vasárnap 09 szeptember 2018

Írta: FKATI - vasárnap 09 szeptember 2018 - 21:20:00 |

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntöm a Miskolc-Martinkertvárosi Jézus Szíve Római Katolikus Plébánia honlapján!
Oldallagosan ellátott plébániák: Görömböly, Szirma, Filia:Kistokaj

Tekintsen be plébániánk életébe! Ajánljuk a honlap aktualitással foglalkozó részét, melyben nemcsak a szentmisék rendjét, hirdetéseket találja meg a kedves olvasó, hanem a plébániai közösségi életéről, eseményeiről is hírt adunk. Szolgáljon honlapunk arra is, hogy mindennapjaink forgatagában örömmel tudatosítsuk hovatartozásunkat és megvalósulhasson köztünk amit Jézus imában kért: "Legyetek mindnyájan egyek!" (Jn 17, 21)

Minden kedves látogatónak, tartalmas időtöltést kívánok!
Tóth István
plébános


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Szeptember 23. ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP


Az évközi huszonötödik vasárnapon egy sajátos evangéliumi perikópát hallunk, amelyben Jézus mintha egy erkölcstelen, bűnös cselekedetet állítana követendő példaként a hívők elé. Miről is van szó? Adott egy intéző, akit raportra hivat az ura. Az elbocsátás veszélye forog fenn, ezért addig, amíg még hatalma, mondhatni aláírási joga van, gyorsan hivat mindenkit, aki az urának tartozik. Elveszi az adósleveleiket, s csökkenti tartozásukat, átírja kisebbre a tételeket. Miért teszi ezt? Abban a reményben, hogy az így általa tisztességtelen előnyhöz, vissza nem fizetendő kölcsönhöz jutott adósok majd segítenek rajta akkor, amikor ura már kirúgta, s nem lesz munkája.

Micsoda gazemberség, mondhatnánk. Eleve azért rúgják ki, mert tékozolja ura vagyonát, s most még rátesz egy lapáttal, hogy becstelen előnyre és haszonra tegyen szert! Azonban itt szerepel egy különös mondat a példázatban: „Az úr dicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el.” Mire véljük ezt? A megkárosított dicséri azt, aki őt megkárosította? Ebben az úrnak nem csak a nagyvonalúságát, gentleman-vonását kell felismernünk, hanem azt a tényt is, hogy meglátja a vagyonkezelési, vagyonkamatoztatási tehetséget az intézőben. Másképp így is mondhatnánk: lehet, hogy hűtlen és becstelen, de meg kell hagyni, nagyon jól ért a vagyon kezeléséhez és a haszonhajtáshoz!

Hogy ez az igazi üzenete a példázatnak, azt mutatja a jézusi magyarázat, ahol elhangzik az intés és buzdítás: „Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű.” Ha a hűtlenségről szólna ez a példázat vagy a becstelenségről, akkor a jézusi magyarázatnak nem lenne értelme, létjogosultsága. Ám a hasonlat igazi üzenete ez: a vagyonhoz a vagyon törvénye szerint kell érteni, ami a haszon. Ebben járatos és példaszerű, „okosan eljáró” a hűtlen intéző. Jézus ezt szem előtt tartva int minket, híveket: ha a vagyon rabjai a maguk területén, a maguk „specialitásában” ilyen értelmesen, ügyesen tudnak eljárni, akkor a hívek nem lehetnek esetlenek, restek, lusták, kétbalkezesek abban, hogy a saját területükön, a saját „specialitásukban” haszonra tegyenek szert. Ráadásul a híveknek van egy fontos előnye: ők a mammonból tudnak lelki hasznot hajtani, amikor azt mások megsegítésére használják fel, egyszóval a hit céljának szolgálatába tudják állítani a vagyont is.

Miért fontos Jézus számára, hogy erről oktassa ki tanítványait? A válasz kettős.

