Hír:
(Kategória: Egyéb)
Küldte: FKATI
vasárnap 20 augusztus 2017 - 21:28:00

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Szeretettel köszöntöm a Miskolc-Martinkertvárosi Jézus Szíve Római Katolikus Plébánia honlapján!
Oldallagosan ellátott plébániák: Görömböly, Szirma, Filia:Kistokaj

Tekintsen be plébániánk életébe! Ajánljuk a honlap aktualitással foglalkozó részét, melyben nemcsak a szentmisék rendjét, hirdetéseket találja meg a kedves olvasó, hanem a plébániai közösségi életéről, eseményeiről is hírt adunk. Szolgáljon honlapunk arra is, hogy mindennapjaink forgatagában örömmel tudatosítsuk hovatartozásunkat és megvalósulhasson köztünk amit Jézus imában kért: "Legyetek mindnyájan egyek!" (Jn 17, 21)

Minden kedves látogatónak, tartalmas időtöltést kívánunk!

Tóth István
plébános

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------




Babits Mihály:

N y á r

Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!

Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh gyönyörűség!

Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!

Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...
Óh gyönyörűség!

Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!


A babitsi hangulat átélése mellé igazi feltöltődést, jó pihenést, a nyaraláshoz kellemes időt kívánunk szeretettel!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------






----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Martinkertváros-Szirma-Görömböly-Kistokaj egyházközségek VIII. juliálisának képei

(klikk a képre)




----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Nagyboldogasszony ünnepe


A Katolikus Egyház augusztus 15-én Szűz Mária halálát és mennybevételét, vagyis Nagyboldogasszony napját ünnepli. Ferenc pápa így fogalmaz: Mária hite életút. A zsinat leszögezi, hogy Mária a „hit zarándokútját járta” (LG, 58). Ezért ő előttünk jár ezen a zarándokúton, elkísér és támogat bennünket.


Domenico Ghirlandaio: Szűz Mária mennybevétele (1486–90)


Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó édesanyjának, Máriának holttestét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe.

Jeruzsálemben az 5. században már biztosan megemlékeztek a Boldogságos Szűz égi születésnapjáról. Az ünnepet Dormitio sanctae Mariae, azaz „a szentséges Szűz elszenderülése” névvel illették. A 6. század során egész Keleten elterjedt az ünnep. Róma a 7. században vette át, s a 8. századtól kezdve Assumptio beatae Mariae-nak, azaz „a Boldogságos Szűz mennybevételé”-nek nevezték. XII. Piusz pápa 1950. november 1-jén hirdette ki hittételként, hogy a „Boldogságos Szűz Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe”.

Szent István király olyan fontosnak tartotta Mária égi születésnapját, hogy ezen a napon ajánlotta Magyarországot Szűz Mária oltalmába. Ezért nevezzük őt Magyarország égi pártfogójának, vagyis Patrona Hungariae-nak. Szent István 1038-ban Nagyboldogasszony napján hunyt el.

Nagyboldogasszony hazánkban olyan kötelező ünnep (ezeken a katolikusoknak az Egyház szentmisén való részvételt ír elő), amely nem szükségszerűen esik vasárnapra.

Forrás: MKPK Sajtószolgálat


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------





A MARTINKERTVÁROSI JÉZUS SZÍVE TEMPLOM PROGRAMJA!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



AUGUSZTUS 13. ÉVKÖZI 19. VASÁRNAP





Az évközi tizenkilencedik vasárnap evangéliumának azzal kezdődik, hogy Jézus elbocsátja a népet, amely a kenyérszaporítás csodájának részese, tanúja volt. Nem feledhetjük, hogy Keresztelő János halálhíre késztette Jézust egy magányos helyre, s az emberek iránit együttérzése miatt gyógyított beteget körükben, tett csodát, amikor ők mégiscsak utána mentek. A kenyérszaporítás után azonban megint egyedül akar maradni Jézus - fel akar menni a hegyre imádkozni. Minden bizonnyal még ugyanazok a gondolatok forronghattak lelkében, amelyek miatt a kenyérszaporítás előtt is vissza akart vonulni egy magányos helyre. A tanítványokat előre küldi a csónakkal - az imádság, Jézus belső, drámai párbeszéde az Atyával a teljes magányban kell, hogy lejátszódjék.

A tanítványok pedig csónakba szállnak, s elindulnak. Minden bizonnyal nem is sejtik, hogy az éjszaka során a hit egy különös élményszerű megélésében lesz részük. Három mondattal írja le Máté evangélista a csónakban ülő tanítványok sajátos helyzetét:

"egy stádiumnyira eltávolodtak a parttól" - a tó közepén járnak, teljes magányban, messze minden emberi társaságtól, segítségtől. A tanítványok kis közössége teljesen magára hagyatva utazik a tó közepén.

"ellenszél fújt" - a hajósok kiszolgáltatottságát még erősebben érzékelteti a tény, hogy ellenszéllel szemben kell haladniuk a túlsó part felé, s emberi erőfeszítéseik oly gyengének, kevésnek tűnnek.

"a negyedik őrváltás idején" - ez már az utolsó őrváltás, az éjszaka a vége felé közeledik. Mintha Jézus szándékosan megváratná tanítványait - a magányos éjszaka, az ellenszéllel való küzdelem legutolsó idején, szakaszában jelenik csak meg.

Ekkor közeledik a Megváltó alakja a vízen. A nehéz, talán félelmekkel terhes éjszaka végén egyáltalán nem meglepő, hogy a tanítványok először szellemre, gonosz jelenésre gyanakodnak, holott épp előző délután láthatták, hogy Krisztus úr a természeti törvények fölött is. Péter jelet akar - parancsolja meg Jézus, hogy ő is hozzá hasonlatosan járhasson a vízen. Jézus megteszi ezt. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk egy nagyon fontos apró mozzanatot: Péter nem azt kéri, hogy járhasson a vízen, hanem azt, hogy Jézushoz mehessen a vízen. Más szóval az apostol nem pusztán egy öncélú csodát, isteni erődemonstrációt szeretne, hanem Jézushoz akar eljutni a tenger közepén, a háborgó hullámok és ellenszél közepette. Ezt adja meg neki Jézus.

Hogy mennyire így van, azt mutatja az is, hogy amíg az apostol Jézusra néz, Jézust tartja szemében, felé halad, addig a víz színén van. Mihelyst azonban mással kezd el törődni, másra fordítja szemeit - a szélre, a viharra, a hullámokra - máris süllyedni kezd. Nem Jézusra tekintett, s ekkor félelem fogta el. A "Ments meg, Uram" kiáltás megkapó, hisz erről Jeromos azt írja: "Bár lángolt az isteni hit, az emberi törékenység mégis a mélybe húzta". Az ember Istenhez vezető útja önerőből nem járható be, mert saját gyarlóságunk, töredékességünk lehúz. Jézus kell, hogy megfogja a kezünket és felemeljen.

