Január Boldogasszony hava
Istenünk, ki a boldogságos Szűz Mária szűz anyasága által adtad az örök üdvösséget az emberi nemnek, kérünk, engedd, hogy érezhessük annak közbenjárását, aki által eljött hozzánk az élet Szerzője, a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Amen.
II. János Pál pápa írja: "Máriát maga az Isten vezette be a Megváltás misztériumába. Ebben áll az istenanyaság kegyelmének egyedülálló volta. Nem csak az emberi történelemben egyedülálló és megismételhetetlen ennek az anyaságnak a méltósága, hanem abban is egyedülálló, - és ez a megváltás mélységéhez és magasságához tartozik - hogy soha nem tapasztalt módon válik részesévé Mária, anyasága révén, annak az üdvözítő tervnek, amely a Megváltás misztériumában vált valóra.
JANUÁR 2
NAGY SZENT VAZUL ÉS NAZIANZI SZENT GERGELY
NAGY SZENT VAZUL ÉS NAZIANZI SZENT GERGELY
NAGY SZENT VAZUL (Cesarea, 330 körül – 379. január 1.) miután a nyilvánosság előtt is hitre tért, szerzetessé lett. 364-ben szentelték pappá. Segédpüspök volt, majd a püspök halála után, 370-ben, Vazul lett az utódja. Szerzetesi szabályokat fogalmazott, melynek a szigorú fegyelem, a feltétel nélküli engedelmesség volt a lényege. Előkelő családból származott, mégis védelmezte a szegényeket. Szigorú aszkéta volt. Szociális intézményeket alapított: segélyező helyek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találtak helyet bennük. Az utókor Baszileiásznak, Vazul-intézetnek nevezte. Képzett szónok volt. Szentírást magyarázó homíliái ma is időszerűek. Vazul még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt.
"Tanulj, hogy rendíthetetlen és megingathatatlan légy!"
A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.
NAZIANZI SZENT GERGELY (Arianz, 329 körül – 389 vagy 390) az írók és a költők védőszentje. Kiváló szónok volt. Jézus személyében egyszerre látta az isteni és az emberi természetet. Teológiai munkásságának csúcsa három isteni személy különbségének bemutatása.
Édesapja, az idősebb Gergely püspök szentelte pappá 361-ben, ezt Szent Gergely később „zsarnokságként” emlegette. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Vazul Cézárea püspöke lett és Szaszimában új püspöki székhelyet alapított, ide Gergelyt küldte püspöknek. Ám ő vonakodott „a cézáreai püspök malacait és tyúkjait” őrizni. A 381. évi zsinat konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt. Fölmentését kérte, mivel ténykedése miatt ellenzéke támadt. Nagy gondot fordított az elesettek és szerencsétlenek istápolására, támogatta és védelmezte őket. Később visszavonult Arianzba, filozófiával, költészettel foglalkozott, levelezést folytatott. Itt született élete költeménye: a Himnusz istenhez. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.
1969-ben helyezték át az ünnepét május 9-ről január 2-ára.
Mindkettőjük életszentségét, hatalmas tudását és a keresztény tanításban való állhatatosságát magasztalja a szentmise Kezdőéneke:
NAZIANZI SZENT GERGELY (Arianz, 329 körül – 389 vagy 390) az írók és a költők védőszentje. Kiváló szónok volt. Jézus személyében egyszerre látta az isteni és az emberi természetet. Teológiai munkásságának csúcsa három isteni személy különbségének bemutatása.
Édesapja, az idősebb Gergely püspök szentelte pappá 361-ben, ezt Szent Gergely később „zsarnokságként” emlegette. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Vazul Cézárea püspöke lett és Szaszimában új püspöki székhelyet alapított, ide Gergelyt küldte püspöknek. Ám ő vonakodott „a cézáreai püspök malacait és tyúkjait” őrizni. A 381. évi zsinat konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt. Fölmentését kérte, mivel ténykedése miatt ellenzéke támadt. Nagy gondot fordított az elesettek és szerencsétlenek istápolására, támogatta és védelmezte őket. Később visszavonult Arianzba, filozófiával, költészettel foglalkozott, levelezést folytatott. Itt született élete költeménye: a Himnusz istenhez. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.
