vasárnap 12 augusztus 2018

Írta: FKATI - vasárnap 12 augusztus 2018 - 21:16:00 |

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntöm a Miskolc-Martinkertvárosi Jézus Szíve Római Katolikus Plébánia honlapján!
Oldallagosan ellátott plébániák: Görömböly, Szirma, Filia:Kistokaj

Tekintsen be plébániánk életébe! Ajánljuk a honlap aktualitással foglalkozó részét, melyben nemcsak a szentmisék rendjét, hirdetéseket találja meg a kedves olvasó, hanem a plébániai közösségi életéről, eseményeiről is hírt adunk. Szolgáljon honlapunk arra is, hogy mindennapjaink forgatagában örömmel tudatosítsuk hovatartozásunkat és megvalósulhasson köztünk amit Jézus imában kért: "Legyetek mindnyájan egyek!" (Jn 17, 21)

Minden kedves látogatónak, tartalmas időtöltést kívánok!
Tóth István
plébános


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Augusztus 15-én Szűz Mária halálát és mennybevételét ünnepljük



Tiziano: Mária mennybevétele, Santa Maria Gloriosa dei Frari, Velence


Nagyboldogasszony vagy Mária mennybevétele (latinul: Assumptio Beatae Mariae Virginis) a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe, melyet augusztus 15-én ünneplünk.

Istenünk, te a mai napon túláradó dicsőséggel megkoronáztad a Boldogságos Szűz Máriát, akit alázatosságáért tekintetre méltattál, és abban a kegyelemben részesítettél, hogy egyszülött Fiad test szerint tőle szülessék. Közbenjárására add, hogy megváltásunk szent titka által elnyerjük az üdvösséget, és részesüljünk dicsőségedből. A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





Figyeljünk a következőkre és értékesebbek lesznek napjaink!

1. Imádkozzunk!

Reggel, amikor felébredünk, köszöntsük Jézust!

"Uram, köszönöm, hogy jelen vagy, velem vagy és új napot adtál nekem! Köszönöm a Te szeretetedet"
"Uram, a Te kezedbe teszem a mai napomat! Kérlek, küld el számomra a Szentlelket, hogy Rád tudjak figyelni mindenben, amit teszek."

...és indulhat a nap


A fenti pár mondat csak egy minta. Alakítsuk ki a saját fohászunkat, amivel Isten jelenlétébe és gondviselésébe helyezhetjük magunkat!
Ha ezt tudatosan tesszük, hetek, hónapok múltán sokkal tartalmasabban fogjuk kezdeni a napunkat!

"Az imádság nem más mint az Istennel való egység. Amikor a szív tiszta és az Úrral egyesült akkor megerősödik és megtelik frissességgel; csodálatos fénye elkápráztat."
Vianney Szent János

2. Dicsérjünk!


Mondjuk el - amikor csak tehetjük - családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek, munkatársainknak, mennyire nagyra becsüljük, tiszteljük, szeretjük őket. Indokoljuk is meg!

Nem ismerek senkit, aki azért szomorkodott volna, mert valaki valamiért megdicsérte vagy elmondta neki, hogy szereti. Fordítva viszont igen! Sokkal jobb, ha meg is indokoljuk, hogy miért szeretjük, tiszteljük. Váljon mindennapi szokásává, hogy legalább egy embernek kifejezi szóban is a szeretetét, megbecsülését! Ne fukarkodjunk a dicsérettel!


"Beszélve tanulsz meg beszélni, tanulva tanulni, szaladva szaladni, dolgozva dolgozni, és csak szeretve tanulsz meg szeretni. Mindenki, aki más módon tanul, megtéveszti magát."
Szalézi Szent Ferenc

3, Legyünk áldozatkészek!

Nagyon fontos, hogy hozzunk napi áldozatokat magunkért vagy másokért, amit felajánlunk az Úrnak. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Kapcsolja ki a tévét gyakrabban és beszélgessünk. Hazafelé a buszról szálljunk le 1-2 megállóval előbb és sétáljunk, közben imádkozhatunk is.


"Nincs helye az önzésnek és nincs helye a félelemnek!
Ne félj akkor, amikor a szeretet követel.
Ne félj akkor, amikor a szeretet kér áldozatot."
Szent II. János Pál pápa


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


AUGUSZTUS 12. ÉVKÖZI 19. VASÁRNAP



Az évközi tizenkilencedik vasárnapon Jézus intése hangzik fel templomainkban: „Éberen várjátok az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” Ennek a gondolatnak lesz képi kifejezője a gyertyával az éjszakában az úrra várakozó szolga. Éberség és elalvás kettős magatartása jelezi az emberek két csoportját: az igazságban járókét és a bűnökben elnehezülőkét.

Mostani elmélkedésünkben azonban nem annyira a várakozás fázisára fordítjuk a figyelmet, hanem sokkal inkább a találkozás pillanatára, arra a percre, amikor az Úr megérkezik, s meglátja, melyik szolga az éber, melyik a hűséges. Számukra a példázat jutalmat említ: most kivételesen ők ülhetnek asztalhoz, ők lehetnek az urak, míg az Úr maga szolga módjára viselkedik: „felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik.” Hatalmas jel ez, megdöbbentő gondolat.

