletlen, hogy az evangélium többszörösen hangsúlyozza, hogy a lány már meghalt, nem gyógyítás, hanem feltámasztás ez: „Lányod meghalt” – mondják a küldöttek, még mielőtt a házba lépnének. Jézust kinevetik, amikor azt mondja: „Nem halt meg, csak alszik”. A siratóasszonyok már elkezdték a gyermek elsiratását. A csoda súlyát pedig még tovább hangsúlyozza a perikópa azzal, hogy Jézus kiválaszt három tanítványt, Pétert, Jakabot és Jánost, s csak ők mehetnek vele – akár csak a színeváltozás hegyére vagy a Getszemáni kertben a többi apostoltól elkülönülve. Ami itt történik, isteni hatalom és a megváltás elérkeztének bizonyítéka.

Jegyezzük meg: a középpontban nem a puszta biológiai életre keltés áll. Jézus nem úgy áll ott, mint napjaink orvosa, aki mesteri eszközökkel visszahoz az életbe valakit a klinikai halál állapotából. Ozeás próféta szavai telnek be Jézus gesztusaiban: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk.” (Oz 6,1-2). Jézusban vissza lehet térni az Úrhoz. Őbenne meg lehet találni az utat az éltető, teremtő sziklához. Őbenne lehet Isten színe előtt élni – vagyis az örök élet örököseiként járni földi életünk útját, amely így már nem a halál árnyékában, hanem a feltámadás és örökkévalóság fényében áll.

Mindennek sajátos üzenete van egyéni életünk, hitből fakadó krisztusi létünk számára. Bűnös voltunk és Isten jósága, irgalma, bennünket megszólító kegyelme között áll fenn az az alapvető feszültség, amely keresztény életünket jellemzi. Amikor Mózes ismertette a néppel a pusztában a szövetség törvényét, végül ezeket a megrendítő szépségű és mélységű szavakat mondja ki: „Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja” (MTörv 30,19-20). Az élet az Istenhez való ragaszkodás – a bűn a halál. Azonban a bűn sem reménytelen elveszettség többé: van már, aki feltámasszon, aki nem csak gyógyítani képes, de a teljes halált is van ereje életre változtatni. A remény evangéliumát hirdeti meg Jézus, a reményét, hogy nincs elveszett ember, nem létezik végérvényesen meghalt lélek. Jézusról mondja a János szerinti evangélium előszava: „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). Ez az élet áradt ki Jairus leányára, s támasztotta fel őt. Ez az élet árad ránk a bűnbocsánatban, a megváltásban, a szentségekben. Ez az élet a mi világosságunk, amely eloszlatja a halál árnyékát.


Elmélkedésünket John Henry Newman bíboros imádságával zárjuk:

„Vezess, drága fény, a sötétségben, mely körülvesz engem!

Sötét az éj, s én távol vagyok hazámtól:vezess el engem oda!

Irányítsd lépteimet, mert nem látok tovább, csak egy lépésnyire önmagamtól.

Egykor távol jártam attól, hogy kérjelek: te vezess engem.

Magam akartam megválasztani utamat.

Magam fénye voltam, bár mélységek közt jártam, saját ösvényemen,

s büszkén egyéni célokat hajszoltam.

De most - hadd felejtsem el mindezt!

Oly hosszú időn át megőriztél engem,

vezess továbbra is: süppedő mocsáron is át,

folyamok árján és leselkedő szirteken keresztül, míg túl az éjszakán,

a hajnali fényben nem integet az angyal.”


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Június 24. vasárnap Keresztelő Szent János születése


Akkor megoldódott az ajka, és magasztalta az Istent.

Keresztelő szent János születését ünnepeljük.

Az evangélium szép párhuzamot állít fel Jézus és a keresztelő születése között. Mindkettőben angyal hozza a hírt, mindkettő csodás fogantatás. Mégis nagy különbség van a két ember – Zakariás és Mária – reakciója között. Mária hisz, kimondja az igent, Zakariás bizonytalan, nem tudja elfogadni az örömhírt. Jézus születésekor az angyalok énekelnek, a pásztorok jönnek Jézushoz, János születésén a rokonság örvendezik. Zakariás pedig első szavával Isten dicséri.

Keresztelő szent János alakja úgy áll előttünk, mint az útkészítő, az előfutár. Jelentőségét mutatja, hogy még a vasárnapot is felülírja a liturgiában.