Jézus ereje azonban nem csak ebben a történésben mutatkozik meg. Mihelyst beszáll Péterrel a bárkába, a szél eláll. A János evangéliumában szereplő szövegrészlet pedig hozzáteszi, hogy ekkor azonnal megérkeztek a helyre, ahová menni szándékoztak (vö. Jn 6,21). Amikor Jézus ott van, beszáll az emberek bárkájába, akkor megszűnik kiszolgáltatottságuk, a vihar elül, s az ember - talán maga sem tudja, hogyan - célba ér.

Az evangéliumi szakaszt tehát felfoghatjuk úgy is, mint a hitben való élet allegóriáját. Mindannyian sokszor letelepedtünk Jézus köré, hallgatni az ő tanítását, hányszor és hányszor részesedtünk az általa megáldott és megtört kenyérből. Azonban mindahányszor útra lettünk bocsátva. A kenyértörés csodálatos helyén nem maradhatunk, útra kell kelnünk - "Menjetek", mondja a pap Krisztus személyében a szentmise végén.

Az utunk kivezet egy olyan földre, amely a hit és a bizalom próbája. Sokszor stádiumnyira kerülünk az emberi segítségtől és társaságtól. Magunkra maradunk, s megtapasztaljunk kiszolgáltatottságunkat, erőtlenségünket. Ellenszél fúj, vagyis terveink kudarcot vallanak, ellen-erők hatnak életünkben, amelyek visszahúznak, lenyomnak. Az éjszaka végtelenül hosszúnak tűnik, s úgy érezzük, Jézus már soha nem érkezik meg.

Azonban az utolsó őrségváltás idején, a nehéz harcban mégis megjelenik. Menekülhetünk előle, mondhatjuk: "Szellem", kitérhetünk előle - vagy megtehetjük az egyedül helyeset: Péterhez hasonlatosan elindulhatunk felé. Önnön félelmeink háborgó hullámai, harcaink szelei fölött kell hidat vernünk Jézus felé, tudva, hogy valójában az ő ereje vezeti lépteinket a hatalmas mélységek fölött. Csak rá kell tekintenünk, csak ő kell, hogy a szemeink előtt lebegjen, s akkor nem fogunk süllyedni. Ha a félelmek, ha a külső tényezők, ha a bizonytalanságok elvonják figyelmünket Jézusról, süllyedni fogunk. Ám ha végül mégis megérkezünk hozzá, akkor vihar elül, akkor a csónak partot ér.

Nem mitikus történet Péter vízenjárása - hanem mindannyiunk élettapasztalata a hitben. Számunkra is eljön a perc, amikor nem lehet tovább halogatni: minden félelem, minden aggódás és bizonytalanság ellenére el kell hagyni a csónakot, az emberi önerőből tákolt látszólagos biztonságot, s el kell indulni minden gyengeségünk és gyarlóságunk örvénye fölött Jézus, a valódi biztonság felé, akiben békét, nyugalmat találunk, s akiben elérjük célunkat, amely felé úton vagyunk.


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



AUGUSZTUS 6. URUNK SZÍNEVÁLTOZÁSA




Jézus megdicsőülésének helye a régi hagyomány szerint a galileai Tábor-hegy volt. A csoda színhelyén még az arab hódítás előtt három bazilika épült. Felszentelésük napja, augusztus 6. lett Urunk színeváltozásának (latinul: transfiguratio) ünnepe.

E napon Jézus emberi testében, még a feltámadás előtt való isteni dicsőségének felragyogását ünnepeljük. Az esemény a Tábor hegyén történt, a Szentírás a színeváltozást nem Jézus Krisztus misztikus élményeként, hanem a tanítványoknak adott kinyilatkoztatásként írja le (Mk 9,2–7; Mt 17,1–9; Lk 9,28–36; 2Pt 1,16–18). Hatására megvilágosodott az apostolok számára Jézus rejtett isteni méltósága.
A színeváltozás fontos mozzanatai: a ragyogó fény, a felhő, Mózes és Illés megjelenése, az Atya szózata. A felhő az Ószövetségben is Isten jelenlétének szimbóluma, az Atya szózata a felhőből Jézus megkeresztelkedésére emlékeztet. Mózes és Illés megjelenése is Jézus Krisztus messiási igazolása: ők képviselik a „törvényt és a prófétákat”, tehát az egész ószövetségi tanítást és jövendölést. Krisztus arcának ragyogása és ruhájának fehérsége emlékeztet arra, hogy földi alakja ellenére is égi lény (Dán 7,9; 10,5; ApCsel 1,20; Jel 3,4), sőt arra, hogy ő az Emberfia, aki égi magasságokba emelkedik (Dán 7,13).

Az ünnepet az Érdy-kódexben Úr színe változatja, a Müncheni-kódex naptárában Úrnak megváltozása, illetve Jézus táborhegyi színváltozásának ünnepe néven említik.
A keleti egyház már az 5. században megülte, és karácsony, húsvét, pünkösd után ezt az ünnepet tekinti a legszentebbnek.

A nyugati egyházban az első ezredforduló közeledtével kezdték számon tartani, összefüggésben Krisztus 1000-re várt visszatértével. Hivatalos ünneppé III. Calixtus pápa emelte annak emlékére, hogy Hunyadi János a keresztes hadat toborzó Kapisztrán Szent János segítségével 1456-ban felszabadította a török ostrom alól Nándorfehérvárt, az akkori Magyarország déli végvárát. A két időpont egybeesése azzal magyarázható, hogy az 1456. július 22-ei győzelem híre két héttel később, épp augusztus 6-án érkezett a pápai udvarba.
Istenünk, te egyszülött Fiad dicsőséges színeváltozásakor Mózes és Illés tanúságtételével erősítetted meg hitünk szent titkait, és csodálatos reménységet nyújtottál, hogy gyermekeiddé fogadsz minket. Add meg nekünk, hogy szeretett Fiad szavára hallgatva társörökösei lehessünk Krisztusnak. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Színeváltozásod alkalmával istenségedet,
isteni dicsőségedet tártad fel a kiválasztott apostoloknak.
Azért mutattad meg isteni dicsőségedet Péternek, Jakabnak és Jánosnak a Tábor-hegyen,
hogy kereszthalálodat látva ne veszítsék el reményüket.
Ők később, erre az eseményre gondolva megérthették, hogy a szenvedés útjának végső
állomása nem a halál, hanem az Isten által ajándékozott új élet,
a feltámadás, amely révén az örök dicsőségbe jutunk. Életünk egyes
pillanataiban ugyanúgy átérezhetjük Isten közelségét, ahogyan azt
megtapasztalta a három apostol. Add, hogy amikor a kereszthordozás
nehézségeit érezzük, szívünkben ott éljen a feltámadás és az isteni
dicsőség megtapasztalásának reménye!



