Hír:
(Kategória: Egyéb)
Küldte: FKATI
hétfő 16 október 2017 - 06:26:00

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntöm a Miskolc-Martinkertvárosi Jézus Szíve Római Katolikus Plébánia honlapján!
Oldallagosan ellátott plébániák: Görömböly, Szirma, Filia:Kistokaj

Tekintsen be plébániánk életébe! Ajánljuk a honlap aktualitással foglalkozó részét, melyben nemcsak a szentmisék rendjét, hirdetéseket találja meg a kedves olvasó, hanem a plébániai közösségi életéről, eseményeiről is hírt adunk. Szolgáljon honlapunk arra is, hogy mindennapjaink forgatagában örömmel tudatosítsuk hovatartozásunkat és megvalósulhasson köztünk amit Jézus imában kért: "Legyetek mindnyájan egyek!" (Jn 17, 21)

Minden kedves látogatónak, tartalmas időtöltést kívánunk!

Tóth István
plébános

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Október hónap Szűz Máriának, Rózsafüzér Királynőjének hónapja!




Minden este Görömbölyön és Szirmán 5 órától, Martinkeretvárosban ¼ 6 órától
a Rózsafüzért imádkozzuk templomainkban!


RÓZSAFŰZÉR KIRÁLYNŐJE


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


OKTÓBER 22. ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP




Az évközi huszonkilencedik vasárnap evangéliumi szakaszában egy olyan jézusi mondat hangzik el, amely szinte szállóigévé lett mára: "Adjátok meg a császárnak, ami a császáré - az Istennek pedig, ami az Istené!".

A szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, igencsak felfokozott. Jézus bevonult Jeruzsálembe, tanított és csodákat tett a templomban, s ezzel magára vonta a főpapok és farizeusok figyelmét. Először vitába szállnak Jézussal, ám ő hasonlatokkal fogalmazva meg mondanivalóját, rávilágít érzéketlenségükre, keményszívűségükre. Erre ellenfelei más taktikát alkalmaznak - egy semleges, látszólag a két fél, Jézus és a zsidó vezetők, viszonyán kívül álló kérdést tesznek fel: "Szabad-e adót fizetni a császárnak?" Mindezt ráadásul olyan behízelgő, kedélyes modorban, hogy az egyszerű hallgató semmi rossz szándékot sem feltételezhetett, hisz így szólítják meg Jézust: "Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére." Bár a szavak igazak, bár pontosan illenek Jézusra, s egy tanítvány szájából elhangozva szinte hitvallással érnének fel, a farizeusoktól kimondva mégis gonosz tartalommal telítődnek. "Miért kísértetek, ti képmutatók!" - kiált fel Jézus, felismerve ezt a gerinctelen alakoskodást, ezt a behízelgő gonoszságot. Az ember még az igazság szavait is fel tudja használni gonoszan.

A dilemma adott: ha Jézus nemmel felel a kérdésre, azt mondja, nem szabad adót fizetni a császárnak, akkor a rómaiak előtt felségárulással lehet őt vádolni, s a megszállók kivégzik. Hogy ez mennyire így van, az világos Lukács evangéliumában, ahol a keresztrefeszítés előtti perben épp ezzel vádolják be Pilátusnál Jézust: "Azt tapasztaltuk, hogy fellázítja népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak" (Lk 23,2).

Ha azonban igent mond, akkor valójában a vámosokkal, a megszálló és gyűlöletes rendszer kiszolgálóval fúj egy követ. Akkor nem lehet ő a Messiás, aki megszabadítja népét az elnyomástól, és visszaállítja Dávid házának uralmát.

Ezt a dilemmát Jézus az elmélkedésünk elején idézett mondattal oldja fel, rámutatva az adópénzen a császár képére. Vagyis a földi és isteni, földöntúli valóságok közötti viszony egy alaptörvényét állítja fel, kimondva, hogy mindkét világnak meg kell adnunk azt, amivel tartozunk.

Az alaptörvény szép, azonban felmerülhet bennünk a kérdés: hogyan is néz ki mindennek a megvalósítása? Miként lehet életünkben megtalálni a helyes mértéket, utat? Mikor adok keveset vagy éppen túl sokat a világnak? Mennyi a helyes mérték? Mi az, mennyi az, ami jár?

A jézusi mondat alapkijelentését abban kell látnunk, hogy a Megváltó nem akarja a vallás vagy a hit jelszavával megszüntetni a világi valóságok jogos önállóságát - magyarán szólva nem teszi azt, amit egyes vallásokban látunk, hogy a hétköznapi élet minden területét alárendelik a vallási rendnek. Jézus ideálja sokkal inkább egy józan, kiegyensúlyozott viszony a világ és Isten, a hétköznapok és a hit között. Ez a viszony pedig nem oldja fel egyik oldalt sem a másikban. A teremtés könyvében olvassuk, hogy minden egyes nap végén "Isten látta, hogy jó, amit teremtett", vagyis a világ, a földi dolgok értéket, jóságot hordoznak magukban. A keresztény ember, amikor ezeknek meg akarja adni azt, ami jár nekik, akkor valójában nem mást tesz, mint helyesen felismerve a földi dolgok értékét él velük.

De miben is áll a földi dolgok értéke? Semmiképpen sem önmagukban, hiszen minden földi dolog véges és ideig tartó csupán - az ember célja azonban a teljesség. Vagyis a földi dolgok értéke akkora, amennyire azok bennünket a teljesség, vagyis Isten felé visznek. Ha egy földi dolgot elhanyagolok, s emiatt a lelkiélet útján haladtamban lelassulok, hátrébb maradok, akkor túl keveset adtam. De ha egy földi dolgot túlértékelek, s emiatt elveszítem szemem előtt a célt, akkor már túl sokat. Akkor adom meg a császárnak, ami a császáré, ha a földi dologban felfedezve az értéket, pont annyit adok, amennyi ahhoz szükséges, hogy se hátra ne maradjak, vissza ne essek, se célt ne tévesszek.

Mindehhez azonban a lélek bölcs belátása szükségeltetik, vagyis a Szentléleknek, az értelem és józanság Lelkének kegyelme. A keresztény hit felnőttségének kritériuma ez a belátás, a józan ítélőképesség - és a tudat, hogy végső soron nem szabad, hogy ellentét legyen a császárnak és az Istennek járók között. Ha mégis így van, akkor az az emberi gyengeség következménye, s ilyenkor az Isten törvényéhez szabad csakis ragaszkodni.