Már a pogány kultúrákban és vallásokban is kialakult annak gyakorlata, hogy bizonyos ünnepnapon, bizonyos körülmények között egy rövid időre az urak és a szolgák „helyet cseréltek” a társadalmi ranglétrán. Ilyen volt például a római Szaturnália, amikor az urak kezdtek el szolgálni, míg a szolgák élvezhették a furcsa helyzetet. Ennek emlékét őrzi nem egy farsangi szokás, de még a pünkösdi királyság gondolata is. Ezek a szokások játékot jelentettek, olyan játékot, amely a feszültségeket enyhítette, erősítette az összetartozás tudatát minden társadalmi szakadék ellenére. Mindazonáltal mindez csak játék maradt, egyszeri alkalom az évben. Bármennyire is élvezték az emberek ezeket az órákat, végülis mindenki tudta mindvégig, hogy az urak maradnak továbbra is az urak, s a szolga az ébredés után ugyanúgy kell, hogy majd szolgáljon tovább.

Ilyen játékról, ilyen színdarabról szól Jézus, amikor arról beszél, hogy az Úr szolgál majd saját szolgáinak? Egyáltalán nem. A hazatérő gazda nem egyfajta rituális színdarabot játszik el alárendeltjei előtt – ami történik, az a valóság. Erre maga Jézus mutat rá, amikor így fogalmaz: „Úgy vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,27). Ennek legegyértelműbb és legmegrendítőbb kifejezési formája a lábmosás az Utolsó Vacsora előtt, amelyet Szent János apostol oly szépen leír (Jn 13,1-17). Hogy itt milyen mélyértelmű valóságról van szó, azt leginkább Péter tiltakozása mutatja meg: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod!” A mindig oly fogékony apostol megérzi a pillanat üzenetét. A szolgáló Isten arca felragyog. Az evangéliumi példázat a szolgáknak szolgáló Úrról valóság.

Istennek ez a hallatlan alázata és minden mértéket meghaladó ajándékozása csakis mindenhatósága és végtelen gazdagsága okán lehetséges. Az Úr szolga lesz, a szolga pedig úr. Szinte azonnal fülünkbe cseng az egyházatyák aranyszabálya, amely Cipriántól Ágostonon át a keleti atyákig visszhangzik megannyi eltérő megfogalmazásban, de egy tartalommal: „Deus factus est homo, ut homo fiat Deus” – „Az Isten emberré lett, hogy az ember Isten legyen”. Az isteni gesztus nem játék, hanem a legnagyobbal ajándékozza meg az embert: méltósággal, azzal, hogy részesedjen Isten természetében. A szolgáló Úr nem pusztán önmagát alacsonyítja le, de felemeli az embert. Isten Isten marad ettől, az ember pedig csak teremtmény, de mégis olyan alkotása az Úrnak, aki a legtöbbet kapta: a Teremtő önmagát ajándékozza oda neki.

Nekünk, keresztényeknek sokszor kell erre gondolnunk, mert ez lesz elköteleződésünk, hitbeli szemlélődésünk hatalmas öröme és lendülete. Így mi is felkiáltunk, miként Nagy Szent Leó pápa: „Ember, el ne felejtsd nagy méltóságodat: Isten érted lett emberré!” Mi hozzátesszük: értünk lett szolgáló szeretetűvé, alázatossá, megtestesült irgalommá.

Ha ennek üzenetét megértettük, akkor már tudjuk a magunk útját a teljesség felé: önmagunk odaajándékozásával, szolgálva, szeretve és alázatban leszünk mi is krisztusképűek. Megértjük apránként, hogy életünknek nem azok a percei számítanak majd igazán, amelyeket magunknak tartottunk fenn, hanem azok, amelyeket odaajándékoztunk másoknak. Nem az minősít minket valójában, amit a kezünkben tartunk, hanem amit abból szeretettel kiengedünk és átadunk másoknak. Az igazi úr az, aki tud szolgálni. Az igazi szolgálat pedig az, amely gazdagságból, önzetlenségből, szeretetből fakad. Az Isten szolgál az embernek – azért teszi ezt, hogy az ember olyan legyen, mint az Isten. Ez nem hatalmasságra, mindenhatóságra törekvést jelent azonban, hanem új szívet és új lelket, a szolgálat szellemét.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


AUGUSZTUS 5. ÉVKÖZI 18. VASÁRNAP


Én vagyok az élet kenyere

Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” „Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus -, nem azért kerestek, mert csodajelet láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.” De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.”
Jn 6, 24- 35



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÚLIUS 29. ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP



Az elmúlt vasárnapok során többször is hallhattunk olyan evangéliumi szakaszokat, amelyek az apostolok sajátos küldetését vázolták fel, illetve a nép körében végzett tevékenységükről számoltak be. Ezeknek kapcsán megjegyeztük, hogy mindebben sajátos módon, mintegy csíraként az egész későbbi egyház benne foglaltatik. Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliuma, ebben a perspektívában olvasva, feltárja előttünk egyházi létünk tengelyét, a Krisztus által megáldott és megtört, majd a nép körében szétosztott kenyér titkát.

Ennek a titoknak az ószövetségi nép körében is sajátos súlya volt – elég itt a mózesi mannára, a szabadulás útján a pusztában égből aláhulló kenyérre gondolnunk, amely kézzelfogható jele volt annak, hogy Isten elköteleződött a nép mellett, a kiválasztottak életét akarja, s azt minden emberi lehetetlenség ellenére megóvja s beteljesíti.