Mit tanulhatunk a keresztelőtől az idei missziós évünkben? Egyrészt legyen nyitott szemem, hogy felismerjem Jézust. Felismerjem működését életemben. Felismerjem akaratát. És ebből fakad, hogy akit megismertem, aki része életemnek, arra rá tudok mutatni, azt meg tudom mutatni másoknak is. Másrészt az az alázatot, hogy nem én vagyok a fontos, hanem Jézus. Hogy nekem kisebbednem kell, neki pedig nagyobbodnia.

Keresztelő szent János születése abban is megerősíthet, hogy Isten ma is küld előfutárt, aki rámutat Fiára. Nekem is, mindannyiunknak ezt a feladatot adja. Ehhez megadja a szükséges kegyelmi erőt is.

Keressük bátran az alkalmat, a lehetőséget, hogy Jézusról tanúságot tegyünk környezetünkben, a világban!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÚNIUS 8. PÉNTEK – JÉZUS SZENTSÉGES SZÍVÉNEK ÜNNEPE




Jézus Szíve ünnepét IX. Piusz terjesztette ki az egész Egyházra. A főünnep napja a pünkösd utáni második vasárnapot, úrnapját követő péntek.

Jézus szívének tisztelete dogmatikailag a Szentíráson alapul: Jézus kereszten átszúrt szíve a megváltó szeretet szimbóluma. Magát az Istenembert ünnepeljük, de úgy, ahogy szívének szeretetét kifejezte.

Jézus szíve Isten emberré lett Fiának szíve, a megváltó isteni szeretet jelképe. Tiszteletének alapja az, hogy Jézus egész embersége, így Szíve is az Isteni Személy kifejezője. A Szentírásban a szív az ember erkölcsi és vallási személyiségének foglalata, nem lélektani, hanem egész-emberi fogalom, ősfogalom, mely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot.

Jézus szívének átszúrása és oldalának megnyitása jelképezi a szeretet végtelenségét, a Szentlélek elküldését és a szentségek forrását, erejét.

A Martinkertvárosi Jézus Szíve Templom búcsúja június 10-én vasárnap lesz. Az Ünnepi Szentmise délelőtt 11 órakor kezdődik, melyet Msgr. PÁSZTOR Zoltán a kassai Főegyházmegye püspöki helynöke mutat be. Szeretettel várnak mindenkit az Egyházközség hívei!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Június 3. Úrnapja, Krisztus szent Testének és Vérének ünnepe




A nagycsütörtöki ünneplés a nagyhét hangulata miatt nem tudja az öröm hangulatát kellőképpen kifejezni. Ennek az Oltáriszentségben köztünk lévő megtestesült Krisztusnak a lelkes ünneplését szolgálja az Úrnapja. Az ünnepi szentmise után körmenettel folytatódik a liturgia.

1247-ben ülték meg először az ünnepet Lüttichben. Krisztus annak idején ugyanis látomásban adta tudtul az Ágostonrendi lüttichi Szent Juliannának, hogy szeretetének ezt a titkát egyházi ünneppel is dicsőítsék. Az ünneplést IV. Orbán pápa 1264-ben az egész egyházra elrendelte. A liturgikus szövegeket és a szentmise szekvenciáját Aquinói Szent Tamás írta meg.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Május 27. Szentháromság vasárnapja



Görömbölyi Egyházközség Búcsújának ünnepe


Szentháromság vasárnapján a keresztény hit központi titkát ünnepeljük, azt a titkot, amelyet emberi értelem ki nem fürkészhet, amelyet emberi képzelet el nem gondolhat - a legszentebb Szentháromságot. Hisz azt felismerhetjük a világ rendjéből, hogy van teremtő Isten, a bölcseletben ráláthatunk a Végtelenségre és Teljességre, az üdvösség történetében pedig felismerhetjük Isten kezének erejét. Ám a titkot, Isten benső misztériumát soha senki nem láthatta volna meg, nem mondhatta volna ki, ha nem Isten mondja el azt számunkra önmagáról.