A mostani vasárnap evangéliuma tehát figyelmeztet arra, hogy az értéket a világban is meg kell látnunk, ugyanakkor józan mérlegelésre is meghív, hogy a helyes mértékhez tartsuk magunkat. Hitünk érettsége, önnevelése ez, a keresztény hité, amely úgy fordul Isten felé, hogy a világban is elkötelezi magát.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------







----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


OKTÓBER 15. ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP


Az évközi huszonnyolcadik vasárnap evangéliumi szakasza újból egy jézusi példabeszédet állít elénk. A király fiának mennyegzője biblikus képekből, elemekből építkezik, értelmezése ezért eléggé világos. A király maga az Atyaisten, a fia pedig Jézus Krisztus. Az ő esküvőjéről van szó. A jegyes személye az Egyház, Isten Népe (bár vannak páran, akik úgy vélik, hogy az emberi lélek a jegyes, ám ez kevésbé valószínű értelmezés). A meghívottak pedig nem más, mint a választott nép, a zsidóság. Őket Isten arra választotta ki, hogy várják a Messiást, s amikor elérkezik, akkor az ő körükben teljesítse be a megváltás művét, ülje meg mennyegzőjét. Csakhogy ezt a meghívást a választottak visszautasították, s amikor elérkezett az évszázadok óta várt Messiás, nem ismerték fel őt, nem lettek részesei mennyegzőjének. Ezért a király megint elküldi szolgáit - akik az apostolok -, hogy mindenkit hívjanak meg a mennyegzőre, vagyis az Egyházba.

"A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel." Az Egyház születésének és elterjedésének képes leírása ez. Mindenki felé elvitték az evangélium örömhírét az apostolok, távoliak és közeliek, egykor gonoszok és jók is helyet kaptak Isten lakodalmas házában. Csakhogy amikor a király megérkezik, észreveszi, hogy egyesek nincsenek mennyegzős ruhában - őket kidobatja a külső sötétségre.

Mit is jelent mindez? Két szempontot kell szemünk előtt tartanunk. Az egyiket maga Jézus adja meg: "Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak" - vagyis sokan vannak olyanok, akiket elér Isten hívó hangja, akár az ószövetségi választott népben, akár a világban, az utakon mindenfelé; ám csak kevesen fogadják meg ezt a hívó szót, kapnak helyet a lakodalmas asztalnál. Azonban a ruha alkalmatlansága miatt kidobott vendég egy második szempontot is elénk idéz: nem elég az asztalhoz leülni, nem elég az Egyházba belépni, ez még nem garancia az üdvösségre. Lehet úgy is kiesni az üdvözülők seregéből, hogy előtte már beléptünk a lakodalmas házba. A ruha jelképe a léleknek - s az az ember, akinek lelke nem felkészült, nem tiszta, az leülhet az asztalhoz, de a lakoma tulajdonképpeni megülésekor (ami a végső napon lesz) már nem lehet ott. Szépen fejezi ezt ki a magyar egyházi népének: "Mennyegzős köntösbe öltözködjetek, szívben megtörődve ide jöjjetek; Jézus étkül adja nékünk itt magát, Nincs, aki felfogja ezt a nagy csodát."

Valóban, a lakoma csodája a király fiának és jegyesének eggyé válása, Krisztus és az üdvözült Egyház, Krisztus és az ember egységre, közösségre lépése. Erre azonban az még nem jelent feltétlen biztosítékot, hogy ott ülünk a mennyegzős házban - ehhez még az is kell, hogy a "mennyegzős köntös" rajtunk legyen. Miben is áll ez?

Az evangéliumi példabeszéd első szakasza, a meghívást nyíltan visszautasítók példája ad ebben útmutatást számunkra. Miért is nem jönnek el? "... az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket." A mennyegzőtől való távolmaradás fő oka tehát az, hogy az ember a hasznát, a saját anyagi javát helyezi teljességgel az előtérbe. Ez a mentalitás sokszor megnyilatkozik az emberben, bennünk is. Isten, az imádság, a lélek iránti kötelezettségek várhatnak, fontosabb most a munkám, üzletem, hasznom, előrejutásom, anyagi vállalásom. Az értékrend válsága ez: hiszen a lakodalom, a mennyegző egyfelől abszolút érték (erre utal a lakodalmas ház és az azon kívül uralkodó külső sötétség ellentéte), másfelől pedig nem ideig tartó, hanem örökös (erre utal a mennyegző, a visszavonhatatlan szövetségre lépés motívuma). Ezzel szemben áll a föld, az üzlet - vagyis csupa olyan jó, ami egyfelől véges, esetleges, másfelől pedig csak ideiglenes. Az e kettő között szükséges sorrend és a mennyegzős érték elsődlegességének elveszítése az emberi értékrend meghasonlását, kifordulását, értelmetlenné válását jelenti.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a király először még türelmes: szolgákat küld. Ám nem egynek közülük a verés, az életáldozat lesz a sorsa. Mi ennek az oka? Valószínűleg arról van szó, hogy az ember még a felborult értékrendben is kényelmesen be tud rendezkedni, talán még ideológiát is kitalál magának, hogy miért jó, miért helyes az értékrend kifordítása. Azonban egy küldött megjelenése ezt az otthonosan berendezett válságot és meghasonlást, amelyet már természetesnek és kényelmesnek fogadtunk el, megzavarja. Olyasmiről kezd beszélni, ami egyértelműen megköveteli a változtatást, az új sorrend, az új értékrend megalkotását, mert rávilágít arra, hogy az, ami most van, hibás, rossz, nem felel meg az ember végső céljának. Egy ilyen küldött, egy ilyen szó mindig irritáló, idegesítő - a verés, a gyilkosság az elnémítás útja.

Itt nem kell feltétlenül fizikai erőszakra gondolnunk. Ilyen szellemi, lelki "verés" például a hit kivetése a közösség életéből, mondván, hogy az magánügy - vagyis a közösségben elnémítom a hit hangját, hogy ne zavarjon. Ilyen "verés" az is, ha a hit és a végső értékek kérdését besorolom sok más kérdés közé - pluralista világ van, s a tolerancia azt is jelenti, hogy nincs joga senkinek azt mondani, hogy ő a végső, a teljes igazságról szól. Ne akarjon senki végső dolgokról szólni, mert az intoleráns. Az értékrend válságát fogadja el mindenki, s ne mondja azt, hogy ez így nem jó. A király, Isten küldöttének elnémítása ez is.