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



Reményik Sándor: Lefelé menet
Máté 17.

1.
„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

2.
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Kolozsvár, 1931. február 22.



----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------



JÚLIUS 30. ÉVKÖZI 17. VASÁRNAP




Az évközi tizenhetedik vasárnap evangéliumi perikópája összetett, négy részből álló szakasz: a három példabeszédet (az elrejtett kincsről, az igazgyöngyről és a hálóról) Jézus összegző, figyelmeztető szavai zárják le. Bár az olvasmányos rend engedélyez egy rövidebb formát (amelyben csak az első két példabeszéd szerepel), mégis érdemes a teljes szöveget néznünk.

Az első két példabeszéd tartalma igen közel áll egymáshoz: mindkettőben egy olyan emberről van szó, aki egészen váratlanul igen nagy értékre talál, amelynek megszerzéséért mindenét kész odaadni. A hasonlat két jelentéssíkot zár magába: az egyik lényege a megtalált érték végtelen nagyságában áll, a másik pedig az ember viselkedésére hívja fel figyelmünket. Isten Országa olyan kincs, amelynek megszerzéséért semmilyen ár nem lehet drága, amely önmagában felülmúlja az ember minden várakozását. Isten Országa sokszor a legváratlanabb helyen és időben tűnik elénk: életünk egy eseményében, egy mondatban, egy emberi gesztusban, egy jelben mutatkozik meg evangéliumi fénye, amely mindennél erősebb, teljesebb, értékesebb. Természetesen ennek észrevevéséhez alapvetően szükséges az emberi készség, az emberi nyitottság - a földbe rejtett kincset teljesen véletlenül megtalálni nem lehet, figyelmetlenül bandukolva soha nem botlunk bele. A földbe van az rejtve - vagyis ásni, keresni kell. Lehet, hogy nem is a kincset keressük, lehet, hogy nem is a megtalálásáért ásunk, de ásni kell, tenni kell, hogy fellelhessük. Ugyanígy van ez a gyönggyel is: szakértő szem, figyelmes pillantás kell ahhoz, hogy az ember az egyetlen igazán értékes gyöngyöt megtalálja. A legtöbbet érő gyöngyöt az leli meg, aki szakértője a gyöngyöknek, ékszereknek - véletlenül abba sem lehet belebotlani. Ez figyelmeztet bennünket, hogy Isten Országának végtelen értéke csak az előtt tárul fel, aki kész nem csak a hallásra, hanem a meghallásra is, nem csak a nézésre, de a látásra is. A szív nyitottságára, érzékenységére van szükség ahhoz, hogy Isten Országát megleljük, megtaláljuk. Ahhoz, hogy az írásban értelmes szavakat lássunk, tudni kell az írásjeleket olvasni - ahhoz, hogy Isten Országának jeleit megértsük, tudni kell felfogni és értelmezni azokat a jeleket.

De mindez már átvezet bennünket a másik jelentés-dimenzióba, vagyis az emberi magatartás világába. Itt azt látjuk, hogy mindkét ember - a kincs megtalálója és a gyöngykereskedő - azonnal mindenét kész odaadni. Ehhez az még nem elég, hogy pusztán felismerik az eléjük került rendkívüli értéket, valami többre van szükség ahhoz, hogy az ember mindenét kész legyen odaadni. Az első példabeszédben találjuk meg ennek a magatartásnak a kulcsát: az ember "boldogan elment", szó szerinti fordításban mondhatnánk: "örömmel elment". A megtalálás nem csak felismerteti velünk az értéket, de egyszersmind örömmel tölt el. Az Újszövetség egyik alapmotívuma ez az öröm, amely mind az evangéliumokban, mind a páli levelekben is oly sokszor visszaköszön. Ennek pedig az az oka, hogy Isten Országának, az Evangélium által meghirdetett Királyságnak lényegi eleme ez: "menj be urad örömébe" (Mt 25,21) - áll Jézus egyik példabeszédének a végén. Az öröm Isten Országának ismertetőjegye. A kincset találó ember öröme valójában a célba érő, beteljesülő ember öröme.

A végtelen érték s az örömmel mindent feláldozó emberi magatartás kontrasztjaként ott áll a harmadik példabeszéd, a szétválasztás, az ítélet megjövendölése, amely - a konkolyról szóló múltkori példabeszédhez hasonlatosan - a "világ végének" motívumát hívja elő. A kemence, az angyalok kivonulása, a szétválogatás képe ismét visszatér, emlékeztetve arra, hogy Isten Országa örömhír, de egyben felelősség is. Nem puszta lehetőség, de egyszersmind kötelesség is az ember számára. Ha ezt az oldalát, síkját elfeledjük Isten Országának, akkor Jézus Krisztus Evangéliumát hamisítjuk meg. Van ítélet, van kárhozat mindazokra, akiknek volt szemük, de nem láttak, volt fülük, de nem hallottak, akiknek késedelmes volt a szívük az örömhír elfogadására.

Azonban nem puszta fenyegetés ez a harmadik példabeszéd, hisz utána következik Jézusnak az a mondása, amely lezárja a mennyek országáról szóló példabeszédek füzérét. A "mennyek országában jártas írástudó", vagyis az, aki egyfelől megismerte (már amennyire az emberileg lehetséges) az isteni titkokat, másfelől azokat meg is tudja ismertetni másokkal, valóban családapa. Segíthet, a fülek hallását, a szemek látását, a szívek felfogását finomíthatja, kincstárából előhozhat olyan gazdagságot, amely segítségére van a kisdedeknek, vagyis azoknak, akiknek a hite, készsége még fejletlen, gyenge. Jézus itt egyértelművé teszi, hogy nem csak a puszta lelkesedésre és hatalmas szavakra, lelki lángolásra van szükség, hanem az elmélyült, nyugodt és kiegyensúlyozott hitismeretre is - amely Istentől tanul, s ezáltal képes tanítani.