Nem véletlen, hogy a prófétai írásokban a Messiás eljövetelének egyik fő jelévé az a bőség lesz, amelyért nem kell verejtékesen megdolgozni; az a szükséget és ínséget nem látó állapot, amikor a föld Isten áldása révén gondoskodik a rajta élőkről. Ezen jel mélységét mindenekelőtt az adja, hogy az ősbűn egyik fő büntetése, Ádámra rótt következménye épp az lett, hogy onnantól kezdve fáradságos, verejtékes munkával kellett a földet megművelnie, ám az csak bogáncsot termett. A Messiás eljövetelének, az ember és Isten közötti szövetség beteljesedésének, a bűnös létállapotból való gyógyulásnak tehát ez a szántás, vetés, aratás, cséplés, őrlés és dagasztás, sütés nélküli kenyér szimbólumává lett. Nem az emberi lustaság dicsőítéséről, hanem az emberi méltóság helyreállásáról van itt szó.

Így tehát amikor az éhes nép fogadja Krisztustól a megszaporított kenyeret, természetszerűleg sajátos dogot érez. Visszaemlékezik mindarra, amit a zsinagógákban a tekercsekből hallott – volt idő, amikor Isten oly közel volt népéhez, hogy elég volt reggelente kosárral a kézben kilépni a sátor elé, s ott begyűjteni a napi kenyeret, a mannát. De visszaemlékezhetett arra is, hogy a próféták révén az Úr jövendölt egy új várost, egy új hegyet, egy új országot, ahol az ő ajándékai, áldása fogják megtartani az emberi életet. Mintha a Genezáreti-tó partján ez teljesült volna be.

Csakhogy Jézus nem így állt hozzá mindehhez. Számára itt nem arról van szó, hogy az egyszer voltat újra felmutatja, a megígértet megteszi – hanem arról, hogy a régiben előképet, sokszor csak részleges, a valóság gazdagságát csak töredékesen visszatükröző jövendölést lát, s önmagában mindezt elvezeti a teljeségbe, amely már gyökeresen új is, amely – bár sok mindenben hasonlít a régire, az áthagyományozottra, az emlékezetben megőrzöttre – lényegileg túlhalad minden addigi előképet.

Többször látjuk, halljuk ezt az evangéliumokban. Különösen Jánosnál van szó a kenyérről, ami – bár hasonlít rá – nem olyan lesz, mint az egykori manna, amelyet a régiek ettek, s meghaltak. Amikor ő a kenyeret szaporítja, akkor nem a régit zárja le, hanem újat nyit meg. Nem pusztán megteszi, amit jövendöltek, hanem cselekedetével maga lesz a jövőre irányulás – olyan közösségre mutat rá, amely ugyanúgy Istentől fogadja az ő áldásának gyümölcseként megszaporított és szétosztott kenyeret; de már a halhatatlan javak hordozója, az örökkévalóság örököse lesz.

Ezt a kettősséget nem értik meg a zsidók, s ezért alakul ki a hatalmas feszültség közöttük és Jézus között. Ők csak a régit látják, keresik, vágyják, ám a Megváltó már újat akar, a régit beteljesítve valami többet, lényegileg értékesebbet akar létrehozni. Mondhatnánk azt is, hogy a körülötte állóknak bőségesen elegendő az Ószövetség áldása, gazdagsága – ám Jézus már az Újszövetség kenyerére, közösségére, népére mutat rá. Így nem fogadja el az ószövetségi rendben neki felajánlott királyságot a nép kezéből – hanem új királyságot alapít, amelynek a trónja a kereszt, koronája tövis, hadserege a világ szemében gyenge, törvénye a világ szemében balga. Ezen új királyságnak pedig az új manna, az öröklét kenyere lesz a tápláléka. A kenyérszaporítás maga is erre mutató jel a keresztények számára.

Ám ha mindebben az evangéliumi elbeszélésben nem csak a hittani kijelentéseket keressük, hanem önmagunk helyét is, akkor meg kell látnunk egy hatalmas különbséget a manna s az Újszövetség kenyere között. A mannát Isten hullatta, s az ember magához vette. Isten tisztán cselekvő, az ember pusztán befogadó volt. Az Újszövetség kenyere nem ilyen. Azt nem lehet passzívan befogadni. Kell, hogy legyen, aki odaviszi a két halat s öt árpakenyeret – Isten bőkezűségének s az emberi munkának gyümölcse az eucharisztikus áldozat kenyere és bora. Ugyanakkor nem éjjel, titkon száll alá az égből, hanem akkor, amikor a nép egybegyűlve együtt van, szívében meg nem oszlik, s az apostoli szolgálatot ellátók ott állnak a közösségben, Krisztus mellett, Krisztus személyében.

Az Újszövetség kenyerének tehát szüksége van ránk. Jelentheti ez a szolgálatunkat – a templomainkban betöltött szolgálat megannyi formáját, a takarítástól és díszítéstől az oltárszolgálatig. Jelenti ez aktív részvételünket a liturgián – imádságunkat, énekünket, de mindenekelőtt a templomon kívüli szüntelen elkötelezettségünket Krisztus testének, az egyháznak felépítésére. S végül jelenti ez azt, hogy vannak közöttünk, akik a krisztusi-apostoli-papi szolgálatot felvállalják – akikért mindannyiunknak imádkoznunk kell, áldozatot kell hoznunk, akár a hivatások ügyének lelki, akár anyagi támogatásáról-gondozásáról legyen szó.