Először is azért – és ez a példázat közismert magyarázata –, hogy a hívek soha ne feledjék: a pénz jó szolga, de rossz úr. Sok jót tehetek általa, de semmi sem lesz jó, amit csakis érte teszek, vagyonvágyból, önzésből, birtoklási kényszerből. Akinek ura az Isten, annak a vagyon csakis szolgája lehet, sem társa, sem második ura. Mihelyst ebből a szolgai helyzetből fölfelé kezd emelkedni a személyes fontossági listán, értékrendben a mammon, akkor azonnal és kikerülhetetlenül kitaszítja Istent az emberi szív középpontjából. Ne csak a milliárdosokra gondoljunk, akik éjjel-nappal robotolnak a még nagyobb vagyonért; de még azokra sem, akik önmagukat elemésztve küzdenek a szerzésért és a birtoklásért. Gondoljunk önmagunkra, amikor zsugoriak vagyunk; amikor tárgyak megszerzéséről álmodozunk, vagy amikor éppenséggel valaminek a birtoklásában gyönyörködünk, érzünk örömet. Bizony, ilyenkor Isten kifelé szorul szívünkből, ne álltassuk magunkat mással!

Ám van itt egy második szempont is, s erről kevesebbet szoktunk szólni. Ez pedig a jó gazda szempontja. Jézus soha nem tanítja, hogy a hívőnek esetlennek, netán bugyutának kellene lennie a világi dolgokban. Létezik szent ártatlanság és naivitás, ám a világban élő hívő élete nem épülhet csak ebből. Loyolai Szent Ignác amikor egy új intézményt hozott létre, először a vagyoni alapokat igyekezett megvetni – kik lesznek a támogatók, milyen összegekkel számolhatunk, mi módon tudjuk üzemeltetni, fenntartani az alapítást. Nem arról van szó, hogy ilyenkor kevésbé hitt a Gondviselésben, s mindent emberi vagyonnal, erővel akart megalapozni. Arról van szó, hogy a világban élve a világ dolgaiban is járatosnak kell lennünk. Hiába a legnagyobb életszentség, ha nem társul ahhoz józan paraszti ész és higgadt, világos ítéletalkotási képesség. A hívőnek kötelessége erejéhez és képességeihez mérten ismerni és helyesen alkalmazni e világ javait s az azokhoz kapcsolódó szabályokat. Ezért szögezi nekünk a kérdést Jézus: „Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazi értékeket?” Igazgatóként nem vihetem csődbe a vállalatot arra való hivatkozással, hogy én életszentségre törekszem, és megvetem e világot.

Zárjuk hát szívünkbe e kettős tanítást: tanuljunk meg bánni a vagyonnal, de mindig csak az őt megillető helyre soroljuk azt be életünkben!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Szeptember 16. ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP


Az évközi huszonnegyedik vasárnapon kettős példabeszéd hangzik fel. Az első felidézi a Jó Pásztor alakját, most azonban nem a pásztor személyéről, hanem elveszés és megtalálás dinamikájáról, sőt mondhatnánk örömteli csodájáról van szó. Ezt a témát tárja szemeink elé a második példázat is, amelyben az asszony elveszett drachmáját keresi.

Miért beszélünk elveszés és megtalálás, megkerülés dinamikájáról? Miért nem egy szerencsétlen esetként vagy negatív lehetőségként áll előttünk ez? Azért, mert a hívő élet egyfajta alapmozgásáról van itt szó. Vannak olyanok, akik számára a hit statikus dolog. Úgy is mondhatnánk: egyszer hívő, mindörökre hívő. Ezek az emberek azok, akik magukévá tesznek egy hitrendszert, annak kereteihez, szabályaihoz alkalmazkodnak, abban élnek, és így érzik istenkapcsolatukat biztosítottnak. Természetesen a keresztény hit rendszere magába foglalja a bűn és bűnbánat, Isten megsebzésének és a kiengesztelődésnek a kettősségét, de az ilyen hívő számára ez is egyfajta statikus gyakorlattá válik – gyakorlom a bűnbánatot, mert a keret, a modell ezt várja el tőlem. Ha nem várná el, nem tartanék bűnbánatot. De mert évente egyszer gyónni kötelező, a mise elején magamba tekinteni és bánatimát mondani kötelező, hát megteszem. Ezek azok, akik a példabeszéd szerint úgy élnek, úgy érzik, hogy nincsen szükségük megtérésre. Ezek azok, akik igaznak vélik, állítják magukat. Lehet, hogy valóban jámborak és vallásosak is, de tételezett igaz mivoltukban nem sok öröm terem. Mert micsoda vallásos meggyőződés lehet az, ha egy templomnyi ilyennél nagyobb örömet jelent az Istennek egyetlen megtérő bűnös? Milyen hitélet az ilyen, ha száz efféle hívőnél egyetlen egy töredelmet érző vétkes többet ér?