Ezt az ívet szemlélve áll elénk Jézus csodálatos tanítása Isten Országáról, amely oly érték, hogy érte az ember örömmel odaad bármit is, s amelynek felelősségét, küldetését felvállalva kész segíteni azokat, akik még nem fedezték fel életük szántójában a kincset. Keresztény élethivatásunk ez: nem csak önmagunk üdvösségét munkálni, de magunkra vállalni a mellettünk élők, az Istentől ránk bízottak üdvözülésének segítését is. Nem csak csodálni örömmel Isten Országának gazdagságát, de meg is osztani azt másokkal. Mi készen állunk meglátni és meghallani Isten Országát, észrevenni azt életünkben? Megvan bennünk az öröm, amely egyértelmű jele a megtalálásnak? Ha nem, akkor miért nem keressük? Ha igen, akkor pedig osztogatjuk is azt, előhozzuk kincseinkből a régit és az újat a többiek javára?


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÚLIUS 23. ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP




Az évközi tizenhatodik vasárnap evangéliuma folytatja Jézusnak a Máté evangéliumában már múlt vasárnap megkezdett példabeszéd-fűzérét. A magvető gondolatkörével egybecseng a gonosz ellenség által vetett konkolyról szóló példabeszéd, hisz ugyanazt a képet használja fel Jézus a tanításra: a földműves ember évről évre ismétlődő tevékenységét. Míg múlt vasárnap a talaj és a mag viszonyáról volt szó, vagyis mondhatni a növény növekedésének belső dinamikájáról, addig a mostani részlet a külső viszonyra, a mag növekedését kívülről ellehetetleníteni akaró tevékenységre fordítja figyelmünket. Legyen bármilyen jó a talaj, mégsem hoz majd a mag százszoros, hatvanszoros, harmincszoros termést, hogyha az "ellenséges ember" televeti a szántóföldet konkollyal.

De ki is tulajdonképpen ez az "ellenséges ember"? A görögben használt melléknév - ellenséges, ellenség - többször is előfordul az Újszövetségben, s átvitt értelemben a személyes ellenséget, magát az ördögöt jelenti. Ő az, aki lényegénél fogva az ellenség - vagyis az, aki (mint azt szépen kifejezi a magyar szó) ellenkezik, szembeszegül Isten tervével, az ellen hat. Azonban az Újszövetség egy másik értelemben is használja ugyanezt a szót, mégpedig a rómaiakhoz írt levél ötödik fejezetében. Itt Pál a bűnös embert nevezi Isten ellenségének - vagyis azt az embert, aki a nagybetűs Ellenséggel, az ördöggel tart Isten ellenében.

Mit is jelent hát az, hogy az ellenség konkolyt vet az úr, a gazda földjébe? Tudjuk, hogy "a mag Isten igéje" (Lk 8,11). A magvető az, aki Isten igéjét hirdeti, vagyis elsődlegesen Jézus, az egyes keresztény ember az ő központi "magvetői" szolgálatában részesedve válhat maga is magvetővé. Így világos, hogy a gazda nem lehet más, mint maga az Atya - ez még világosabb, ha figyelembe vesszük, hogy a görög szó pontos fordítása így hangzik: "a ház ura", vagyis a családatya, a pater familias. Az ördög az ő ellensége, aki azon igyekszik, hogy ha jó földbe is kerül a mag - s a múlt vasárnapi evangéliumból tudjuk, milyen nehéz ez, hisz csak minden negyedik mag került jó földbe -, akkor se hozzon bő termést, a gaz fojtsa el azt.

Mi is tulajdonképpen ez a konkoly, görög-latin szóval zizánia? Ha a jó mag Isten igéje, az Evangélium, akkor a gyom ennek ellentettje, az anti-evangélium. Tudjuk nagyon jól, hogy az ördög a megtévesztés mestere, aki a kezdetektől hamis, aki a "hazugság atyja", miként azt Jézus maga kijelenti. A jó föld készségesen fogadja a magot, nem engedi azt sem kiszáradni, sem másképpen elpusztulni. Milyen utat választ hát az Ellenség? A megtévesztését, a hamisságét. Az Evangélium erejét ál-evangéliummal akarja gyengíteni megtörni. A magvető Krisztussal a konkolyvető Antikrisztus áll szemben. A szántóföld, a jó talaj kettejük harcának színtere.

Jézusnak ez a példabeszéde mintha prófécia lenne, amely végigkíséri az egyháztörténelmet - hisz minden század kitermelte a maga anti-evangéliumát; vagyis azt a tanítást, ami nagyon krisztusinak, nagyon szépnek, nagyon tetszetősnek, nagyon meggyőzőnek hatott, de végső soron az Evangéliumhoz való hűségtől távolította el a szíveket. Ilyen volt a különféle eretnekségek sora, vagy kevésbé erős formában a mindenkor divatos korszellem, meggyőződés vagy világnézet úgymond "beemelése" a hitbe, a kereszténységbe. Veszélyes pillanatok ezek az Egyház életében, hisz Péter apostollal mi is valljuk: "Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom". Amink van, az a názáreti Jézus neve, Evangéliuma, amelyet át kell adnunk - minden egyes morzsája egy ál-evangéliumnak az egyetlen értékünktől, egyetlen gazdagságunktól foszt meg minket, s nem csak minket, hanem mindazokat is, akik általunk ismerhetnék meg Krisztus Örömhírét.

Az evangéliumi szakasz végkicsengése azonban korántsem negatív, sőt! A szolgák azonnal cselekednének, azonnal irtanák a gyomot, ám a gazda megálljt parancsol nekik. Amíg nem jön el az aratás ideje, amíg nem ér be a kalász, addig nem lehet a konkolyt egyértelműen megkülönböztetni a tiszta búzától. Várni kell, hogy az ítélet helyes legyen - inkább nőjön a konkoly is, mintsem hogy egyetlen szál búza elvesszen. Isten türelme, mondhatni nagyvonalúsága lenyűgöző, irgalma pedig megdöbbentő. A türelem végső soron a jóság diadalává válik a rossz fölött, amely nem engedi, hogy a jónak egyetlen picinyke darabja is elvesszen azért, hogy radikálisan elpusztuljon a gonosz. Szinte önkéntelenül is felrémlik az Istennel alkudozó Ábrahám alakja, aki ráveszi az Urat, hogy akár csak egy maréknyi igazért óvja meg Szodomát és Gomorát. Isten irgalmas, ez a lényege. Győzelme biztos, nem siet. Az aratásra készen áll, nem kell kapkodnia. Isten erejének, irgalmas erejének evangéliuma ez a szakasz.