Így születik meg az Újszövetség csodálatos kenyere. Aki azt passzívan fogadja, nem ismerte még meg a kenyér lelkét, a benne jelenlévő Krisztust. Aki viszont cselekvően, áldozatosan fogadja, azelőtt megnyitja Isten csodálatos gazdagságát.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Július 22. ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP



Múlt vasárnap hallhattuk az apostolok kiküldéséről szóló evangéliumi szakaszt, most pedig, az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliumában az evangélista beszámol az apostolok visszatértéről. A perikópa egész hangvétele bensőséges, nagyon is emberi. Egyfelől szinte kiérződik a szavakból az apostolok megilletődöttsége, lelkesültsége, de mindenek előtt a rengeteg élmény öröme, de ugyanakkor fáradtsága is. Másfelől ott áll Jézus, aki oly nagy figyelemmel, érzékenységgel fogadja az apostolokat. Meghallgatja beszámolóikat, azután pedig félrehívja őket, hogy magukban legyenek, a néptől távol, hogy pihenjenek egy kicsit.

Ezen mondhatni baráti hangulatú elbeszélést az evangéliumban kiegészíti egy másik szint. Ha ezt az elsőt, Jézus és az apostolok újratalálkozását nevezhetjük „belső történésnek”, akkor a perikópa második részét, a nép Jézus után sietését, a pásztor nélküli juhok képét tekinthetjük „külső történésnek”. A kettő látszólag nem kapcsolódik össze, hisz az elsőben az apostolok igehirdetése áll a középpontban, a másodikban pedig Jézus tanítja a népet, mintegy tudatosan elvonva az embereket az apostoloktól, hogy ők nyugodtan megpihenhessenek.

Azonban a szakasz e két szintje összeér egymással Jézus érzésében: „megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” (Mk 6,34) A Megváltó a népnek erre az elesettségére, kiszolgáltatottságára teljes lényével, személyének végső odaajándékozásával válaszol: önmagát áldozza fel, hogy a népnek legyen pásztora. Önmagát nem véletlenül nevezi hát a jó Pásztornak (vö. Jn 10,11.14). Ez a kép, a juhot vállára emelő, gyógyító, megmentő pásztor képe az egyik legelevenebb bibliai hasonlat, amelyet az ősegyház Krisztus ábrázolásában használ. A jó pásztor szüntelenül visszaköszön a katakombák freskóin, szobrokon.

Már az apostolok is, akik Húsvét fényében szemlélik a Mestert, használják ezt a hasonlatot Jézusra. A zsidókhoz írt levél a „juhok nagy pásztorának” (vö. Zsid 13,20) nevezi Jézust, Péter apostol első levelében pedig a „legfőbb pásztorként” (vö. 1Pét 5,4) írja le őt. Az emberi összetörtségre, vágyra, keresésre – a pásztor nélküli juh állapotára – Krisztus azzal válaszol, hogy önmagát teszi pásztorrá.

Azonban az Üdvözítő figyelme, szeretete és gondoskodása felismerteti vele, hogy az ő pásztori szolgálata, amelyet megtestesült Istenként az emberekért végez, a feltámadás és a mennybemenetel után már nem folytatható ugyanúgy. Itt érkezünk el evangéliumi szakaszunk két részének találkozási pontjához. Jézus azt akarja, hogy a lelkesült, élményekkel teli apostolok, a „küldöttek” nőjenek bele a pásztori szolgálatba, Isten kegyelmétől segítve váljanak továbbvivőivé az emberi történelemben annak a küldetésnek, amelyet átruház rájuk a Mester. Amikor ő már nem fogja emberi személyében pásztorolni nyáját, akkor legyenek ők – s a kézföltétel általi utódaik – azok, akik teljes életükkel, teljes önátadásukkal, teljes emberségükkel pásztoraivá válnak a nyájnak, szolgálóivá és útmutatóivá lesznek a sok kérdés és vágy végső válaszának.

Ezzel Krisztus sajátos módon kijelöli az egyház pásztori alapszerkezetét, amelyet II. János Pál pápa így foglal össze a Pastores dabo vobis k. szinódus utáni apostoli buzdítása elején:

„«Szívem szerinti pásztorokat adok nektek.» Jeremiás próféta e szavai által Isten megígéri népének, hogy soha nem hagyja őket pásztorok nélkül, akik összegyűjtik és vezetik ezt a nyájat: «És pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket; és nem félnek és nem remegnek többé»

Az Egyház, Isten népe, mivel e prófétai üzenet beteljesedését szüntelenül tapasztalja, örömmel ad hálát az Úrnak, bizonyosan tudván, hogy ezen ígéret eleven, végső és tökéletes beteljesedése Jézus Krisztus, aki azt mondta: «Én vagyok a jó pásztor», s Ő maga, a juhok nagy pásztora apostolaira és utódaikra bízta Isten nyája legeltetésének szolgálatát.” (PDV 1)

Krisztus pásztori életáldozata s a pásztori szolgálat egyházban való továbbadása nem csak pusztán egy prófécia beteljesedése, amely fölött örömet és hálát kell éreznünk, hanem egyszersmind az egyházi lét egyik alaptörvényének képes megjelenítése. Egyházon belüli fegyelem és rend, vezetés és engedelmesség dinamikája, szolgálat és hatalom kettőssége ebben a képben sajátos kifejtést nyer.