A sort még lehetne folytatni - ám a fő kérdés kettős: Az én személyes életemben hogy áll ez az értékrend? Egyáltalán: Kész vagyok-e tárgyilagosan, elfogulatlanul szemlélni életemet, készen arra, hogy a hibát a maga teljes súlyában felismerjem? S a második kérdéskör ebből fakad: Ha felismerem, hogy életem nem evangéliumi, mivel válaszolok? Ideológiát gyártva megvédem a magam otthonos értékrendi válságát, vagy kész vagyok magamat kitenni az isteni kritikának, hagyva, hogy a Végtelen keze faragjon rajtam?

Nagy kérdések ezek. De aki nem csak meghívott, hanem választott; nem csak választott, de mennyegzős köntösbe öltözött választott akar lenni, annak válaszolnia kell rájuk.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


OKTÓBER 8.

SZŰZ MÁRIA, MAGYAROK NAGYASSZONYA,
MAGYARORSZÁG FŐPÁTRÓNÁJA


Johann Lucas Kracker: Szent István országfelajánlása
(Egri Bazilika, 1773)


Szent István halála előtt Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. Felajánlása óta a Magyarok Nagyasszonyaként is tiszteljük a Szűzanyát. A külön ünnepet XIII. Leó pápa engedélyezte népünk számára.
Az országfelajánlás 1038-ban történt, Nagyboldogasszony ünnepén. A Hartvik püspöktől származó legendában így olvashatunk erről:

„Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról [a királyt], s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek, de mindenekelőtt a kereszténység zsenge ültetvényén csőszködjenek. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: »Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.« (Vö. Zsolt 31,6)”

A Szűzanya és a magyar nép közötti kapcsolatot az István király halálát követő belső villongások sem tudták elhomályosítani. Magyarok Nagyasszonya tisztelete Szent László király uralkodása idején új virágzásba borult. Később a tatárokkal és a törökökkel szemben is Jézus és Mária nevét kiáltva harcoltak a magyarok. I. Lipót a török alóli fölszabadulás emlékére, hálája jeléül megismételte az ország fölajánlását Máriának a 17. század végén.
Vaszary Kolos bíboros, prímás kérésére a Szentszék is elismerte a Mária-tisztelet nemzeti jellegét: XIII. Leó mintegy kilenc évszázados töretlen hagyományt szentesített, amikor 1896-ban külön ünnepet engedélyezett október második vasárnapjára. Ezt Szent X. Piusz helyezte október 8-ra.
1980. október 8-án Szent II. János Pál pápa kápolnát szentelt a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére a Szent Péter-bazilika altemplomában.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




Sík Sándor: Magyarok Nagyasszonya

Édesanya, boldog anya,
Virágszülő Szűz Mária,
Világrászült virágodnak,
Ajánlj minket szent Fiadnak.

Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
Nincs egy izrom épség bennünk.
Minden épet, minden szépet
Fölfaltak a cudar évek.

Mind a tíz bűnnel komáztunk,
Belzebubbal paroláztunk,
Ami csepp jó maradt bennünk,
Lemarta az idegen bűn.

Csúfra mégis megmaradtunk,
Nem nyílt meg a föld alattunk,
Kikerültük a koporsót,
Itt vagyunk most, legutolsók,

Legutolsók a világnak,
Kik a szívünkbe nem látnak,
De tenálad, Asszonyunknál,
Tudjuk, hogy csak irgalom vár.

Eddig is mint nyitott könyvben,
Úgy olvastál a szívünkben.
Bűneinket végigsírtad,
De ítélni föl nem írtad.

Te látod, hogy szívünk marja
A bűnbánat jeges karma,
Pislog már a keserűség
Hamvából a régi hűség.

Már a régi hit is mozdul,
A meleg vér meg-megpozsdul.
Ami szégyenünkre válott,
Szemünkről már hull a hályog.

Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
Tudjuk, mi félteni való.
Sereglünk a Krisztus elé,
De hogy álljunk szeme elé?
Mit mondjunk, ha reá kérdez?
Szólj helyettünk, anyánk édes,
Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
De mégis a tied vagyunk.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Assisi Szent Ferenc - Élete
„Ha még élve akarsz látni, azonnal indulj el”


Assisi Szent Ferenc élete a Magyar Anjou-legendáriumban


Szent Ferenc 1226. október 3-án Assisiben adta vissza lelkét a Teremtőnek. Azóta a világ minden részén e napokban emlékeznek meg Ferenc tranzitusáról, vagyis boldog haláláról és mennyei hazába költözéséről. A hazai ferences templomokban az ősi tranzitus szertartást október 4-én este tartják. Szent Ferenc napján, 4-én Ferenc pápa is ellátogat védőszentjének sírjához Assisibe,

Assisi Szent Ferenc, „Isten szegénykéje”, az egyik legismertebb kereszténység egyik legnagyobb hatású szentje, a katolikus szerzetesi megújulás nagy alakja. 1182-ben, Assisiben, egy modern alapon szerveződött városközösségben látta meg a napvilágot Francesco Bernardone néven. Apja gazdag vászon- és posztókereskedő volt, aki fiát az övéhez hasonló pályára szánta. Ferenc természeténél fogva vonzódott az emberekhez és az állatokhoz. Viselkedését szelídség, vidámság és bőkezűség jellemezte. Szülővárosa 1202-ben háborút folytatott Perugia városával, melyben alulmaradt; Ferencet egy évre börtönbe zárták. A börtön hatalmas változást hozott a fiú életében, és a háborúból új emberként tért haza. A teljesebb élet felé való megnyílását mély lelki élmények sorozata követte. A San Damiano kápolnában a kereszt előtt imádkozva Krisztus megszólította őt: „Ferenc, hozd rendbe a házamat, mert ahogy látod, roskadozik!” Ferenc kétkezi munkájával felújította a kápolnát, miközben megértette a Krisztustól kapott üzenet valódi mondandóját is. Végleg szakítván az anyagi javakkal, meztelenre vetkőzve, apjának mindenét visszaadva, nincstelen koldusként elhagyta gazdag és kényelmes életét. Hirtelen a lehető legnehezebb körülmények közé került, híján volt ételnek és meleg ruhának, de szó szerint követte az evangéliumokban írottakat.

Példája és kitartása óriási reformot indított el a kereszténységen belül. Példamutatásával reményt adott azoknak a szegény embereknek is, akiket helyzetük miatt kirekesztett az egyházi világ. Ferenc egész lényéből csodálatos isteni erő áradt. Óriási nélkülözések közepette élt sorsközösséget vállalva a legszegényebbekkel. Gyakran éjszakákon át, mély elragadtatásban, a sírás és a katarzis határán virrasztott és imádkozott. Szenvedései szavakkal leírhatatlanok, nélkülözéseihez folyamatosan betegségek társultak. Rövid idő alatt nagyon sokan kezdték követni.

