Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 2020.








Elmélkedés a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus imádságáról

2020-ban Budapesten rendezik meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust (NEK). Az ünnepi eseményre készülve hétről hétre egy imát imádkozunk templomainkban. A NEK honlapján közzétett elmélkedést adjuk közre az alábbiakban.

A Jóisten ajándékozó szeretetét látjuk abban, hogy 2020-ban Budapesten rendezhetjük meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Ünnepelhetjük Jézust az Eucharisztiában, megemlékezhetünk az Ő hűségéről és kifejezhetjük belé vetett reményünket. A kongresszus ünnepi eseményére készülve imádkozzuk templomainkban hétről hétre ezt az imát. Azzal a vággyal tesszük, hogy egyénileg és közösségileg is közelebb kerüljünk az Eucharisztia titkához és ráhangolódjunk arra a kegyelmi ajándékra, amit a kongresszus ünnepe által Jézus készített számunkra, nemzetünk, Európa és a világ számára.

Az ima meghív arra, hogy elmélyült lelkiséggel és cselekvő szeretettel készítsük elő az Úr útjait.

„Mennyei Atyánk, minden élet forrása!
Küldd el Szentlelkedet,
hogy az önmagát értünk feláldozó
és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust
felismerjük és egyre jobban megszeressük!”

A Mennyei Atya minden élet forrása. A Szentháromság egy Isten életének dinamikáját a szeretet lendülete adja. A szeretet olyan belső erő és elköteleződés, ami arra késztet, hogy önmagunkat odaadjuk, és eggyé váljunk a szeretett személlyel. A szeretet erő, elköteleződés, figyelem, gyengédség és jóakarat.

Mi nem rendelkezünk olyan műszaki eszközzel, amivel érzékelhetnénk Isten belső életét. Mikor azonban mély és igaz szeretetet élünk meg, valamiként ráérezhetünk Isten valóságára, életére: teremtő, szabaddá tevő, gondoskodó szeretetére.

Az Oltáriszentségben velünk levő Jézus valóságos mennyország közöttünk. A kenyér és a bor színe alatt meghív arra, hogy a Szentháromság életébe lépjünk be. Nincs itt a földön műszaki eszközünk, hogy észleljük az „isteni szívdobbanást”. Ennél több van itt: Ő maga.

Az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust szemlélve felfedezzük, milyen az, aki szeret. Egészen önmaga marad, miközben isteni valósága a kenyér és a bor színe alatt rejtőzik el. Képes arra, hogy egyszerű legyen. Elérhetővé teszi magát. Van bátorsága önmagát másoknak odaajándékozni. Áldozatot hoz. Fel tudja vállalni a törékenységét és kicsinységét. Erejét és méltóságát azáltal valósítja meg, hogy szabadsággal ajándékozza meg a másik személyt: kiszolgáltatja magát a szeretetnek.

„Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk,
orvosunk és békességünk.
Adj bátorságot, hogy az ő erejét és örömét
elvigyük minden emberhez!”

Jézust Urunknak, Istenünknek valljuk, Ő a Mesterünk. Olyan személy, aki rendelkezik azzal a méltósággal és tekintéllyel, amivel a szeretet és az élet útjára tud vezetni bennünket. Amikor szemléljük és befogadjuk őt az Eucharisztiában, akkor Ő maga közvetlenül kíván bennünket alakítani, formálni.

Barát számunkra, aki mélységesen ismeri az ember valóságát. Semmi sem idegen tőle, ami emberi. Ezért bármilyen helyzetben bizalommal fordulhatunk hozzá. Barát, aki bátorít, biztat, és néha szembesít is bennünket azzal, amiben változásra, fejlődésre van szükségünk. A vele eltöltött csendes időkben – szentségimádások alkalmával – két barát időzik egymással. Egyszer az egyikünk szól, máskor a másikunk. Van, amikor hallgatunk. Nézzük egymást. Odafigyelünk a másikra. A baráti együttlétek alkalmával néha nagy dolgok történnek, máskor csak az együttlét számít. Előfordul az is, hogy nehéz vagy fájdalmas dolgok fakadnak fel bennünk éppen a szentségimádás – a baráti találkozás ideje alatt.

Jézus nem retten meg azoktól a fájdalmaktól és gyengeségektől, amiket hordozunk. Az Eucharisztiában velünk lévő Jézus az orvosunk. Ő gyógyítani kívánja félelmeinket, legmélyebb aggodalmainkat. Ő valóságos Isten és valóságos ember. Egyedül ő képes arra, hogy a végességünkből fakadó szorongásainkat, a veszteségek és hiányok felett érzett aggodalmunkat, az elmúlás miatti fájdalmainkat orvosolja. Az Eucharisztia jelenlétében az örök Szeretet valóságában találjuk magunkat. Ennek a tapasztalatnak gyógyító ereje van.

Az eucharisztikus Jézus táplálékunk és békességünk. Mikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Jézus teljes valójában belép lelkünkbe-testünkbe. Ő jön hozzánk, az értünk meghalt és feltámadott. És egészen személyes módon mondja ki a mi bensőnkben: „Békesség nektek!” Mi pedig az első tanítványokhoz – Mária Magdolnához, Tamás apostolhoz hasonlóan – mondhatjuk: „Láttuk, tapintottunk, érzékeltük az Urat!”