Nem árt időnként erről elgondolkodnunk. Hisz az egyház számára alapvető a közösség, a közösségi identitás megőrzése. Ennek pedig olyan jelei vannak – Oltáriszentség, liturgia, egyházi engedelmesség stb. – amelyek elválaszthatatlanok a papság és a hívők viszonyának helyes megélésétől. Bizonyára nagyon sok nehézség mutatkozik napjainkban, hisz – mint az Yves Congar megjegyezte – régebben a laikátust nem tudtuk meghatározni, a papság szerepe világos volt, ma azonban éppen fordítva van. Tudjuk, hogy a világi híveknek mennyire elkötelezett krisztusi életet kell élniük, mi módon részesülnek a megkereszteltek általános papságában s az abból fakadó küldetésben. Ugyanakkor a pásztorok mintha nehezebben lelnének saját identitásukra. Van, aki a külső formákban, van, aki a kemény kezű vezetésben, van, aki a tanításban, van, aki a spiritualitás területein – olykor eltúlzott önállítással – próbálja identitását meghatározni.

Éppen ezért napjainkban kiemelt és közös felelősségünk, hogy a nyáj és a Krisztus által rendelt pásztorok közösen, Krisztus, a jó Pásztor szellemében találják meg önazonosságukat, nem az alá-fölérendeltségben, hanem abban a sajátos dinamikában, amely áthatja s mozgás közben a helyes irányban tartja az egyház életét, útját a legfőbb Pásztor, Krisztus felé.




----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Július 15. ÉVKÖZI 15. VASÁRNAP



Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliuma egy olyan eseményről számol be, amely a születendő egyház számára hatalmas jelentőséggel bír: ez pedig nem más, mint az apostolok kiküldése. Jézus maga a háttérben marad, visszahúzódik, s a tizenkettőé lesz a feladat, hogy elinduljanak. Ebben a pillanatban ők sajátosan az egyház előképei: az Istenember a maga megtestesült valójában nincs közöttük, ám mégis ott van. Ő küld, ő ad feladatot s hozzá erőt. A tanítványok pedig mennek: a misszió, a hithirdetés ez. Az útra semmi nem visznek magukkal, csak vándorbotot: jelképe ez annak, hogy egyfelől nem emberi, evilági valóságokkal érkeznek meg a városokba, nem emberi, evilági valóságok jelentik a támaszt számukra, hanem Istent viszik, Isten ereje az ő belső lendületük; másfelől pedig a bot jelenti azt a szolgálatot, amelyet Mózes botja, a vándorok botja, a pásztorok botja betölt – az erőt, a védelmet, az oltalmat, az útmutatást mindazoknak, akik engedik azt. A jó Pásztort nem véletlenül így szólítja meg a zsoltár: „Az igaz úton vezérel, nevéhez híven. (...) Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” (Zsolt 23,3.4) A városokba érkező tanítványok pedig gyógyítani kezdenek, „olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak” (Mk 6,13). Jelképe ez a szentségek szolgálatának, amelyet az egyház az emberekért ellát.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az evangéliumi perikópában az egyházi élet egyfajta leképeződése, tömör összefoglalása áll. A hívek közössége Krisztus jelenlétének és Krisztus távollétének kettősségében él: a Megváltó jelen van az egyházban, az Oltáriszentségben, de távol van, mert még csak várjuk és reméljük a második, dicsőséges eljövetelt. Ő hívott meg minket a keresztény hitre, az egyházba – s ő küldött ki bennünket a világba is. Amit magunkkal viszünk, az elsősorban az a tapasztalat, amelyre Krisztusnál szert tettünk. Az ő szeretetének, szabadításának, megváltásának evangéliuma nem puszta szó, hanem élet és erő, amelyet megtapasztaltunk – ezért a misszió, az evangélium hirdetése sem pusztán szóbeli cselekedet. Életünket mutatjuk fel jelként, rajtunk kell meglátszódnia annak, hogy az evangélium valóban hatékony, valóban életerős, valóban örömteli. Épp ezért nem elég csak szózatot intézni az emberekhez, közéjük kell lépni, hogy életünket láthassák, személyünket megtapasztalhassák, s mi magunk legyünk számukra egész lényünkben a tanúságtétel szava. Egyszóval: el kell menni az emberiség, az emberek városaiba.

Jézus nagyon világosan és egyszerűen fogalmazza meg tanítványai felé, hogy milyen legyen a viselkedésük, amikor megérkeznek a városba. Szerénység, alázat, határozottság, elhivatottság – talán ilyen szavakkal lehetne illetni az ideálisként felvázolt magatartást. Ami azonban mindenképpen kiviláglik belőle, az roppant sajátos: ha visszautasítással, megnemértéssel találkoznak a tanítványok, ne legyenek dühösek, ne lázongjanak, ne erőszakoskodjanak. Jézus csupán ennyit mond: „menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságként ellenük.” Az igehirdetés elutasítása nem a hithirdető, hanem Isten ellen szól. Ezért az ítéletet sem a hithirdetőnek kell kimondania, hanem magának Istennek. A hithirdető dolga ennyi: megtenni, amit tud, s ha zárt fülekre talál, tovább menni.