Az önként vállalt szegénység és Krisztus követése a csodálatos szent hatására kezdetben divattá, később hatalmas vallásos mozgalommá nőtte ki magát. Ferenc lényét óriási erő vette körül: ez az erő enyhítette a legnagyobb téli hidegben is mezítláb járó, Istent kereső zarándokok nélkülözéseit.

Ferenc első követői minden megpróbáltatást vállalva keresték a tiszta, hazugságoktól és kompromisszumoktól mentes életet. Ferenc a legnagyobb szentek életére jellemző módon szinte minden cselekedetével beindított valamilyen pozitív folyamatot a világban. Még az állatok is ráéreztek csodás lényére: hatására a vérengző gubbiói farkas kezes báránnyá változott, a madarak pedig ezrével gyűltek össze, hogy prédikációját meghallgassák.

De sorra tértek meg rablók és Istentől eltávolodott emberek, akik vele találkozván egy csapásra szent életet kezdtek élni. Ferenc hatására három rend is alakult, melyeket maga a pápa szentesített.

Az első rend egy férfi szerzetesrend, a kisebb testvérek volt; a második a ferences apácák, a klarisszák rendje, mely Ferenc lelki társáról, az ő egész életét végigkísérő és segítő Szent Kláráról kapta a nevét; a harmadik rend a világi férfiak és nők számára jött létre, ők voltak a harmadrendiek vagy terciánusok.

Ferenc életének összes eseménye különleges és regénybe illő, ezért cselekedetei számtalan nagy művészt megihlettek. 1224-ben, az Alverna vagy La Verna hegyén hosszas imádságára Isten stigmák formájában nyilatkoztatta ki szeretetét. Azon különleges stigmatizáltak közé tartozott, akik Krisztus összes stigmáját a testükön viselték. Gyógyító ereje a finom illatot árasztó sebek hatására megsokszorozódott. 1226. október 3-án tért meg az Úrhoz csodás események kíséretében. Az életéről szóló leírások közül a legismertebb a Fioretti és a Perugiai legenda című gyűjtemény.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


OKTÓBER 8. ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP


Az évközi huszonhetedik vasárnap evangéliumi szakaszában Jézus folytatja példázatos párbeszédét a jeruzsálemi templom főpapjaival és véneivel. A szőlősgazda küldötteit megverő, fiát, örökösét megölő bérlőkről szóló példabeszéd ugyanazon a síkon értelmezhető, mint a múlt vasárnapi, a két fiúról szóló.

A középpontban megint a szőlő és a gazda áll. Isten országáról és Istenről magáról van szó. De míg múltkor Keresztelő János volt a beszélgetés nagy kérdése, s az ő megtérést hirdető szava állt szemben a főpapok és vének keményszívűségével, addig most színre lép maga a fiú, az örökös: azaz Jézus. Ő szólal meg, szinte prófétai erővel, megjövendölve halálát és azt a radikális változást, amelynek során Isten országát - vagyis a szőlőt - elveszik az ószövetségi választott néptől, s az új népre, az Egyházra bízzák. A hasonlat - a kő elvetése, de mégis szegletkővé való válása - igen drámai módon válik valóra, amikor egy időben dől össze, pusztul el a jeruzsálemi Templom s születik meg az Egyház, amelynek az a kő lesz szegletköve, maga Jézus, amelyet az ószövetségi nép a maga Templomában fölöslegesnek, sőt kártékonynak ítélt.

Azonban a példabeszéd nem csak erről az üdvtörténeti folyamatról, az Egyház népének e kezdeti, alapozó élményéről szól - de hordoz magában egy erkölcsi figyelmeztetést is minden korok hívői számára. Ez a figyelmeztetés roppant egyszerűen összefoglalható: a szőlő nem a tulajdonunk, hanem csak bérbe vettük azt, ezért ennek megfelelő módon kell bánni azzal, de mindenekelőtt ennek megfelelő módon kell viszonyulni a gazdához.

Mit is jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy Isten országa nekünk ígért örökségünk, de nem birtokunk. Ha valaha is a tulajdonunk lesz, az csakis azért lehetséges, mert a gazda önként nekünk ajándékozza - nem azért, mert méltó módon meg tudjuk azt fizetni, hanem szeretetből. Azonban erre a szeretetre csak úgy válunk méltóvá, ha már bérlőként, vagyis a földi Egyházban élve Isten országát, a szőlőt becsülettel műveljük, lelkiismeretesen gondozzuk, s megadjuk a gazdának a kellő időben azt, ami jár neki: egyfelől a szőlő megtermi gyümölcsét, elegendő és szép gyümölcsét munkánk révén, másfelől pedig megadjuk a gazdának azt a tiszteletet, amely neki mindenek előtt és fölött kijár.

Vagyis kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Isten országát felelősséggel munkáljuk már itt a földön is - mert ahogy Jézus mondta: "Isten országa közöttetek van". Bár az Ország teljessége csak az üdvösség állapotában juthat osztályrészünkül, de az mégis valami módon jelen van már itt a földön is. Mindenekelőtt ott, ahol az Ország törvényei megvalósulnak: a szeretet, a kölcsönös figyelem és testvéri felelősségvállalás, az odafigyelés, a közösségi lét szabályai, törvényei ezek. Ha nem élünk már itt a földön méltóan Isten országához, hogy legyen az örökrészünk később? A gyümölcs megtermése pedig ebből az alaptartásból fakad: ha így élünk, Isten országa akkor lesz hatékony és termékeny a világban, akkor lesz meg az Istentől megígért, az ő kegyelmével támogatott termés - vagyis a kegyelem gyümölcse a hívőkben, s mindenkiben, aki életpéldájuk, szavuk hatására Istenhez fordul.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


OKTÓBER 1. ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP



Abban az időben Jézus ezt mondta a főpapoknak és a nép véneinek: "Erről mi a véleményetek? Egy embernek két fia volt. Odament az egyikhez, és így szólt hozzá: Fiam, menj ki ma, és dolgozz a szőlőben! - A fiú azt válaszolta: Nincs kedvem!, de később megbánta, és mégis kiment. Odament a másikhoz, és annak is szólt. Az így válaszolt: Szívesen, uram!, menni azonban nem ment. Kettőjük közül melyikük teljesítette az apa akaratát?" Azt felelték: "Az első." Erre Jézus így szólt hozzájuk: "Bizony mondom nektek: A vámosok és utcanők megelőznek bennetek Isten országában. Mert eljött hozzátok János az igazságosság útján járva, és ti nem hittetek neki, a vámosok és utcanők viszont hittek neki. És ti, akik mindezt láttátok, még utólag sem tértek jobb belátásra, hogy higgyetek neki!"
Mt 21,28-32