1969-ben helyezték át az ünnepét május 9-ről január 2-ára.
Mindkettőjük életszentségét, hatalmas tudását és a keresztény tanításban való állhatatosságát magasztalja a szentmise Kezdőéneke:
Az igaz ember bölcsességet beszél, nyelve helyesen szól,
szívében Isten törvénye lakik.
szívében Isten törvénye lakik.
Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség
Január 3. - Szent Genovéva
Párizsi Szent Genovéva, aki a VI. század elején halt meg, a mai napig Párizs védőszentje. A legenda szerint a szent érintése gyógyító hatású volt, ezért csodatévő szentként tartják számon.
Szent Genovéva sok időt szentelt az elmélkedő imának, s hogy testén uralkodni tudjon, böjtölt és vezekelt. Környezete számára érthetetlen módon negyven éven át csak csütörtökön és vasárnap evett kevés kenyeret és főtt zöldségfélét, a többi napokon semmit. 55 évesen a püspök tanácsára vett magához néha tejet és halat. Emiatt sokan boszorkánynak tartották, de ő alázatosságával, tisztaságával és jótékonyságával megnyerte az embereket. Azt mondták róla, hogy mindig tizenkettedmagával van, s a tizenkét erényt értették ezen, amely szüntelenül megmutatkozott tetteiben: a hitet, a böjtölést, a türelmet, a nagylelkűséget, az egyszerűséget, az ártatlanságot, az egyetértést, a szeretetet, a fegyelmezettséget, a tisztaságot, az igazságosságot és az okosságot.
A legenda szerint többször megmentette Párizst a leselkedő veszélytől. Egyszer Attilától, a hun vezértől, egy másik alkalommal Aätiustól, a germánok és a gall-frankok pogány vezérétől, valamint akkor is, amikor a Kilderik és Syagrius (a római hatalom utolsó galliai védelmezője) közti háborúskodás során bekerítették Párizst, és minden utat elzártak az élelmiszer szállítás elől. Genovéva néhány hajónyi legénységet toborzott össze, és felhajózott velük Champagne-ba. Itt kenyérgabonát vásárolt, és vízi úton szerencsésen levitte az ostromlott városba.
Amikor Genovéva egy zarándokútján a tours-i Szent Márton bazilikához közeledett, a bejáratnál egy egész sereg megszállott rohant rá hangos kiáltozással, de nem történt baja. Máskor kezének érintésével gyógyította meg a szenvedőket. Laonban visszaadta egy már kilenc év óta béna fiatal lány egészségét. Hosszasan imádkozott, majd kezével megmelengette a merev tagokat, mire a béna felkelt és járt.
Legrégibb életrajza megörökít egy jelenetet, amely egy képben sűríti szentségének kisugárzó erejét. Egy viharos éjjelen Genovéva néhány társnőjével együtt Szent Dénes sírtemplomához zarándokolt. A szél eloltotta a többi nő fáklyáit és gyertyáit, Genovéva gyertyája viszont zavartalanul világított a sötétben. A művészek is fénnyel a kezében ábrázolják, egyik oldalán egy ördöggel, aki a lángra tör, másik oldalán pedig egy angyallal, aki megóvja azt.
Genovéva nyolcvanéves korában, 502-ben halt meg a hagyomány szerint január 3-án. Az apostoloknak abban a pompás templomában temették el, amelyet Klodvig és Klotild építtetett a Mons Lutetiuson. A későbbi századok folyamán a templomot többször átépítették, Genovéva sírja állandó zarándokhely maradt mindaddig, míg a forradalmárok fel nem dúlták. A Szent Genovéva templomot a francia forradalom idején alakították át a haza nagyjainak szánt temetkezési hellyé, amire az épület homlokzatán látható felirat is utal: „A nagy embereknek a hálás haza" ("Aux grands hommes la patrie reconnaissante"). Mirabeau volt az elsõ, akit ide temettek, majd Voltaire és Rousseau hamvai követték, és Pierre valamint Marie Curie volt az utolsó, akit ide hoztak.