Ez a roppant egyszerű magatartás azonban rávilágít a lényegre: a tanúságtétel, a hithirdetés nem az egyes ember, de még csak nem is az egyház erőfeszítése, hanem elsősorban Isten kegyelmének a műve. A hitet nem mi kényszerítjük ki a nemhívőből – mi életünkkel, tetteinkkel, szavainkkal pusztán méltatlan eszközei lehetünk az evangélium terjedésének. A mi nagyságunk nem abban áll, hogy embereket tudunk megtéríteni, hanem abban, hogy Isten művének segítői, munkatársai lehetünk. Ez az igazi csoda, hatalmasabb, mint hogyha mi térítenénk meg országokat önerőből. Mert ez annak a csodája, hogy a végtelen és mindenható Isten elfogad bennünket, feladatot bíz ránk, gondját, törődését, erőfeszítéseit ezért a világért megosztja mivelünk.

Hatalmas dolog ez! Hisz nem lenne szüksége küldöttekre, mehetne ő maga is. Nem lenne szüksége gyógyítókra, gyógyíthatna ő maga is. Nem lenne szüksége papokra az egyházban a szentségek kiszolgáltatására, áradhatna a kegyelem anélkül is. De ő mégis azt akarja, hogy így legyen. Ő azt akarja, hogy legyenek küldöttek, legyenek gyógyítók, legyenek papok. Miért akarja? Nem tudhatjuk, hisz az ember közreműködése sokszor inkább árt, mint használ Isten ügyének: gyarlóságaink, bűneink, rossz életünk inkább csak elriasztanak sokakat, mintsem hogy Krisztushoz vonnák őket. De mégis, mi kellünk az Istennek.

A mindenhatóság alázatának és emberszeretetének csodája ez. Küldöttei, vivői lehetünk egy üzenetnek, amely nem pusztán szó, nem pusztán szép gondolat, de élet, erő – személy, maga Isten. Ezt a mélységet ragadja meg Assisi Szent Ferenc imája, amellyel mostani elmélkedésünket zárjuk:

Uram, tégy a béke eszközévé.

hogy szeretetet vigyek oda,
ahol gyűlölet van,
hogy megbocsássak,
ahol bűn van,
hogy egyesítsek,
ahol széthúzás van
hogy igazságot hozzak,
ahol tévedés van,
hogy hitet vigyek,
ahol sötétség van,
hogy örömet vigyek oda,
ahol szenvedés van


Nem azért, hogy vigasztalódjam,
hanem, hogy vigasztaljak;
nem azért, hogy megértsenek,
hanem, hogy megértsek
nem azért, hogy szeressenek,
hanem, hogy szeressek;
csak ez a fontos,
mert amikor adunk - kapunk,
amikor megbocsátunk - bocsánatot nyerünk,
amikor meghalunk - új életre kelünk.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Július 8. ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP



Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliuma Jézus életének egy sajátos emberi pillanatát rögzíti: azt, amikor a megkeresztelkedés, a pusztai negyvennapos böjt s a nyilvános működés megkezdése után az immár híressé vált tanító visszatér a városba, ahol nevelkedett. Szombaton, a zsinagógában olyan emberek veszik körül és hallgatják, akik látták őt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak. Olyanok, akik ismerik az emberi közeget, amelyben felnőtt, akik ismerik azon személyeket, akik családi-baráti hátterét jelentik.

Emellett az ismeret mellett azonban ott van a másik szempont is: egyáltalán nem ismerik azt a Jézust, aki most áll előttük. Ismerték felnövekvőnek, ismerték ácsnak, ismerték egy csöndes, minden feltűnés nélkül élő embernek – aztán Jézus elment. Teltek a hónapok, s aki most a názáreti zsinagógában áll, bár ugyanaz az ember, mégis teljességgel más.

Ez a más az, ami csodálkozást, döbbenetet vált ki. „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz!” Megérthetjük ezt a mélyen emberi csodálkozást.

Ugyanakkor épp ez az emberi érzés szüli meg az evangéliumi szakasz másik tengelyét: a hitetlenségét. Ismerik a régi Jézust. Csodálkoznak azon a többleten, amelyet ez az új Jézus magával hoz. De hinni nem tudnak az új arccal mutatkozó Jézusban. Mondhatnánk azt is, hogy paradox módon annyira ismerik őt, hogy emiatt képtelenné válnak megismerni őt. Annyira jól tudják, hogy ki; hogy végül emiatt nem tudhatják meg soha, ki is ő valójában. De valamit mégis éreznek, hisz csodálkoznak. Ám ez még kevés ahhoz, hogy higgyenek benne.

Az evangélista hozzáteszi még, hogy emiatt az emberi magatartás miatt Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg.” Alapjában véve furcsa mondat ez. Hiszen akár meg is ütközhetünk rajta: Isten hatalmát az ember hite határozza meg? Az ember hitetlensége tehetetlenné teheti magát Isten? Isten mindenhatósága és az emberi szabad akarat ilyen viszonyban áll egymással?

Minden bizonnyal nem erről van szó. Nem ilyen elvont mélységeket feszeget az evangélista megállapítása. Sokkal inkább a hit egy sajátos emberi dinamikáját tárja fel. Isten ismerete és elrejtőzése, a kegyelmi erő és az emberi készség kettősségének összjátékát érinti. Hisz a názáreti dráma alapjában véve az a hitdráma, amely a kereszténység történetét mindig is végigkísérte. A keresztény előtt ugyanis sajátos kihívás áll: ismernie kell Jézust, anélkül, hogy teljességgel megismerhetné őt. Ha nem ismerné, nem is hihetne benne. Viszont ha túlságosan is ismerné, ismeretével mintegy szellemileg-lelkileg birtokba venné, akkor megint a hit sérülne meg.