Az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza egy félbevágott perikópa, ugyanis Jézus és a főpapok vitájának csak második feléről számol be - vagyis mi a beszélgetés végét, zárását halljuk. A jézusi kérdésfölvetés abban állt, hogy mintegy válaszolva a templomban eléje lépő főpapoknak, akik számon kérik rajta, milyen hatalommal cselekszik, nekik szegezi a kérdést: "Honnan volt János keresztsége? Az égből vagy az emberektől?" (21,25). Ez az alaptémája tehát a beszélgetésnek: Keresztelő János prófétai szolgálata, amely megtérésre és bűnbánatra hívott fel, amely kimondta nyíltan: "A fejsze már a fa gyökerén van", amely radikális változásra szólított fel. Erre kell választ adniuk a főpapoknak - ők ugyanis nem fogadták meg János szavait, mert ha megfogadták volna, akkor most nem kérnék számon Jézuson azt, hogy ő milyen hatalommal cselekszik. Megértik a főpapok, s megérzik, akárhogy válaszolnak, nem jó: "Ha azt mondjuk, hogy az égből, azt fogja kérdezni: Akkor miért nem hittetek neki? Ha azt mondjuk, hogy az emberektől, félnünk kell a néptől, hisz Jánost mindenki prófétának tartja" (21,25k). Inkább kitérnek a válasz elől.

A főpapoknak ez a magatartása, ez a megtérni késedelmes, okoskodó emberi gyarlósága mondatja Jézussal azt a példázatot, amelyet az évközi huszonhatodik vasárnap evangéliumi szakasza elénk tár.

Hogy az atya, aki két fiát küldeni akarja, ki is tulajdonképpen, az eléggé egyértelmű: maga Isten. A két fiú értelmezése már több odafigyelést igényel. Egyesek azonnal azt mondanák, hogy itt minden bizonnyal a pogányokról és a zsidókról van szó, azonban ez az értelmezés helytelen lenne. Hiszen egyfelől a szövegkörnyezet, másfelől a szakasz végkifejlete arra utal, hogy itt mindkét esetben zsidókról van szó - hisz János csak zsidóknak hirdette meg keresztségét, és az egész párbeszéd a választott nép hitének, hitből fakadó életének keretén belül mozog. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy az első fiú jelképezi a "vámosokat és utcanőket", míg a második fiú a papokat és a farizeusokat.

Mi a különbség e két csoport, e két "fiú" között? Mindkettejük előtt áll egy atyai parancs, egy követelmény - ez Istennek a választott nép számára adott törvénye. Az egyik elutasítja azt, míg a másik igenli. A törvényt elutasítók a vámosok és utcanők, a megvetett és tisztátalan bűnösök, a törvényt igenlők pedig a főpapok és a vének. Azonban a helyzet rögvest megfordul, amikor felhangzik János prófétai szava, s megtérésre, vagyis az atya szőlőjében való munka valós elvégzésére szólít fel. Ekkor azt lehet tapasztalni, hogy akik nemet mondtak a törvényre, bűnben éltek, készek életüket megváltoztatni, megjobbítani, s a János által mutatott útra lépni; míg a törvény igenlői elzárkóznak a megtérés és a bűnbánat elől.

Jézus vitapartnereinek természetesen a józan ész alapján el kell ismerniük, hogy végső soron nem az az engedelmes, az apa akaratát megtevő fiú, aki igenli az ő szavát, hanem az, aki valóságosan, kézzel foghatóan elvégzi a munkát, még ha előtte nemet is mondott rá.

Ezt a végkövetkeztetést értelmezi Jézus a főpapokra és a nép véneire. Először is megválaszolja saját maga kezdő kérdését - "Honnan volt János keresztsége?" - amennyiben így fogalmaz: "Eljött hozzátok János", egyértelmű, hogy ez a mondat magában foglalja: Istentől jött el hozzátok, Istentől küldetett hozzátok János; vagyis az ő keresztsége az égből volt, Isten Országának előkészítője volt a Keresztelő. Azonban a legfőbb hiba nem ennek a ténynek fölnemismerése, hanem az, hogy "nem hittetek neki". A főpapok és vének bűne ebben áll, mégpedig kettős szempontból: mert nem hittek először, amikor hallották János prófétai szavát, de utána nem hittek másodszor sem, amikor pedig világosan láthatták Isten működésének lenyűgöző jelét: azt, hogy a vámosok és utcanők megtértek. Vagyis nem csak a késedelmes szívűség (vagyis hitetlenség az igehirdetésben), hanem a megátalkodott szívűség (Isten kegyelmi művétől sem engedték megindítani kemény szívüket) lesz hitetlenségük jele. Nem az a fő baj tehát, hogy nem hitték el, János Istentől jött, hogy nem hittek az ő szavának, hanem az, hogy - miként Jézus fogalmaz - "mindezt láttátok, és még utólag sem tértetek jobb belátásra" (21,32).

Ez az evangéliumi perikópa minden Istenben hívő ember számára figyelmeztetés, mégpedig kettős síkon. Egyfelől arra emlékeztet bennünket, hogy a törvény elfogadása, Isten kinyilatkoztatásának szóval való igenlése önmagában nem elég, önmagában kevés - a hitnek meg kell teremnie a maga gyümölcseit. Ahol igazi hit van, ott tettek is vannak; ahol igazi hit van, ott kézzelfoghatóvá válik Istennek a Szentlélek által közölt megannyi kegyelme, erejének lenyűgöző szépségű és megdöbbentő működése, amely nem egyszer nem a szentekben, de a legnagyobb bűnösökben mutatkozik meg. Másfelől ráirányítja figyelmünket arra a tényre, hogy a hit folytonos alázatot, megtérésre való készséget jelent - azt a tudatot, hogy a hit nem beteljesült, mindig esendő, soha nem tökéletes. Mindig szükség van megtérésre. A különös paradoxont juttatja ez kifejezésre, amelyet az ördögtől megszállott fiú apjának fohászában is szemlélhetünk: "Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!" (Mk 9,24). Ha valaki azt hiszi, eleget tud hitéről, hogy ismeri már Isten szavát, megalapozott már elégségesen a hitében, akkor ő az igenlők, de nem cselekvők csoportjához csatlakozik. Mert a legnagyobb munka, a legnagyobb kihívás az atya szőlőhegyén nem más, mint a naponta való megtérés, önmagunk szüntelen jobbítása, hitünk és hitetlenségünk kettősségének nem csak felismerése, de gyógyítása. Az úton levés a teljesség felé.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




A Katolikus Egyházban szeptember utolsó vasárnapja sajátos ünnep, a Szentírás vasárnapja. Ezen a napon a hívek közössége fokozott figyelemmel és tisztelettel fordul a Biblia felé, ünnepli azt a tényt, hogy a zsidóság nagyjai írásba foglalták történelmüket és prófétáik jövendöléseit, az apostolok és evangélisták pedig Jézus történetét, tanítását, az ősegyház igehirdetését.