Az ember élete rendelkezik egy alapvető sebesültséggel, amelyet az ősbűn óta hordoz, ez pedig nem más, mint a teljességre való vágy, de önmagunk töredékessége okán az erre való képtelenség. Ez mindannyiunk alapállása – mindannyian szeretnénk végtelenül boldogok lenni mindörökké, ám ez nem sikerül. Vagy boldogok vagyunk, s ez nem végtelen és nem tart örökké, vagy pedig örökké tartó, végtelen érzésünk nem a boldogság, hanem mondjuk a félelem, a kétely, a bizonytalanság, a kutatás, de meg nem találás.

Ha nem beszélünk azokról az emberi magatartásokról, amelyek a fenti feszültségről nem hajlandók tudomást venni, beletemetkeznek a fogyasztásba, az élménybe, az élvezetbe, akkor erre a helyzetre két válasz lehetséges. Az első elfeledi a végtelenségre és örökkévalóságra szóló vágyát, s a maga töredékességéről, hiányairól elhiszi, hogy ezek így jók, ennek így kell lennie. A beletörődve hívő ember ez. Beletörődve vallásos, beletörődve erkölcsös. Viszi a törvény terhét, a hitvallás igáját, de olykor már el is felejti, hogy Jézus szava szerint ennek édesnek és könnyűnek kellene lennie. Ehelyett megszokottá válik, miként a bőr is megvastagodik és megkeményedik ott, ahol a járom kidörzsöli. Ez az a statikus hit, amelyet előbb a dinamikus hit ellentéteként neveztünk.

Azonban van egy másfajta ember. Ő az, aki megszenvedi a hitét. Kérdései, kételyei vannak, elveszettnek érzi magát a lelki szárazság pusztájában, Istenért harcolva olykor Istennel harcol, mint az Úrral vitába szálló, szomorú szóra ragadtatott Mózes. Egy szóval: ez a hívő olykor hite ellenére elvész. Ám talán helyesebb volna azt mondani: éppen a hite miatt vész el. Még pontosabban: hite érlelődése, elmélyülése miatt át kell mennie a lelki élet ezen fázisán. Hiszen ismerjük a második megtérés fogalmát, amikor valaki hosszas vallásosság, hitgyakorlat évtizedei, akár egész kolostori élet után tér meg, immár másodszor. Első megtérése a hitre hívta, ez a második pedig a teljesség felé, a hit hatalmas kalandjára. A szentek életében hány és hány ilyen újrakezdőt látunk, aki nem a bűnből tér meg a hitre, hanem a vallásgyakorlatból a hit elevenségére. Csak két nagy személyiséget, Avilai Nagy Szent Terézt és Kalkuttai Boldog Terézt kell említenünk, akik 38-40 évesen addigi szerzetesi életüket hátrahagyva egy csodálatos új útra indultak.

Aki soha nem vész el, soha nem érzi át a megtalálás örömét. Hisz nem csak a pásztor örvend, hanem a bárány is, nem csak az asszony, de a drachma is. A beletörődött, a megszokásból „igaz” hívő kitehet akár kilencvenkilenc fős nyájat is, nem lesz lelkes, nem lesz vonzó, nem lesz örömteli, vidám, az evangéliumi fényt elevenen sugárzó. Ám aki megérzi önnön elveszettségét, aki várja, hogy megtalálja őt az Isten, az át fogja élni a csodálatos örömet, az élet ünnepét, a megtalálás mindeneket átragyogó fényét. Megérti végre, hogy a hit soha nem szobor, szervezet, kőtömb, de élet, de gazdagság, de áradás. Öröm a Szentlélekben.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------







----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Szeptember 2. ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP



Az évközi huszonkettedik vasárnap evangéliumi szakaszában a jézusi ember két alapvető vonása tárul a szemeink elé: az alázat és az önzetlenség. Napjainkban egyre kevésbé használatos szavak ezek, s olykor – haszonvággyal, sikerhajhászással körülvéve – nem is tűnnek fel követendő vagy kívánatos példaként. Éppen ezért fontos, hogy ezen értékek üzenetével mi is újra meg újra találkozzunk, azokat igyekezzünk életünkbe beépíteni.