Egyesek talán azt mondhatnák, hogy mindez puszta elvont gondolat, játék a fogalmakkal. Mi lenne más, ha az egy Isten nem lenne háromság? Ha úgy vallanánk meg az egy Istent, mint a zsidóság vagy az iszlám? Sok keresztény nem mond ki ilyen kérdést, de a Szentháromság titkához való hozzáállása valójában ezt tükrözi. Mintha Kant szavai teljesülnének, aki szerint teljesen mindegy, hogy az Istenben egy személy, három vagy tíz van, az egyszerű keresztény életén az semmit sem változtat, semmi gyakorlati következménye sincs annak (Der Streit der Fakultäten, WW IX, Darmstadt 1971, 303k). Aquinoi Szent Tamás épp ezért figyelmeztet: "Fides autem christiana principaliter consistit in confessione sanctae Trinitatis" - "A keresztény hit mindenekelőtt a Szentháromság megvallásában áll" (De rationibus fidei contra Saracenos, Graecos et Armenos, proem.).

De mit is vall meg, aki a Szentháromságot megvallja? Mitől lesz más az élete annak, aki így hisz Istenben? Miért hamis minden olyan fellengzős és valójában üres szólam, miszerint: "Hát nem mindegy a vallás? Zsidók, muzulmánok, hinduk és keresztények nem ugyanabban az Istenben hisznek? Nemde csak egy Isten van?" Nem, nem ugyanabban az Istenben hiszünk - és bár Isten csak egy van, mégis, a róla alkotott emberi elképzelések nagyon eltérőek lehetnek. Nem az Isten más, hanem az emberi hitvallások mások.

A legfontosabb azonban az, hogy az emberré lett Isten lényegesnek tartotta, hogy megtanítson bennünket a szentháromságos hitre. Krisztus, aki megkapott "minden hatalmat az égen és a földön", azért küldi ki tanítványait, hogy minden nemzetet megkereszteljenek "az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében" (vö. Mt 28,18k). Az Egyház a legelső pillanattól ebben a hitben élt - ebben a hitben, amely azt vallja meg, hogy az Isten hármas egység, személyes közösség. Csak így lehet ő szeretet, csak így lehet ő megszólaló, az embert önmagába felemelő Isten. Az egész teremtés, az emberiség történelme és sorsa, az Egyház küldetése és önazonossága így nem egy távoli, önmagában, egyedül és magányosan létező Isten alá van rendelve, aki királyként, bizonyos távolságtartással, felülről intézi a világ dolgait. Az Isten közösség, aki minket is a közösségbe emel be. Azt is mondhatnánk, hogy a Szentháromság titka megvilágítja a világ, az ember s az Egyház titkát is. Ezek immár nem Isten alatt, hanem Istenben léteznek.

Ezért mondhatja a német teológus, Gisbert Greshake: "A teremtés a szentháromságos Isten életébe foglaltan áll, és Isten pedig a világban... (...) Minden, ami a teremtésben van, eredete vagy célja szerint a szentháromságos Istenre utal; csak Isten tudja a világ töredékességét, ellentmondásait és összetörtségét elvezetni a teljességbe." (Der dreieine Gott, Freiburg i. Br. 42001, 555).

Mi, keresztények, ennek az Istennek vagyunk követői, aki arra tanít bennünket, hogy teljesség csak a közösségben, a megosztásban, az önajándékozásban létezik. Istenre így tekintve már-már meglátjuk a perikorézist, a három személy "körtáncát" - ahogyan azt az egyházatyák leírták. A szeretet dinamikája ez, személytől személyig, teljes önátadásban és feltétel nélküli befogadásban.

Istenünkre tekintve így saját emberi létünk reményét és teljességét láthatjuk meg - a reményt arra, hogy emberebb emberré váljunk, megtanuljuk a szeretet és a közösség nagy titkát. Elmélkedésünket az ünnepi himnusz részletével zárjuk:

Te önmagadban Teljes-Egy,
boldog magadban teljesen,
tündöklőn tiszta, egyszerű:
a mennyet, földet átfogod.

Atyánk: kegyelmek kútfeje,
Fiú: fényének sugara,
s kettő közt, Lélek, szent Kapocs:
véget nem érő szeretet!

Fogadj örökbe minket is,
s te koronázd meg életünk,
örökre híven hadd legyünk
fényben tündöklő templomod!



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




Szentségimádás Úrnapja ünnepének szombatján 17 órától,
a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve.


Ezen az estén 17 órától különböző helyszíneken együtt fogunk imádkozni az egész világon azért, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük.

Helyszíneink:

Martinkertváros Jézus Szíve Templom

Csatlakozás a martinkertvárosi közösséghez ITT

Szirma Fájdalmas Anya Templom


Csatlakozás a szirmai közösséghez ITT


Kérjük csatlakozzon közösségeinkhez, mindenkit hívunk és várunk!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





Nyomtatóbarát változat