Ez az ünnep újkeletű a Katolikus Egyházban. A II. Vatikáni Zsinat alkalmával történt először, hogy a világ püspökei a Szent Péter-bazilikában a főhelyre tették, és a tanácskozások középpontjába állították a Bibliát. Ezen a zsinaton a főpapok testülete messzemenően új szellemű határozatot fogadott el a Bibliáról (Dei Verbum), amely többek között arra szólítja fel a katolikusokat, hogy rendszeresen olvassák a Szentírást.

A Vatikáni Zsinat rendelkezései nyomán született meg az új ünnep, a szentírásvasárnap, amelynek megtartását a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az elsők között rendelte el. Kezdetben nagyböjt egyik vasárnapján ünnepelték, később azonban áthelyezték szeptember utolsó vasárnapjára, tekintettel arra, hogy szeptember 30-án ünnepli az Egyház a nagy bibliafordító, Szent Jeromos ünnepét.

Ezen a napon a katolikus közösségek a templomokban kiemelt helyre teszik a Szentírást, és hálát adnak Istennek azért, hogy a Bibliát a kezükbe kapták, mert ebből megismerhetik a Teremtő elképzeléseit és akaratát, a helyes erkölcsi értékeket és alapelveket, eligazítást és erőt meríthetnek belőle életük egész folyamán, és bizonyosságot arról, hogy az ember boldog öröklétre kapott meghívást.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


SZEPTEMBER 24. ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP



Furcsa példázatot hallhatunk az évközi huszonötödik vasárnap evangéliumi szakaszában. A gazdáról van szó, aki a nap különböző szakaszaiban fogadja fel munkásait, s végül mindegyiknek ugyanannyi bért ad - annak is egy dénárt, aki reggeltől estig dolgozott, és annak is egy dénárt, aki csupán egy órára állt be a munkába. Ha gyakorlati eszünket vesszük elő, akkor azt kell mondanunk, hogy így a reggeltől estig dolgozó embernek az órabére nyolcada, tizede csak az utolsóként beállt munkásénak. De hogy lehet így igazságos a gazda? Az egyiknek tízszeres bért fizet? Ez ellenkezik minden normális emberi észjárással, a munkáért járó jogos és méltó bér fogalmával!

Így érvelnek a lázadozó munkások is, akik nem csak a reggeli hűvösben, de a déli tűző napon is dolgoztak - azonban a gazda elutasítja őket, mondván, hogy már a nap elején megmondta: a napidíjuk egy dénár.

Mit is akarhat tanítani nekünk ez a példázat?

Egy apróság segíthet minket Jézus gondolatának megértésében. Amikor a gazda kora reggel, nagyjából az első óra, vagyis a mi számításunk szerint hat óra táján kimegy a vásártérre, azzal a céllal teszi ezt, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe. Ezt az okot, ezt a meghatározott szándékot csak a legelső alkalommal említi a példázat. Amikor a nap későbbi óráiban megy ki, akkor már nincs szó arról, hogy munkásfogadás céljával kelne útra. Minden valószínűség szerint a gazda - amennyiben értelmes ember - már a legelső alkalommal felfogadta az összes munkást, akire szüksége volt ahhoz, hogy egy nap alatt elvégezze a munkát. A többi alkalommal sokkal inkább arról van szó, hogy megesik a szíve a tétlenül ácsorgókon, és segíteni próbál rajtuk. Ezt támasztja alá az utolsó órában, a tizenegyedik óra (vagyis délután öt) körül lezajló párbeszéd:

"- Miért álldogáltok itt egész nap?
- Mert senki sem fogadott fel minket.
- Akkor menjetek ti is a szőlőmbe!"


A gazdának megesik a szíve a napszámosokon, akik senkinek sem kellettek. Minden földművelő országban - így a régi Magyarországon is - kemény sora volt a napszámosnak, mert egész családja megélhetése attól függött, hogy lesz-e valaki, aki felfogadja őt egynapi munkára. Ha nem, akkor nem csak ő, de övéi is éhezés elé néztek. Szinte magunk előtt láthatjuk azoknak az embereknek a kétségbeesettségét, akik délután ötkor még arra várnak, hogy talán lesz valaki, aki megszólítja, felfogadja őket.

A gazda pedig jószívű. Bár nem dolgoztak egy egész napot, de az egész napjuk szorongásban, félelemben telt el. Csak egy órára állnak munkába, de megadja nekik a napi bért. A gazda nem matematikai igazságot, hanem az irgalom és a jóság igazságát gyakorolja, ahol nem az elvégzett munka, hanem a munkát elvégző ember a legfőbb érték. Nem a legyártott tárgy, hanem az azt legyártó ember méltósága, emberi tartásának megőrzése, életének méltó biztossá tétele áll a középpontban. A gazda által kiválasztottnak lenni azt jelenti, hogy az ember méltóságra, biztonságra, megélhetésre talált. A munkára váró ácsorgás a méltóság elvesztését, a teljes bizonytalanságot jelenti.

Ezen a ponton tárulhat fel előttünk a példabeszéd igazi teológiai mélysége. A gazda Isten maga, a munkára várók pedig mi, emberek vagyunk. Magunkban állunk a világban, s keressük a biztonságot, keressük a védettséget - de ezt csak akkor találjuk meg, ha kiválasztatunk. A család, a barátok, a nemzet, az ország, egy munkahely - a biztonság, a kiválasztottság megannyi formája. A sehová sem tartozás az élet ürességét, talajtalanságát is jelenti. Ugyanakkor azt is megtapasztalhatjuk, hogy a megannyi emberi kiválasztottság, a biztonság megannyi helye végülis bizonytalan - hisz család, barátok, nemzet, ország, munkahely; mindez annyira esendő, mint egész emberi létünk. Egy tragédia, egy törés, egy hirtelen változás mindent átértelmez, akár meg is szüntet. S akkor megint úgy állunk az élet hatalmas vásárterén, mint a munkások, akik senkinek sem kellenek. Akik dolgoznának, de nincs, aki felfogadja őket.