Jézus megfigyeléseinek, tanításának alapjául egy emberi helyzetet választ: az ünneplést, a lakomát. Itt sokan megfordulnak, s a tömeg, a forgatag mindig kiváló hely az emberi magatartás, az emberi karakter megfigyelésére. Szinte magunk előtt látjuk Jézust, amint helyet foglal egy nyugodt, hátsó sarokban, s onnan figyeli értő szemmel az emberi viselkedést, amely a szív érzéseit mutatja meg. Az udvariaskodás köntöse alatt meglátszik a helyezkedés, a középpontba kerülés vágya, az ember magát előtérbe toló, jólneveltséggel leplezett akarata. Saját ünnepeinken is hányszor de hányszor látunk ilyet: egy ember túlkiabálja a többit, beszél és beszél vég nélkül, ha kell, ha nem, ott van mindenhol. A farizeus házában is ez történik.

Ekkor fogalmazza meg Jézus tanítását az alázatról: aki magát az előtérbe nyomja, aki addig nyüzsög és helyezkedik, míg végre mindenki ráfigyel, végül ki fog szorulni a közösségből, elviselhetetlensége okán helyét másnak adják át. Ez a hely pedig a példázatban azé lesz, aki addig hátul ült, aki addig csöndes és békés volt – őt szívesen viszi első helyre a házigazda, mert megbízhat benne, hogy ő nem fog uralkodni az ünneplőkön, hanem továbbra is ilyen kiegyensúlyozottan fog viselkedni.

„Mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Jézusnak ez a mondása mindannyiunk előtt ismerős. De a fentiek alapján állva világosan és helyesen kell megértenünk. Nem alázatoskodásról van itt szó, mert az is az önzés és a figyelem felhívásának egy leplezett módja. Hány olyan ember van, aki hallgat, aki szerénykedik, de éppen ezzel a jámbor magatartással tolja magát egyre inkább a figyelem középpontjába! Ilyenkor használja a magyar nyelv az álszent kifejezést. Alázatos, csöndes vagyok – de ti ezt vegyétek észre és ismerjétek el! Így lehetne összefoglalni az ilyen magatartást. Hányszor zsarolnak így akár családon belül is emberek. Én vagyok a szelíd, aki mindenkit kiszolgál – de ezért ismerjetek el, ezért érezzétek magatokat lekötelezve! Nem alázat ez, hanem annak borzalmas karikatúrája, önző álszeretet.

Ezen a ponton értjük meg, hogy az igazi alázat csak ott lehetséges, ahol van igazi önzetlenség is. Az alázat álarcát is lehet önzően használni. Jézus ezért kapcsolja első példázatához második tanítását az önzetlenségről. Alapjában véve minden emberi jóindulat és szeretet magában hordja az önzés lehetőségét. Még a legtisztább, legmélyebb emberi szeretetet is meglegyintheti szele, hisz a viszonzás, a viszontszeretet vágya kísértéssé válhat. Teljesen emberi vonás, hogy szeretnénk, ha szeretnének. De mihelyst azért szeretünk, hogy szeressenek, máris egy őrült spirálba kerülünk. Épp ezért fektet hitünk s a krisztusi tanítás nagyon nagy hangsúlyt arra, hogy ne csak a családot, a barátot, a szimpatikus embert, de mindenkit szeressünk. Szeressük az ellenséget, mert az bizonnyal nem fog viszontszeretni, így felé érzett szeretetünk kétségkívül tiszta és önzetlen. Ugyanakkor szeressük – miként Jézus a mostani perikópában tanítja – azt, akinek nem áll módjában a viszontszeretetet emberi szemmel gazdagon mérni. Nem tudnak ajándékért ajándékkal, meghívásért meghívással, megtisztelésért megtiszteléssel fizetni. Szívük hálája, köszönete az egyetlen, amit adni tudnak, de ez is elrejtve él bennük, nem látványos, nem nyilvános. Ám éppen ezáltal válik a szeretet hitelessé. Ahol úgy adunk, hogy nem várunk viszonzást; ahol úgy tudjuk túlárasztani szeretetünk jóságát, hogy érte semmi sem várunk, semmit sem kapunk – ott elkezdünk magára az Istenre hasonlítani, aki „felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt”, s aki még a bűnöst is irgalmának túlcsorduló mértékével szereti.