Mindez így roppant elvontnak hangzik, holott valójában a leghétköznapibb hitkérdések egyike ez. A keresztény élet ugyanis egyfelől ebből áll: Krisztus ismeretében kell előrehaladnunk. Olvasva a Szentírást, tanulmányozva a hitünket, elmélyedve a lelkiségi irodalomban, imádkozva, a szemlélődő imádságban, az egyházi közösség liturgiájában mind-mind erre törekszünk. Csakhogy mindeközben sokszor erőt vesz rajtunk a kísértés: mi már ismerjük Krisztust, mi már otthonosan mozgunk az ő berkeiben. Talán nem bánt meg senkit, ha ezt mondom: mi már magunkhoz szelidítettük őt.

Csakhogy ez a Krisztus, akit túlságosan ismerünk, valójában meg van kötözve általunk. Nem azért nem tud csodát tenni életünkben, mert képtelen rá – hanem mert a túlzott magabiztosságunk Krisztusban, a kereszténységben, az egyházi hagyományban elnehezíti, megsebzi a hit alapját: azt az igaz csodálkozást, amely nem pusztán a hit bölcsességére, tartalmára, hanem Isten személyének folyton meglepő nagyságára, gazdagságára, mindig új arcban való megmutatkozására irányul.

Isten, Krisztus soha nem lehet befejezett, lezárult ténye, tárgya a hitnek. Ha ez megtörténne, akkor maga a hit lenne befejezett. Azonban a hit nem ilyen, nem lehet ilyen. Nem mondhatja azt: Krisztusnak, Istennek ilyennek és ilyennek kell lennie, mert én így ismerem őt. A hit ajándék, a hit kegyelem, a hit folyton születő valóság. A hit él, ahogy élünk mi is és változunk – s ahogy él maga a személyes Isten, aki önmagát minden nap új és új arccal mutatja meg nekünk a hitben.

Aquinoi Tamás tehát joggal mondja: „A kegyelem teremti a hitet, nem csak akkor, amikor az megszületik az emberben, hanem mindvégig, ameddig a hit tart.” (STh II-II, 4, 4 ad 3). Ezt a valóságot kell megértenünk a mostani evangélium kapcsán. Nem elég csak egyszer megismerni Jézust – nap mint nap újra meg kell ismerni őt. Nem elég a rácsodálkozás az ismeretre, bölcsességre és tudásra – azelőtt le is kell borulni hittel. S ennek a hitnek nem elég csak egyszer megszületnie – minden egyes hajnalhasadással a hit egy újabb, teljesebbé tevő fejezetének kell megkezdődnie.

Így értjük meg Pilinszky sajátos képét, az „Egyenes labirintus”-ét. Nyílegyenes, mert tudjuk, ki áll a középpontban, mert tudjuk, hová vezet az út, de labirintus, mert az élet útjai egyben a hit útjai is, amelyekben mind mélyebben, sokszor új és új arcokkal mutatja meg magát az Isten. Így zárásként álljon itt egy részlet a versből:

„... végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Július 1. ÉVKÖZI 13. VASÁRNAP


Az évközi tizenharmadik vasárnap evangéliumában egy olyan esetről hallunk, amelynek nagy hatása lett Jézus további nyilvános működésére – Jairus leányának feltámasztásáról van szó. Ha belegondolunk, hogy a nagyheti események kiváltója, Jézus – ha szabad így mondani – „halálos ítélete” nem más volt, mint Lázár nagy feltűnést keltő feltámasztása, akkor sejthetjük, hogy Márk evangéliumának viszonylag az elején milyen súllyal áll ez a történet. Hiszen itt nem pusztán gyógyításról van szó, hanem egy már meghalt ember életének visszaadásáról.

Az ószövetségi gondolkodásban hatalmas feszültség állt fenn Isten és a halál ténye között. Míg Isten minden élet forrása, ahogy a Második Törvénykönyv mondja: a „teremtő szikla” (32,18); addig az árnyékvilág, a holtak helye, a nem-élet világa egyszersmind Istentől is elszakított világ. Ahol Isten van, ott élet is van – ahol tehát halál van, ott magára maradottság, Istentől való elszakítottság van. Így már meg is értettük, hogy az ősbűn, az Isten elleni lázadás miért vezet egyenesen a büntetéshez, a kényszerű halálhoz. Az ember, aki elszakad Istentől, az élettől szakad el, tehát meg kell halnia.