Mindez azonban figyelmeztet bennünket is. Hányszor csapunk fel mi magunk kéretlenül is olyan buzgó szolgának, aki azonnal irtaná a konkolyt! Hányszor sürgetjük mi magunk is az ítéletet! Hányszor mondjuk ki gyors, meg nem fontolt ítélettel, mi a jó s mi a rossz, mi a búza s mi a konkoly! Hányszor feledjük a jézusi bölcsességet, hogy csakis az érés legvégén, a megérett gyümölcsről lehet felismerni a fát, a bimbóról még nem!

Óvnunk és védenünk kell az Evangélium tisztaságát, egyetlen kincsünket. Tartózkodnunk kell a konkoly magvaitól, az ál-evangéliumoktól. Ez azonban nem azt jelenti, hogy túlbuzgók legyünk az ítélkezésben, vagy pedig hogy türelmetlenek legyünk embertársainkkal szemben, akik esetleg teljesen másképp akarják megélni az Evangéliumot, mint ahogy azt mi tesszük. Az, hogy két kalász más, még nem jelenti azt, hogy az egyik konkoly - csak éppen másképp nőnek, de ugyanúgy meghozzák a maguk termését. Így hát vigyázzunk: türelmesen legyünk hűségesek, alázatosan igazak!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÚLIUS 16. ÉVKÖZI 15. VASÁRNAP




Az évközi tizenötödik vasárnap evangéliuma a magvető ember jól ismert történetét tárja elénk. Már gyermekkorunkban sokszor hallhattuk ezt a perikópát templomban, hittanórán, s a szöveg azon kevés példabeszéd közé tartozik, amelynek a magyarázatát is megjegyeztük, szinte kívülről tudjuk - hisz maga Jézus fejtette ki e hasonlatos beszéd értelmét. Mostani elmélkedésünkben ezért nem annyira a négyféle föld témájára szeretnénk figyelmünket fordítani - amely téma Luther szerint "satis terribilis", eléggé szörnyű, hisz csak a föld, az emberek egynegyede hoz termést -, hanem sokkal inkább arra a dinamizmusra, amely az egész példabeszéd mögött meghúzódik. Ennek a mozgásnak a következő négy eleme van: a magvető kimenetele, a mag elvetése, a mag növekedése és a terméshozás. Az egész folyamat természetes, a földművelő emberek előtt jól ismert, azonban a jézusi szövegkörnyezetben sajátos, mély értelmet kap: a hit lényegéről, természetéről világosít fel bennünket.

"Íme, kiment a magvető vetni" - ez az egész folyamat legelső momentuma. Már Aquinói Tamás is úgy értelmezte ezt a kis mondatot, mint a Fiú Atya általi kiküldését, elküldését az emberek közé. "Az idők teljességében Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, aki asszonytól született" - olvassuk a Szentírásban. A magvető kimenetele, eljövetele nélkül a föld, az emberiség terméketlen maradna. A Teremtés könyvének szavai igazak a bűnben élő, megváltást nélkülöző emberiségre: "... még (...) nem nőtt a földön semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje" (Ter 2,5). El kellett jönnie az embernek, a földművesnek, hogy a föld termést hozzon. El kellett jönnie Krisztusnak, hogy az emberiség földje megteremje Istentől vágyott és akart gyümölcsét.

A magvető elkezd vetni. A mag az Isten Országáról szóló tanítás - az Evangélium. Jézust ezt vet az emberiség földjébe. Egész élete, nem csak szavakkal kifejezett tanítása, de egyben életstílusa, gesztusai is a magvetés megannyi formája voltak.

A földbe hullott mag kicsírázik és szárba szökken. Mire van szüksége ehhez? A talaj mellett fényre és nedvességre - az Evangéliumból kihajtó hit tehát egyszerre Isten adománya (a magvető magja, napfény és nedvesség) és az ember elköteleződése, szabad önátadása (a talaj megfelelősége). Lehetne a talaj a legjobb is, ha nem lenne, aki magot vessen belé - és lehetne a mag a legértékesebb is, ha nem lenne megfelelő talaj a befogadására. A hittel elfogadott, befogadott és megélt Evangélium hajt ki az ember szívében, a megélt hit a növény, amely az isteni magvető és az emberi föld találkozásából támad.

Bár az evangéliumi példabeszéd eléggé negatív tónusú, hisz a négy esetből az első három kudarcról szól, ez mégsem feledtetheti el velünk, hogy a negyedik negyed bő termést hoz. Ha az első három esetben egy-egy mag el is veszett, az egyetlen negyediknek a sokszoros termése mégis messze felülmúlja a veszteséget. Éppen ez a bő termés, a három elvesztett maggal szemben az egyetlen negyedikből fakadó százszoros, hatvanszoros vagy harmincszoros termés, a száz, hatvan, harminc új búzaszem, amely valódi örömhírré teszi Jézus példabeszédét.

Hisz mit is jelent ez a bő termés? Jelenti egyfelől azt, hogy a magvető magjainak még ha a háromnegyede el is vész, az utolsó negyed mégis messze megsokszorozza a búzaszemek számát. Az Evangélium, amelyet az Istenember Jézus hirdetett, valóban szárba szökkent, és minden kudarc, bukás vagy hiba ellenére hozza a termését, a megint új búzaszemeket, amelyeket újra a földbe lehet vetni, s amelyek - minden veszteség ellenére - mégis egyre több új búzaszemet teremnek. Ez a csodás folyamat nem más, mint az Evangélium élete az Egyházban, a hívők közösségében. Krisztus meghirdette az Evangéliumot - elvetette a magok első nemzedékét. Sokan elvesztek - Júdások, ellenkezők, keresztényüldözők, megbotránkozók. Ám mégis megmaradt a mag és termést hozott a kevesekben. Ők pedig az új búzaszemeket újravetették - a bennünk megfogant, megélt evangéliumi hitet hirdették a világnak. Lehet, hogy az ő munkájuk is számszerűleg veszteséggel járt, csak egynegyed fogadta be hangjukat, mégis az egynegyed a hitvallók és vértanúk, az igaz keresztények újabb nemzedékét teremte. Az Egyház így él: a Jézus által neki átadott Evangéliumot őrizve, hirdetve, mintegy folytatva az Istentől küldött magvető munkáját. Sok veszteséggel, de végül mégis bőséges termést hozva.