Alázat és önzetlenség – e kettő Krisztus arcvonásait égeti belénk. E kettő megajándékoz minket a legszabadabb emberi léttel, amely nem keres megtiszteltetést és elismerést, nem vár viszonzást és hálát. Szabad a nagyra törő vágyak és a szüntelen elvárások béklyóitól. És mert szabad, tud igazán és őszintén szeretni, tud minden külső körülménytől függetlenül boldog lenni. Egy szóval: tud úgy élni, hogy az élet boldogság, öröm és béke legyen.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------






Figyeljünk a következőkre és értékesebbek lesznek napjaink!

1. Imádkozzunk!

Reggel, amikor felébredünk, köszöntsük Jézust!

"Uram, köszönöm, hogy jelen vagy, velem vagy és új napot adtál nekem! Köszönöm a Te szeretetedet"
"Uram, a Te kezedbe teszem a mai napomat! Kérlek, küld el számomra a Szentlelket, hogy Rád tudjak figyelni mindenben, amit teszek."

...és indulhat a nap


A fenti pár mondat csak egy minta. Alakítsuk ki a saját fohászunkat, amivel Isten jelenlétébe és gondviselésébe helyezhetjük magunkat!
Ha ezt tudatosan tesszük, hetek, hónapok múltán sokkal tartalmasabban fogjuk kezdeni a napunkat!

"Az imádság nem más mint az Istennel való egység. Amikor a szív tiszta és az Úrral egyesült akkor megerősödik és megtelik frissességgel; csodálatos fénye elkápráztat."
Vianney Szent János

2. Dicsérjünk!


Mondjuk el - amikor csak tehetjük - családtagjainknak, barátainknak, ismerőseinknek, munkatársainknak, mennyire nagyra becsüljük, tiszteljük, szeretjük őket. Indokoljuk is meg!

Nem ismerek senkit, aki azért szomorkodott volna, mert valaki valamiért megdicsérte vagy elmondta neki, hogy szereti. Fordítva viszont igen! Sokkal jobb, ha meg is indokoljuk, hogy miért szeretjük, tiszteljük. Váljon mindennapi szokásává, hogy legalább egy embernek kifejezi szóban is a szeretetét, megbecsülését! Ne fukarkodjunk a dicsérettel!


"Beszélve tanulsz meg beszélni, tanulva tanulni, szaladva szaladni, dolgozva dolgozni, és csak szeretve tanulsz meg szeretni. Mindenki, aki más módon tanul, megtéveszti magát."
Szalézi Szent Ferenc

3, Legyünk áldozatkészek!

Nagyon fontos, hogy hozzunk napi áldozatokat magunkért vagy másokért, amit felajánlunk az Úrnak. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Kapcsolja ki a tévét gyakrabban és beszélgessünk. Hazafelé a buszról szálljunk le 1-2 megállóval előbb és sétáljunk, közben imádkozhatunk is.


"Nincs helye az önzésnek és nincs helye a félelemnek!
Ne félj akkor, amikor a szeretet követel.
Ne félj akkor, amikor a szeretet kér áldozatot."
Szent II. János Pál pápa


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------






A honlappal kapcsolatos észrevételeket, ötleteket,
javaslatokat a következő e-mail címre várjuk:
fkati0606@gmail.com





Nyomtatóbarát változat