Genovéva ereklyéit a közeli Saint-Étienne-du-Mont templomban őrzik. Mindmáig Párizs védőszentje.
Szent Genovéva sok időt szentelt az elmélkedő imának, s hogy testén uralkodni tudjon, böjtölt és vezekelt. Környezete számára érthetetlen módon negyven éven át csak csütörtökön és vasárnap evett kevés kenyeret és főtt zöldségfélét, a többi napokon semmit. 55 évesen a püspök tanácsára vett magához néha tejet és halat. Emiatt sokan boszorkánynak tartották, de ő alázatosságával, tisztaságával és jótékonyságával megnyerte az embereket. Azt mondták róla, hogy mindig tizenkettedmagával van, s a tizenkét erényt értették ezen, amely szüntelenül megmutatkozott tetteiben: a hitet, a böjtölést, a türelmet, a nagylelkűséget, az egyszerűséget, az ártatlanságot, az egyetértést, a szeretetet, a fegyelmezettséget, a tisztaságot, az igazságosságot és az okosságot.
A legenda szerint többször megmentette Párizst a leselkedő veszélytől. Egyszer Attilától, a hun vezértől, egy másik alkalommal Aätiustól, a germánok és a gall-frankok pogány vezérétől, valamint akkor is, amikor a Kilderik és Syagrius (a római hatalom utolsó galliai védelmezője) közti háborúskodás során bekerítették Párizst, és minden utat elzártak az élelmiszer szállítás elől. Genovéva néhány hajónyi legénységet toborzott össze, és felhajózott velük Champagne-ba. Itt kenyérgabonát vásárolt, és vízi úton szerencsésen levitte az ostromlott városba.
Amikor Genovéva egy zarándokútján a tours-i Szent Márton bazilikához közeledett, a bejáratnál egy egész sereg megszállott rohant rá hangos kiáltozással, de nem történt baja. Máskor kezének érintésével gyógyította meg a szenvedőket. Laonban visszaadta egy már kilenc év óta béna fiatal lány egészségét. Hosszasan imádkozott, majd kezével megmelengette a merev tagokat, mire a béna felkelt és járt.
Legrégibb életrajza megörökít egy jelenetet, amely egy képben sűríti szentségének kisugárzó erejét. Egy viharos éjjelen Genovéva néhány társnőjével együtt Szent Dénes sírtemplomához zarándokolt. A szél eloltotta a többi nő fáklyáit és gyertyáit, Genovéva gyertyája viszont zavartalanul világított a sötétben. A művészek is fénnyel a kezében ábrázolják, egyik oldalán egy ördöggel, aki a lángra tör, másik oldalán pedig egy angyallal, aki megóvja azt.
Genovéva nyolcvanéves korában, 502-ben halt meg a hagyomány szerint január 3-án. Az apostoloknak abban a pompás templomában temették el, amelyet Klodvig és Klotild építtetett a Mons Lutetiuson. A későbbi századok folyamán a templomot többször átépítették, Genovéva sírja állandó zarándokhely maradt mindaddig, míg a forradalmárok fel nem dúlták. A Szent Genovéva templomot a francia forradalom idején alakították át a haza nagyjainak szánt temetkezési hellyé, amire az épület homlokzatán látható felirat is utal: „A nagy embereknek a hálás haza" ("Aux grands hommes la patrie reconnaissante"). Mirabeau volt az elsõ, akit ide temettek, majd Voltaire és Rousseau hamvai követték, és Pierre valamint Marie Curie volt az utolsó, akit ide hoztak.
Genovéva ereklyéit a közeli Saint-Étienne-du-Mont templomban őrzik. Mindmáig Párizs védőszentje.