Ezen a ponton tárul fel a bőséges termés motívumának másik jelentősége számunkra. Ez pedig éppen abban áll, hogy minden emberi veszteség, elszáradás ellenére Isten ügye halad előre a világban, Isten Egyháza él, a Megváltás műve hatékonyan jelen van az emberiségben, míg az úton van végcélja felé. Így a kudarc, a csalódás, a vétek, a hiba (még ha számszerűleg több is lehetne, mint az evangéliumi értelemben vett siker) akkor is eltörpül a termés végső gazdagsága mellett. Ez a belátás nem engedi, hogy a keresztények elveszítsék hitüket, reményüket küldetésük végső sikerében; ez nem engedi, hogy depressziós, borúlátó keresztények legyünk, akik az egész környező világban csak erkölcstelenséget, hazudozást, rosszat látnak, mintegy a magvetés kudarcát. A termés mégis érik, s lassan bőséggel áll az aratásra készen. Egy megmaradt kalász többet teremhet, mint amennyit tíz elszáradttal veszítünk.

Így nem csak azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy vajon mi milyen föld vagyunk: az út széles, a köves vagy a tövises talaj, esetleg a jó termőföld. Azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy milyen a szemléletünk, a hitünk látásmódja. Hajlamosak vagyunk a világ szidására, az elégedetlenségre, a borúlátásra, annak hangoztatására, hogy az emberiség rossz? Nem a hitünk és az Istentől adott végső termés bőségébe vetett reményünk gyengesége, betegsége ez? De leginkább azt kell megkérdeznünk magunktól: termek-e én elég magot, hogy a magvető küldetése általam is folytatódjék a következő nemzedékben, az én termésem lehet-e vetőmag eljövő generációk számára?


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÚLIUS 9. ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP




Az évközi tizennegyedik vasárnap evangéliumában Jézus hálaimáját hallhatjuk: "Magasztallak téged Atyám, ég és föld Ura!" Ezek a sorok az ószövetség csodálatos hálaimáit visszhangozzák, amelyekkel a zsidó nép borult le Istene előtt. A perikópa második részében ez az ima kiegészül a meghívással: "Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedeztek: én felüdítelek titeket!"

Az első rész igen elgondolkodtató, s a szentírás értelmezés századai során sok úton próbálták értelmét megragadni. Isten elrejti "mindezeket" a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztatja a kicsinyeknek. Három kérdés is felmerül: kik a bölcsek, kik a kicsinyek és mi is ez a "mindez"?

A "bölcsek" névvel a zsidó köznyelv többeket is illetett: kiválasztottakat, írástudókat, farizeusokat, mígnem ez a megjelölés már a nép egy egész rétegét írta le: azokat, akik elmélyültek a vallásos ismeretekben. Ők szemben álltak az egyszerű néppel, akinek csak minimális vallási ismeretei voltak, hiszen egyfelől se ideje, se pénze nem volt arra, hogy kiművelje magát a zsidó vallás ágas-bogas rendszerében, másfelől - talán épp neveltetése és társadalmi állása miatt - nem is érzett erre különösebb indíttatást. A vallási műveltség és a vallási egyszerűség áll itt egymással szemben. A két csoport viszonyát méltón fejezi ki a szó, amelyet "kisded"-ként fordítunk magyarra - a görög "népiosz" eredetileg csecsemőt, kisgyermeket jelentett, átvitt értelemben pedig éretlen, műveletlen, esetleg ostoba személyt. Ők azok, akik nem értek meg a vallás magas ismeretére, akik - mint a csecsemő - arra szorulnak, hogy mások (a bölcsek) egyszerűen mondják el nekik, miként kell a vallást megélni, anélkül, hogy erről különösebben utána kellene gondolniuk.

Mindezek fényében mit is jelenthet az ismeret, a kinyilatkoztatás tárgya, a "mindez"? Sokan úgy értették e sorokat, hogy Jézus isteni hatalmáról, erejéről van szó, amely megnyilatkozott az egyszerű emberek előtt - csodatettek, próféciák, jelek képében. Azonban ennél sokkal valószínűbb az, hogy a "mindez" szócska azt a valóságot jelenti, amelyet Jézus jött hirdetni a kicsinyeknek, az egyszerűeknek, héber kifejezéssel élve az ám haárec-nek, a föld népének. Ez pedig nem más, mint Isten Országának evangéliuma és annak titkai - hisz kinyilatkoztatni nem más jelenti, mint az elrejtettet láthatóvá, hallhatóvá, megismerhetővé tenni.

Mi Isten Országának legmélyebb, leglényegesebb titka? Az a valóság, amely az Atya és a Fiú között a Szentlélekben áll fen - vagyis a kinyilatkoztató és kinyilatkoztatott Isten szentháromságos valósága. Ebbe a titokba kapcsolódik bele csodálatos módon az ember. Az Atya ismeri a Fiút, és a Fiú ismeri az Atyát - ez a Szentháromság belső valósága. Az ember ebbe a Fiún keresztül tud belekapcsolódni - ám mégis másképp, mint a Fiú maga. Mert míg a Fiú ismeri az Atyát, addig az ember számára mindez ki van nyilatkoztatva. Ez annyit jelent, hogy amit a Fiú természeténél fogva bír - az Atya ismeretét -, az az embernek a kinyilatkoztatás által jut osztályrészéül, soha nem olyan tökéletes és teljes formában, mint ahogy az a Fiúban megvalósul. Az Atya és a Fiú természetüknél fogva ismerik egymást, az ember pedig csak kinyilatkoztatás által.

Ez a gondolat még tovább szűkül, hisz nem minden ember ismerheti meg kinyilatkoztatás által Istent, hanem csakis az, akit a Fiú erre kiválaszt - a kiválasztottak közössége azonban az Egyház.

Végső soron tehát hogyan tudnánk összefoglalni a perikópa első részének tartalmát? Az ember vallásban él, törekszik Isten ismeretére, de önnön erejéből, önnön bölcsességéből, a különféle vallási rendszerek árán nem tudja azt elérni. A Szentháromság belső titka - az Atya és a Fiú kölcsönös ismerete a Szentlélekben - csak a kinyilatkoztatás által elérhető az embereknek. Soha nem önerőből, mindig csak szabadon és felelősségteljesen elfogadott ajándékként. Az ajándékban részesedőket pedig a Fiú akarata gyűjti egybe, teszi eggyé - végső soron tehát Isten kinyilatkoztatása nem öncél, nem pusztán ismeretet, információt közöl Istenről és az ő tervéről az emberrel, hanem közösséget is formál és alakít: a Fiútól a kinyilatkoztatásban részesíteni akartak, kiválasztottak közösségét, az Egyházat.