A szeretet arra késztet, hogy együtt legyünk, eggyé váljunk a szeretett személlyel. Ugyanakkor mindig meglepetés is. Az igaz szeretetkapcsolatban mindig több van annál, amit gondolnánk, remélnénk. A szeretet túlmutat magán a szeretettapasztalaton. Továbbvezet, kitágít, türelemmel teljes, és ha szükséges, megbocsát. Bátorságra van szükségünk, hogy a lelki meghittség tapasztalatából elindulva továbblépjünk. Ezért kérjük az Atyát, hogy bátorítson bennünket Szentlelke által, hogy a Jézussal megtapasztalt örömet másokkal is megosszuk.

„Add, hogy a készület ideje
és az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése
egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk,
Európa és a világ lelki megújulását szolgálja.
Ámen.”

Az Eucharisztia ünneplése az egész világot beemeli Isten szent jelenlétébe. Jézus egyszerű és természetes anyagi dolgokkal azonosítja magát: a föld termésével, a kenyérrel és a szőlőtő gyümölcsével, a borral. Mindkettő feldolgozásához emberi munka, fáradozás, törődés szükséges. A szentmisében a felszentelt pap ezeket a teremtett dolgokat veszi a kezébe, és ezek lényegülnek át Jézus testévé és vérévé. A pap szolgálata főként abban áll, hogy összekapcsolja a hívők önátadását Jézus áldozatával, és megszentelje a népet (vö. KEK 1566). A papi szolgálat hozzájárul, hogy Isten és az emberek közötti szeretetkapcsolat, kommunió megerősödjön.

Az általános papság révén minden keresztény arra hivatott, hogy a világ megszentelésén fáradozzon. A pap kezébe veszi a kenyeret és a bort, és felajánlja Istennek. A keresztények hivatása, hogy mindazt, ami a teremtett világban rájuk van bízva, Istenhez emeljék fel. A teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak (Róm 8,19), mert az egész teremtés arra hivatott, hogy átragyogjon rajta Isten jelenlétének szentsége. Amikor fővárosunk, városaink, népünk, Európa és a világ lelki megújulásáért imádkozunk, átérezzük felelősségünket azért a világért, amiben élünk.

A szóbeli ima ezen a ponton véget ér. Az imádság követi az Eucharisztia logikáját, küldetést ad: lépjünk ki belső lelki szobánkból, induljunk el templomainkból, keressük a világunkban azt, ahol Isten megszentelő jelenlétére szükség van. Figyeljük, miként sóhajtozik a teremtett világ Isten fiainak megnyilvánulására, hol van szükség a cselekvő szeretetre, az irgalmasság tetteinek megnyilvánulásaira.




-----------------------------------------------------------------------------------------------------------



Elkészült a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus logója




Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve országos logópályázatot írt ki a kongresszus titkársága április 25-én. A felhívásra több mint 140 pályamű érkezett.

A beérkezett alkotásokat színesben és fekete-fehérben kinyomtatva juttatták el a zsűrinek, akik semmit sem tudtak az alkotókról. A zsűri tagjai voltak: Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek; Vittore Boccardi S.S.S. újságíró, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Tanácsának titkára; Dragonits Márta belsőépítész, az Ars Sacra Alapítvány elnöke; Fábry Kornél, a NEK főtitkára; Kontsek Ildikó művészettörténész, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatója; valamint Szalay Miklós DLA tervezőgrafikus.

A bírálat két körös volt. Az első körben minden zsűritag kiválasztott 2-2 alkotást, amelyek, véleményük szerint, a legjobban megfeleltek a pályázatban előírt kritériumoknak. Így 12 mű kerülhetett a döntőbe. Ebben a második körben minden zsűritagnak 25-25 pontot kellett kiosztania az alkotásokra oly módon, hogy egy logóra legfeljebb 10 pontot adhatott, viszont mind a 25 pontot ki kellett osztani. Ennek a szavazásnak a végén kerültek összeadásra az egyes alkotásokra leadott pontszámok, melyek alapján kialakult a végső sorrend. Nagyon szoros volt a végeredmény: az első négy helyezettet mindössze egy-egy pont választotta el egymástól.

A győztes logó megalkotója a 78 éves Lampert János grafikusművész.

A logóban az ostya és a kehely szimbolizálja az Oltáriszentséget. Az ostyában látható kereszt az Eucharisztia áldozatjellegére és a Golgotára utal. A kereszt piros színe továbbá Jézus irántunk való szeretetét, értünk vállalt kereszthalálát is kifejezi.

A „Minden forrásom belőled fakad” zsoltáridézetet jeleníti meg az Oltáriszentségből fakadó forrás, amelynek vize négy vonalban zubog alá, utalva az örömhír terjedésére, melyet számunkra a négy evangélista örökített meg.

A forrás folyóba ömlik, melyet az alsó hullám jelez. Ez a hullám kifejezi az Egyház örömhírvivő tevékenységét és utal a Dunára, Budapest folyójára is.

A Duna számos európai országot köt össze Nyugatról Keletre, Északról Délre folyva, így kifejezi, hogy az Eucharisztia közös forrásként összeköt bennünket, különböző nyelvű és kultúrájú európai keresztényeket, s így kiengesztelődésünk forrása is.

A forrásból fakadó négy folyó a világ négy égtáját is jelképezi. Ezeket az égtájakat termékenyíti meg az evangélium és élteti az Eucharisztia.

A logóban használt színek az ikonfestés hagyományai szerint jelenítik meg a Szentháromságot: az Atya színe a piros, a Fiúé az arany (sárga), a Szentléleké az égszínkék.

Magyarország nemzeti színei is megjelennek a logóban, utalva Budapestre, amely város 2020-ban ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak.

Forrás és fotó: Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Titkársága