Ezt a tapasztalatot a zsidóság nem csak az egyén, de a közösség életében is sajátosan érezte át. Hisz amikor a közösség Istenhez való kötődése, a szövetséghez való hűsége gyengült meg, akkor következtek be a hatalmas tragédiák: az ország szétszakadása, a pusztulás és a rabság. Így a föld, a „halál árnyékának völgye” valójában egy olyan világgá lesz, amely kietlen, száraz. Az evangélium elején, amikor Zakariás háladalra fakad fia, a későbbi Keresztelő Szent János születésén, nem véletlenül énekli: „Téged pedig, fiú, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni, mert az Úr előtt jársz majd, hogy előkészítsd útját, hogy az üdvösség ismeretét add népének bűnei bocsánatára, Istenünk könyörülő irgalmából, melyben meglátogat minket a napkelet a magasságból, hogy a sötétben és a halál árnyékában ülőknek ragyogjon, és lépteinket a béke útjára irányítsa.” (Lk 2,76-79). A messiási idők, a megváltás elérkeztének a jele éppen ez: a halál sötét árnyának eloszlatása az emberi élet egén. Az Istennel való közösség helyreállása, a kiengesztelődés semmi mással nem mutatható fel, mint azzal, hogy a halál fölötti élet-uralom beteljesedik. E kettő elválaszthatatlan egymástól.

Éppen ezért amikor Jézus feltámasztja Jairus leányát, hatalmas kijelentést tesz. Nem véletlen, hogy az evangélium többszörösen hangsúlyozza, hogy a lány már meghalt, nem gyógyítás, hanem feltámasztás ez: „Lányod meghalt” – mondják a küldöttek, még mielőtt a házba lépnének. Jézust kinevetik, amikor azt mondja: „Nem halt meg, csak alszik”. A siratóasszonyok már elkezdték a gyermek elsiratását. A csoda súlyát pedig még tovább hangsúlyozza a perikópa azzal, hogy Jézus kiválaszt három tanítványt, Pétert, Jakabot és Jánost, s csak ők mehetnek vele – akár csak a színeváltozás hegyére vagy a Getszemáni kertben a többi apostoltól elkülönülve. Ami itt történik, isteni hatalom és a megváltás elérkeztének bizonyítéka.

Jegyezzük meg: a középpontban nem a puszta biológiai életre keltés áll. Jézus nem úgy áll ott, mint napjaink orvosa, aki mesteri eszközökkel visszahoz az életbe valakit a klinikai halál állapotából. Ozeás próféta szavai telnek be Jézus gesztusaiban: „Gyertek, térjünk vissza az Úrhoz, ő tépett meg, ő is gyógyít meg minket; ő vert meg, ő köti be sebeinket. Két nap múlva életet ad, harmadnapra feltámaszt, hogy színe előtt éljünk.” (Oz 6,1-2). Jézusban vissza lehet térni az Úrhoz. Őbenne meg lehet találni az utat az éltető, teremtő sziklához. Őbenne lehet Isten színe előtt élni – vagyis az örök élet örököseiként járni földi életünk útját, amely így már nem a halál árnyékában, hanem a feltámadás és örökkévalóság fényében áll.

Mindennek sajátos üzenete van egyéni életünk, hitből fakadó krisztusi létünk számára. Bűnös voltunk és Isten jósága, irgalma, bennünket megszólító kegyelme között áll fenn az az alapvető feszültség, amely keresztény életünket jellemzi. Amikor Mózes ismertette a néppel a pusztában a szövetség törvényét, végül ezeket a megrendítő szépségű és mélységű szavakat mondja ki: „Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet s napjaidnak hosszúra nyúlását azon a földön, amelyre az Úr, a te Istened megesküdött atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, hogy nekik adja” (MTörv 30,19-20). Az élet az Istenhez való ragaszkodás – a bűn a halál. Azonban a bűn sem reménytelen elveszettség többé: van már, aki feltámasszon, aki nem csak gyógyítani képes, de a teljes halált is van ereje életre változtatni. A remény evangéliumát hirdeti meg Jézus, a reményét, hogy nincs elveszett ember, nem létezik végérvényesen meghalt lélek. Jézusról mondja a János szerinti evangélium előszava: „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). Ez az élet áradt ki Jairus leányára, s támasztotta fel őt. Ez az élet árad ránk a bűnbocsánatban, a megváltásban, a szentségekben. Ez az élet a mi világosságunk, amely eloszlatja a halál árnyékát.


Elmélkedésünket John Henry Newman bíboros imádságával zárjuk:

„Vezess, drága fény, a sötétségben, mely körülvesz engem!

Sötét az éj, s én távol vagyok hazámtól:vezess el engem oda!

Irányítsd lépteimet, mert nem látok tovább, csak egy lépésnyire önmagamtól.
Egykor távol jártam attól, hogy kérjelek: te vezess engem.
Magam akartam megválasztani utamat.
Magam fénye voltam, bár mélységek közt jártam, saját ösvényemen,
s büszkén egyéni célokat hajszoltam.
De most - hadd felejtsem el mindezt!
Oly hosszú időn át megőriztél engem,
vezess továbbra is: süppedő mocsáron is át,
folyamok árján és leselkedő szirteken keresztül, míg túl az éjszakán,
a hajnali fényben nem integet az angyal.”


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





Szentségimádás Úrnapja ünnepének szombatján 17 órától,
a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve.


Ezen az estén 17 órától különböző helyszíneken együtt fogunk imádkozni az egész világon azért, hogy az önmagát értünk feláldozó és az Oltáriszentségben velünk lévő Krisztust felismerjük és egyre jobban szeressük.

Helyszíneink:

Martinkertváros Jézus Szíve Templom

Csatlakozás a martinkertvárosi közösséghez ITT

Szirma Fájdalmas Anya Templom


Csatlakozás a szirmai közösséghez ITT


Kérjük csatlakozzon közösségeinkhez, mindenkit hívunk és várunk!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





Nyomtatóbarát változat