Ugyanakkor a szöveg így folytatódik az evangéliumban: "Jöjjetek hozzám mindnyájan!" Miként kell értenünk e kettősséget? Egyfelől Krisztus akarata kiválaszt egyeseket a kinyilatkoztatásban való részesedésre, ugyanakkor mindenkit hív magához? János evangéliuma siet segítségünkre, ahol ezt olvassuk: "Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza" (6,44), mondja Jézus, vagy más formában így is fogalmaz: "Minden, amit nekem ad az Atya, hozzám jön" (6,37). Az ember nem a puszta kinyilatkoztatás által részesül abban az ismeretben, amelyet a Fiúnak átadott az Atya, hanem csakis a kegyelemből és a személyes döntésből fakadó hitben elfogadott kinyilatkoztatás által.

Isten vonzza az embert - de neki oda kell mennie. Isten a kinyilatkoztatásban meg akarja mutatni önmagát az embernek - neki azonban oda kell figyelnie erre, a kinyilatkoztatott isteni őskép szerint kell alakulnia, vagyis tanulnia kell az Istenembertől. Isten ki akarja nyilatkoztatni akaratát - ezt az isteni akaratot azonban el kell fogadni, magunkra kell venni, mint Jézus igáját. Vagyis ha engedünk a kegyelemnek, a minket kiválasztó krisztusi szerető döntésnek, ha elfogadjuk a kinyilatkoztatott akaratot, átalakulunk az önmagát kinyilatkoztató Isten szerint, akkor részünk lesz abban a szentháromságos istenismeretben, istenlátásban, amelyet a Fiúnak adott át az Atya. Ez az ismeret pedig megmutatja, hogy a hit, a kinyilatkoztatásra adott emberi válasz édes iga, könnyű teher. Csak merjünk Jézushoz menni, s a kinyilatkoztatásban önmagát megnyitó Isten előtt mi magunk is megnyílni!


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÚLIUS 2. ÉVKÖZI 13. VASÁRNAP



Domenico Ghirlandaio firenzei festőművész alkotása, Az apostolok hivatása 1481-82-ből (részlet)


Az évközi tizenharmadik vasárnap evangéliumában Jézus folytatja a tanítványokhoz intézett beszédét, amelyben egyre mélyebben, egyre több szinten fejti ki, mit is jelent Jézust követni, a Mester tanítványának lenni.

A Máté evangéliumából vett perikópa összetett. Az első része (37-39) az apa és anya gyűlölete, a kereszt hordozása és az élet megtalálása témáját állítja elénk. Ezután Jézus a befogadásról, majd a legkisebbnek, a tanítványnak való vizet nyújtásról szól. Elmélkedésünkben figyelmünket a legelső szakaszra szeretnénk fordítani, lévén hogy ez egyfelől a legismertebb evangéliumi szakaszok egyike, másrészt azonban az egyik legnehezebben érthető is.

"Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám" - Máté evangéliuma már értelmezve, enyhébben közli azt a jézusi mondatot, amely így szólt: "Aki nem gyűlöli apját és anyját, az nem lehet a tanítványom" (vö. Lk 14,26). Jézus többször is szól a család megoszlásáról, a szülő és gyermek egymásra támadásáról (vö. Lk 12,52k). Azonban mindemögött nem egy családellenes furcsa vallási buzgóság érzése áll, hisz Jézus Máté evangéliumában szól a szülők iránti köteles tiszteletről, amelyet még vallási előírásokra való hivatkozással sem szabad kijátszani (ld. 15,3-6), és azt a legfontosabb parancsok között említi (ld. 19,19). A tanítványokhoz intézett kemény kritérium lényege tehát éppen az összehasonlító szócskában, a "jobban"-ban keresendő.

A háttérben az az ősi igazság keresendő, amelyet már a pogányok is felismertek, s a nagy költő, Epiktétosz így fogalmazott meg: "A jót többre kell tartani minden rokonságnál" (Epict. Diss. 3,3,5). A jézusi tanítványság alapvető kritériuma ebben áll: útra kelni a Mesterrel, felkerekedni a krisztuskövetésben, ahol az emberré lett Istenben a legfőbb Jót és Igazat ismerem fel, amelyhez mérten minden kicsinységnek, relatívnak tartok - nem pusztán az ésszerű belátás, hanem elsősorban a megtapasztalt üdvözítő szeretet miatt. Ez a felkerekedés nem természetszerűleg jár együtt a családi vitával, veszekedéssel. Azonban Jézus beszédében felkészít arra, hogy még erre is sor kerülhet. Ilyenkor pedig az embernek döntenie kell. János és Jakab otthagyták atyjukat, Zebedeust a Genezáreti tó partján, a bárkájuk mellett, hogy kövessék Jézust (ld. Mk 1,20). A krisztuskövetés természetes útja az lenne, hogy szülők és gyermekek együtt, egymást támogatva lépnek rá erre az útra - ám ha ez nem így történik, akkor a tanítvány készsége, odaadottsága tétetik próbára. Hogy ez mennyire így van, azt a mondat második fele mutatja: "nem méltó hozzám". A görög szöveg axiosz szava egyértelmű utalás - tekintetbe véve a többi Máté evangéliumában fellelhető előfordulását is (10,11-13; 22,8) - a végidős, a végítéletnél való megmérettetésre. A tanítvány igenjére van nemjére Krisztus igenje vagy nemje lesz a válasz.

Az első mondat tehát a felkerekedés pillanatát, az emberi-családi szövetből való kiszakadás motívumát állítja elénk, míg a második mondat magára az útra irányítja figyelmünket. "Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám." (38) A mondatot sokan és sokféleképpen értelmezték már. A hívek leginkább talán azt az értelmezést ismerik, miszerint itt a kereszt a szenvedés, a fájdalom felvállalását jelenti - holott valójában épp ez az értelmezés áll a legkevésbé az evangélium gondolatvilágában. A görög nyelvű szövegemlékekben nem találunk egyetlen utalást sem arra, hogy a kereszt - sztaurosz - metaforikusan, átvitt értelemben az általános emberi szenvedést jelentené. Még a latin szövegemlékekben is csak ritkán szerepel a kereszt - crux - ilyen elvont értelemben. Azt mondhatnánk, hogy ez a gondolat, értelmezés az imádkozó Egyház szívében született meg, századokkal az írott szöveg után.