Január 5. - Oszlopos Szent Simeon
Oszlopos Szent Simeon a Cilicia és Szíria határán fekvő Szinán nevű faluban született 392-ben. A gyermek a szülői házban istenfélő nevelésben részesült. Amikor elérte a 13. évet, atyja juhainak őrzését bízták rá. Egy téli időben a nagy hóesés miatt, napokig nem tudta a nyájat a legelőre hajtani. Vasárnapi napon szüleivel a templomba ment. Az Evangélium felolvasásából a Boldogságok hallása nagy hatást tett rá egy idős embertől az értelméről is tanítást kapott. Utána hosszú imában kérte Istent, hogy mutassa meg számára az üdvösség útját. Imádsága alatt a következő látomása volt: úgy látta, hogy alapot ás egy épülethez. Hangot hallott: Áss mélyebbre! Tovább folytatva az ásást, a hang háromszor szólította fel erre. Utoljára a hang megelégelte az ásást. Azzal zárta szavait, hogy erre az alapra építhet. Fáradság nélkül nincs semmiféle előmenetel. Simeon ezt a mély alázatosság megszerzésére értette.
Titokban elhagyta a szülői házat, és egy kolostorban élt rövid ideig. Innen a pusztába ment, és három évig egy szűk barlangban lakott. Testét a kőfalhoz kötötte lánccal. Alázatos életének híre ment. Sokan felkeresték a környékről és távolról, hogy lássák és tanítását hallgassák. Egy napon meglátogatta őt Szent Meletiosz Antiochia főpapja. Tanácsára levetette magáról a vas láncokat. Ezután Simeon a vezeklésnek új módját választotta. Egyre magasabb oszlopot épített, és azon állva, hideget és meleget tűrve, sokat böjtölve élt sok ideig. Híre tovább terjedt az emberek között. Ezrek és ezrek keresték fel különféle ügyekben. Gyógyulni akartak, atyai tanítását várták, áldást kértek tőle. Titokban még császárok is felkeresték, hogy tanuljanak tőle. Hallgatói Istentől jövő tanításnak fogadták el szavait. Keresztény tanítást hirdető szavaira sok pogány lett kereszténnyé. A szent tanító, csodatevő, jövőbe látó vezeklő, hosszú élet után 459-ben halt meg.
Halála után híres oszlopánál temették el, de földi maradványait a bizánciak a mai Antalyába (Törökország) szállították. Az oszlop maradványai köré az V. században Zenon császár egyenlőszárú kereszt alakú, román stílusú bazilikát, kolostort és keresztelőkápolnát építtetett, mely épületegyüttes a korabeli bizánci építészet legszebb szíriai példája. A dombtetőn álló keresztelőkápolna külön érdekessége, hogy a keresztelőmedence eredeti helyén és formájában látható ma is.
Titokban elhagyta a szülői házat, és egy kolostorban élt rövid ideig. Innen a pusztába ment, és három évig egy szűk barlangban lakott. Testét a kőfalhoz kötötte lánccal. Alázatos életének híre ment. Sokan felkeresték a környékről és távolról, hogy lássák és tanítását hallgassák. Egy napon meglátogatta őt Szent Meletiosz Antiochia főpapja. Tanácsára levetette magáról a vas láncokat. Ezután Simeon a vezeklésnek új módját választotta. Egyre magasabb oszlopot épített, és azon állva, hideget és meleget tűrve, sokat böjtölve élt sok ideig. Híre tovább terjedt az emberek között. Ezrek és ezrek keresték fel különféle ügyekben. Gyógyulni akartak, atyai tanítását várták, áldást kértek tőle. Titokban még császárok is felkeresték, hogy tanuljanak tőle. Hallgatói Istentől jövő tanításnak fogadták el szavait. Keresztény tanítást hirdető szavaira sok pogány lett kereszténnyé. A szent tanító, csodatevő, jövőbe látó vezeklő, hosszú élet után 459-ben halt meg.