Az ember elesett állapota ez, amelyben Isten közel akar lépni hozzá. A gazda nem azért megy ki óránként, mert munkások felfogadása a célja - de ha már ott van és látja az emberek kiszolgáltatottságát, akkor megesik rajtuk a szíve, és segít. Megadja nekik ugyanazt, amit az elejétől fogva kiválasztottaknak szánt. Isten előtt nincs értéktelen, nem tetszetős ember. Isten mindenkit kiválaszt, még azt is, aki esetleg rajta kívül senkinek nem kell, mert ő irgalmas szeretet, s ezért az ember kiszolgáltatottságának fájdalma Isten fájdalma is. Felemel - nem azzal, hogy erőlködés nélkül elhalmoz, hanem azzal, hogy munkát ad a szőlőjében, legyen az mégoly csekély munka is. Méltóságot ad azáltal, hogy neki pont én kellek, ha keveset tudok is tenni, neki épp az a kevés kell, s azért megadja ugyanazt a bért, amit a nagynak és erősnek, aki időben jóval többet dolgozott már a szőlőben.

Ha így szemléljük a példázatot, akkor megértjük az egyik legmélyebb igazságot is: a bér, az igazi fizetség nem az egy dénár, amit a munkás a nap végén kap; hanem az a tény, hogy őt a gazda kiválasztotta, megbízott benne, az övéi közé befogadta. Biztonságot, tartást, helyet, méltóságot adott neki. Isten rátekintett az emberre, kiválasztotta, meghívta, népévé tette az Egyházban, s munkával bízta meg hatalmas szőlőhegyén, a világban.

Tudatában vagyunk ennek? Vagy esetleg minden figyelmünket a dénárok mennyisége köti le, s elfeledjük, a legtöbb ami történhetett velünk az, hogy Isten kiválasztott és övéi közé emelt minket? Megéljük a kiválasztottság örömét s a szőlőhegy munkájának - legyen az mégoly csekély is - felelősségét a Gazda munkásai között, az Ő népében, az Egyházban?



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



SZEPTEMBER 17. ÉVKÖZI 24. VASÁRNAP





Az évközi huszonnegyedik vasárnap evangéliumának középpontjában a megbocsátás áll. Valójában ez a szakasz folytatása a múlt vasárnap hallottnak, ahol a testvér iránti felelősségteljes szeretetről, a testvér figyelmeztetésének kötelezettségéről volt szó. Miután Jézus erre hívta meg tanítványait, lép hozzá Péter, s veti mintegy közbe: "De ha a figyelmeztetés ellenére vétkezik mégis a testvér, meg kell-e bocsátanom neki? S ha igen, hányszor?" Vagyis Péter kérdése mögött az a gondolat húzódhat meg - ahogyan Szent Jeromos ezt véli -, hogy éppen Jézus ezt megelőző szavai - vagyis hogy ha a harmadik intésre sem javul meg a testvér, el kell fordulni tőle, mintha pogány és vámos volna - azt a benyomást kelthették az első apostolban, hogy akkor a bűnét sem kell megbocsátani.

Kérdésében Péter ezzel együtt mintha igyekezné kiemelni a folytonos, korlátlan megbocsátás képtelenségét. Ezzel egybecseng a Példabeszédek könyvének egy verse is: "Mert az igaz felkel, ha hétszer esik is, de a gonosztevők esése végzetes" (24,16). Vagyis ha valaki nem hallgatott a figyelmeztetésre négyszemközt, tanúk között majd az Egyház közösségében, az már mintegy gonosztevő - s annak nemhogy hétszer, de egyszer elesnie is elég ahhoz, hogy az végzetes legyen, számára már nem lehet igazán megbocsátani.

Jézus azonban - folytatva a Péter által megkezdett jelképes beszédet a hetes számmal, amely a végtelenséget, a meghatározatlan számot jelenti - csattanós választ ad: "Nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer!" Ebből a kis nyelvi játékból világossá válik, hogy Péter érvelése, gondolatmenete hamis, nem felel meg az isteni logikának, mert az nemhogy a folytonos, számában nem korlátozott megbocsátást várja el, hanem ennek a meghatározatlan, végtelen mértékű megbocsátásnak végtelenszeresét. A Krisztusi túlcsorduló mérték, a teljesség gondolata ez, amelyet Pál így fejezett ki: "Ahol elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem". Isten megváltó, üdvözítő kegyelme számolatlanul, mérték nélkül árad a bűnös emberekre - ennek emberi, földi leképezése az emberi megbocsátás számolatlansága.

Mindezt egy példabeszéddel fejti ki még jobban Jézus. A király, a nagy adós szolga és annak egy szolgatársa többfajta tanítást adnak nekünk. A király számonkérő kérdése a nagy adós szolgához: "Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?" rávilágít, hogy az ember - mivel Istentől bocsánatot kapott - kötelezve van maga is a megbocsátásra. Ugyanakkor a "szolga" megnevezés és a király irgalmas cselekedete rávilágít arra az alapvető emberi drámára, amit számunkra a bűn szolgasága jelent, s amelyből egyedül Isten képes felemelni bennünket. A galatákhoz írt levelében Pál így fogalmaz: "A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, s ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket" (5,1).

Az evangéliumi példabeszéd tragédiája épp abban áll, hogy a keményszívűség lesz az oka annak, hogy végül maga az előbb kegyelmező király hajtja vissza az adósszolgaság igájába az első szolgát. Itt az egyházatyák figyelmeztetnek, hogy óvatosan kell értelmeznünk ezt a szakaszát a példabeszédnek, hisz ez azt is jelenthetné egy bizonyos olvasatban, hogy az egyszer már eltörölt és megbocsátott vétket Isten újra számon kéri, úgy dönt, hogy amit megbocsátott, azt most mégis behajtja - ez viszont ellenkezne a megváltásról, bűnbocsánatról vallott hitünkkel. Aquinoi Tamás véleménye szerint itt alapvetően arról van szó, hogy a megbocsátott vétek utáni szívtelenség, hálátlanság lesz forrása az új bűnnek (a kegyetlenségnek, szeretetlenségnek), amelynek büntetése - éppen mivel már megelőzte a bocsánat, az irgalom és szeretet megtapasztalása - súlyosabb lesz, mint a megbocsátott bűné lett volna.