Máté gondolatának megértéséhez fel kell idéznünk a kereszt valós, hellén-római alakját - ez pedig nem más, mint az ember, az elítélt kivégzésének eszköze. A krisztuskövetés a halált, az életáldozatot vonhatja maga után. De ha így van akkor nem lenne helyesebb így fogalmazni: "Aki követ engem, legyen kész a kereszt felvételére"? Nem épp a krisztuskövetés következménye a kereszt? Ha felidézzük a kivégzés módját, látjuk, hogy a halálra ítélt a vállaira vette a kereszt vízszintes fáját, s azt maga vitte el a kivégzés helyére, ahogy azt Jézus esetében is látjuk. Vagyis az út elején magunkra vesszük a kereszt fáját, s azt visszük egészen addig, amíg elérkezünk a helyre, ahol életünket kell áldozni Krisztusért. Igen, az evangéliumi perikópában a kereszt elsősorban ezt jelenti: meghalni, meghalni Krisztusért, a szó legszorosabb értelmében. Mindez betetőzése az előző mondatnak, a kiszakadásnak, az Igazság és a Jó mindennél többre tartásának. Ha ezt megértjük, akkor a kiszakadás bevezet az útba, az út pedig a harmadik mondatba: "Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt".

Krisztus evangéliumának és Egyházának visszavonhatatlan igazsága ez. A vértanúság a krisztuskövetés legteljesebb útja, a legtökéletesebb tanúságtétel a megélt hit mellett - a személy életének azonosulása a megvallott Igazsággal. Ezért végezetül álljon itt egy idézet II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikájából:

"A mártír (...) a lét igazságának a legmegbízhatóbb tanúja. Ő jól tudja, hogy Jézus Krisztus színe előtt megtalálta életének igazságát, s e bizonyosságot senki nem veheti el tőle. Sem a szenvedés, sem a kegyetlen halál nem tudja elszakítani az igazságtól, melyet akkor fedezett föl, amikor találkozott Krisztussal. Ezért tölt el minket csodálattal, ébreszt egyetértést, serkent megszívlelésre és követésre mindmáig a vértanúk tanúságtétele. Ezért bízunk a szavukban: bennük megtalálható annak a szeretetnek evidenciája, melynek nincs szüksége hosszas érvelésre a meggyőzéshez, mert arról beszél, amit mindegyikünk teljesen igaznak tart és már régóta keresett. Végül a vértanú nagy hívő bizalmat támaszt bennünk, mert olyasmit mond, amit már befogadtunk, és olyasmit mutat meg, amit mi is, ha volna hozzá erőnk, szívesen megtennénk."


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


JÉZUS SZENTSÉGES SZÍVE - FŐÜNNEP
JÚNIUS 23. PÉNTEK




[size][color]
Isten emberré lett Fiának szíve, a megváltó isteni szeretet jelképe. Tiszteletének alapja a hüposztatikus egység, mely által Jézus egész embersége, így Szíve is az Isteni Személy kifejezője (Jézus Szíve-tisztelet).

A Szentírásban a szív az ember erkölcsi és vallási személyiségének foglalata, nem lélektani, hanem egész-emberi fogalom, ősfogalom, mely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot. Az Ószövetségben vannak olyan jövendölések, melyeknek messiási jellegét az Újszövetség igazolja, s melyek a Messiás belső világáról prófétai képet adnak (A zsoltárok könyve 40,7; Jeremiás könyve 30,31; A zsoltárok könyve 22,15; 69,22). Jézus Szívének átszúrása és oldalának megnyitása jelképezte e szeretet végtelenségét, a Szentlélek elküldését és a szentségek forrását, erejét.

Az egyházatyák az Evangélium János szerint 7,37-re hivatkozva Jézus Szívét az élő víz forrásaként jelölik meg. Két irányzat mutatható ki:

A kisázsiai egybekapcsolja az Evangélium János szerint 7,37-et és az Evangélium János szerint 19,34-et, s úgy látja, hogy a Jézus oldalából fakadó vér és víz közvetlen jelképe a keresztségnek és az Eucharisztiának, így az örök élet kegyelmének. Tehát az Egyház kegyelmileg mintegy Jézus oldalából született (Jusztinosz, Hierapoliszi Apollinaris, Ireneusz, Tertullianus, Ciprián).

Az alexandriai irányzat inkább szellemi viszonylatban beszél Jézus Szívéről, mely a szellemi ismeret forrása és a szeretet, valamint a misztikus egyesülés alapja. E tételt Szent Ambrus és Ágoston is magáénak vallotta. A középkorban már kimutatható bizonyos körökben, különösen a „német misztikusoknál” (1250-1350) a kifejezett Jézus Szíve-tisztelet, melynek teljes kibontakozása Alacoque Szent Margit látomásaihoz kapcsolódik.

Ábrázolása a középkorban alakult ki, s szentképeken gyakori. A 15. századi német művészetben a megsebzett szívet rendszerint a szenvedés eszközeivel együtt ábrázolták (Ágostonos misekönyv kánonképe, Köln,1436). Más képeken a kéz- és lábsebek vagy a passió motívumai fordulnak elő (Ulm, Buxheimi oltár, 1500 k.). Jézus Szíve a szentségek forrása, ezért úgy is ábrázolták, hogy a megfeszített Krisztus szívéből áradó vért az angyal kehelybe fogja föl. A 18. sz. fő képtípusa Alacoque Szent Margit látomásai nyomán született: megnyitott, lángoló szív, melyből kereszt nő ki a szeretetből vállalt halál jelképeként (Márianosztra, pálos templom oltárképe). E forma megjelent sok monstrancián és Szent Vér-ereklyetartón is.

XIII. Kelemen pápa 1765-ben engedélyezte a lengyeleknek, hogy bizonyos keretek között bevezessék Jézus Szíve miséjét és officiumát. IX. Pius pápa 1856-ban Jézus Szíve ünnepét az egész Egyházra kiterjesztette.



Himnusz, olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából:

Himnusz

Szent Szív, a frigy szekrénye vagy,
de már nem kínzó szolgaság,
hanem kegyelmek, irgalom,
s jóság törvényét őrized.

Szent Szív, mely új s szeplőtelen
szövetségnek szentélye vagy,
templom, szentebb a réginél,
kárpit, jobb, mint a meghasadt:

Lándzsával megsebzett a kéz,
ó, láthatatlan Irgalom!
A szeretet volt késztetőd,
hogy tisztelhessük sebeid.

Vérző seb és titokzatos:
kettős tanú e drága jel,
a főpap Krisztus itt magát
kétféleképp áldozza fel.

Ki ne szeretné őt viszont,
megváltva bűntől, boldogan?
A szent Szívben ki nem kíván
örök hazát választani?

Dicsőség néked, Jézusunk,
szívedből kél a kegyelem!
Atyádat és a Lelket is
áldjuk most és mindenkoron. Ámen.


[b]O


Ezen hír származási helye:
( http://martinkertvaros-plebania.hu/news.php?extend.94 )