Azonban még egy motívumra fel kell figyelnünk a példabeszédben, mégpedig arra, hogy a két adósság - a király és az első szolga, illetve az első és a második szolga között - teljességgel aránytalan. Míg az első - tízezer talentum, vagyis akár hatszáz kiló ezüst is - megfizethetetlen, addig a második - száz dénár - eléggé csekély összeget tesz ki. Vagyis az ember és Isten közötti szakadék, az ember Isten elleni bűnének súlya összehasonlíthatatlanul más, nagyobb, mint az emberek egymás közötti vétkeié. Ezt még inkább alátámasztja az, amit két hete a vasárnapi evangélium végén olvastunk: "Mit is adhatna az ember cserébe a saját lelkéért?". Az Istennel szembeni tartozás, a bűn szolgaságának bénító erejét, önerőből való leküzdhetetlenségét már az Ószövetség is felismeri. A 49. zsoltár így fogalmaz: "Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat. Az élet ára túl magas volna, meg nem fizetheti senki soha." (8k). Krisztus volt az, aki Istennel szembeni hatalmas, leróhatatlan tartozásunkat rendezte, ahogy a kolosszeiekhez írt levélben olvashatjuk: "A következményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szögezte" (2,14).

Ez a keresztény lét egyik kettős alaptapasztalata: egész életünk megbocsátott és megbocsátásra meghívott lét; másfelől az, amit nekünk elengedtek, s az, amit mi másoknak elengedhetünk, szinte semmilyen arányban nem áll egymással. Isten végtelen irgalma és szeretete végtelen megbocsátást ad, a mi kicsiny, töredékes szeretetünk csak emberi megbocsátásra képes. De mégis erre vagyunk hívva, mert így - ha tökéletlen módon is - Istenhez válunk hasonlóvá. Készek vagyunk erre? Vállalkozunk a megbocsátás életre váltásának, egész életünk megbocsátássá tételének hatalmas hivatására? Vagy mi is még kétkedünk és kibúvót keresünk, mint Péter? Ne feledjük, az irgalom és a megbocsátó jóság mértéke - legnagyobb szerencsénkre - nem az ember, hanem Isten maga!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


[color]
SZEPTEMBER 10. ÉVKÖZI 23. VASÁRNAP

[justify][size]Az évközi huszonharmadik vasárnap evangéliuma három részre bontható. Az elsőben Jézus azt hagyja meg, hogy miként járjunk el, ha a hívek közösségén belül tapasztalunk helytelenséget, bűnös magatartást. A második rész - miután két héttel ezelőtt hallottuk, hogyan kapta meg Péter az oldó-kötő hatalmat - ugyanezt a hatalmat kiterjeszti az összes apostolra. A harmadik rész pedig a közös imádság erejéről szól. Bár e három, elkülönülő tematikájú szakasz más és más dologról szól, mégis van egy rejtett fonál, amely egybefűzi őket.

Már az Ószövetség szembesült azzal a ténnyel, hogy hiába az Istennel kötött szövetség, hiába a kivonulás, az Ígéret Földjének elfoglalása és a megannyi történelmi jel és csoda, a hívek között is fellelhető sok olyan bűnös magatartási forma, amelyet a pogányok körében kárhoztat Isten szava. Ezért a próféták igen nagy erővel szólalnak fel a választott nép belső megtisztulásáért, amelynek részét képezte a correctio fraterna, a testvéri intés is - vagyis az a gyakorlat, hogy a testvér, a közösség tagja meginti, figyelmezteti társát, s a jó, helyes cselekvésre ösztökéli őt. Már ekkor kialakul a háromszoros figyelmeztetés gyakorlata: először négyszemközt, majd tanúk előtt, végül az egész közösség illetve annak vezetői által. Ha ekkor sem hajlandó megtérni a bűnös, akkor magára lehet hagyni őt lelkiismeret-furdalás nélkül, hisz mindent megtettek megmentése érdekében. A bűne így már egyedül terheli őt.

Jézus ezt a gondolatot, gyakorlatot veszi át, s teszi normává saját közössége, a későbbi Egyház számára is. A testvér bűne az én bűnöm is, ha nem igyekszem megmenteni őt. Ahogy Babits írja Jónás imájában: "vétkesek közt cinkos, aki néma". Figyelmeztetnem kell őt, mert felelősséggel tartozom érte Isten és a hívő közösség előtt. Ám a figyelmeztetésnek először négyszemközt kell történnie, hogy ne legyen a javító szándék egybekötve nyilvános feddéssel vagy akár megszégyenítéssel. Csendben, a szeretet diszkrét szaván kell figyelmeztetni a testvért a jóra.

Ám előfordulhat, hogy ez nem segít. Ekkor jön a második figyelmeztetés. Ekkor már két vagy három másik testvért kell magammal vinnem, tanúként - mondja Jézus. Milyen furcsa, mi szükség van itt tanúra? Ennek az oka az, hogy - mint előbb mondtuk - a bűnért én is felelős vagyok, ha nem figyelmeztetem testvéremet. A tanúk azért kellenek, hogy bizonyíthassák: én megtettem a kötelességemet, én igyekeztem jobb belátásra téríteni a másikat - egy szóval: a bűnéért őt terheli egyedül a felelősség.

Ha ez sem használna, akkor van szükség nyilvános figyelmeztetésre, intésre a hívek közössége illetve annak vezetői részéről. Ők Krisztus testében a főnek, Krisztusnak megjelenítői - az ő szavuk az Egyházban a szerető, de egyszersmind tekintéllyel megnyilatkozó szó. Ha őrájuk sem hallgat a bűnös, akkor ez annak jele, hogy teljességgel megátalkodott bűnében, vagyis a közösség, áttételesen Krisztus szava már semmit nem jelent számára. Ezért kell tőle elfordulni, mintha pogány vagy vámos volna. Ha ez megtörténik, akkor az valódi gyász a közösség szívében.

Azonban ekkor jön Jézus kijelentése, amellyel az oldó-kötő hatalmat minden apostolra kiterjeszti. Ez az adott szövegkörnyezetben nem pusztán a hatalom átadását jelenti, hanem egyszersmind a remény és az öröm szava is, hisz azt is jelenti, hogy nincs olyan szakadás, nincs olyan kötés emberek között, amelyet helyre ne lehetne állítani. Nincs olyan bűn, amelyet Istennek emberek által közvetített irgalma meg ne oldana. Így tehát még az is, aki megátalkodottságában elszakadt a közösségtől, nos, még az is visszatérhet oda, mert van oldás a földön, amely őt kiemeli a bűn miatt elkülönült, magára maradt helyzetéből.

Mindez azért igen fontos, mert a krisztusi Egyház, a hívek közösségének legfontosabb eleme, ismertető jegye az a szeretetben megvalósuló egység. Nem csak azért fontos ez


Ezen hír származási helye:
( http://martinkertvaros-plebania.hu/news.php?extend.94 )