Halála után híres oszlopánál temették el, de földi maradványait a bizánciak a mai Antalyába (Törökország) szállították. Az oszlop maradványai köré az V. században Zenon császár egyenlőszárú kereszt alakú, román stílusú bazilikát, kolostort és keresztelőkápolnát építtetett, mely épületegyüttes a korabeli bizánci építészet legszebb szíriai példája. A dombtetőn álló keresztelőkápolna külön érdekessége, hogy a keresztelőmedence eredeti helyén és formájában látható ma is.
JANUÁR 6.
Epiphania Domini
Urunk megjelenésének ünnepe Vízkereszt
Epiphania Domini
Urunk megjelenésének ünnepe Vízkereszt
Az epifánia a görög epiphaneia, επιφάνεια szóból ered, amelynek jelentése „megjelenés”
(a φάινω „megjelenni, feltűnni” igéből)
(a φάινω „megjelenni, feltűnni” igéből)
Vízkereszt, Epifánia főünnep, ( liturgikus szín fehér) a karácsonyi időszak második nagy ünnepe. Az ünnepet január 6-án tartja egyházunk és január 2- és 8. közé eső vasárnapon ünnepeljük. Amikor Krisztus megszületett bevonult a földi világba, hogy magához emelje az emberiséget. Jézusban rejtőzködött az isteni mindenhatóság, de egy-egy pillanatban átfénylik emberi természetén, kinyilvánul a világ előtt. „Hármas csodával ékes napot ünneplünk” énekli az Egyház zsolozsmája.
A Napkeleti bölcsek a gyermekben elismerik a várva várt királyt. Ajándékaikkal kinyilvánítják az Ő fönségét. Bennük már nem csak a zsidó nép járul a Kisded elé (mint a pásztorok hódolatában), hanem a pogányok is, az egész földkerekség, ők az „első zsengéje” az Egyházba belepő népeknek. Mi magunk vagyunk a királyok, akik Krisztusnak hódolunk, a felajánlási menetben adományokat viszünk, s az áldozati lakomában Krisztus jelenlétével találkozunk. Minket a hit csillaga vezet Betlehembe.
Az ünnep teljes tartalmához tartozik Krisztus megkeresztelkedésének misztériuma, amikor az Atya és a Szentlélek kinyilvánította, hogy Jézus a Fölkent. Így tehát ez is megnyilvánulás (Epifánia). Erről a titokról a liturgia külön emlékezik meg.
E nap misztériumaihoz tartozik a kánai menyegző csodája: szintén kinyilvánulás, Epifánia, mert ez volt Jézus első csodája, isteni hatalmának első kinyilvánítása. „Nyilvánosságra hozta, megjelentette dicsőségét, és tanítványai hittek benne.”
Adjunk hálát hitünkért, s mint a bölcsek, mi is csillagunkként kövessük azt. Vigyük a jászolhoz az istenszeretet aranyát, az imádság tömjénjét, önmegtagadásaink mirháját.
Ezen az ünnepnapon az Egyház sót és vizet szentel. Vegyünk részt a vízszentelésen, tartsunk otthon szenteltvizet és használjuk mindennapjainkban. Kérjük meg plébánosunkat, István atyát, hogy látogasson meg minket, s áldja meg a házunkat!
Három ilyen kinyilvánulást hirdet és jelenít meg a liturgia:
A Napkeleti bölcsek a gyermekben elismerik a várva várt királyt. Ajándékaikkal kinyilvánítják az Ő fönségét. Bennük már nem csak a zsidó nép járul a Kisded elé (mint a pásztorok hódolatában), hanem a pogányok is, az egész földkerekség, ők az „első zsengéje” az Egyházba belepő népeknek. Mi magunk vagyunk a királyok, akik Krisztusnak hódolunk, a felajánlási menetben adományokat viszünk, s az áldozati lakomában Krisztus jelenlétével találkozunk. Minket a hit csillaga vezet Betlehembe.
Az ünnep teljes tartalmához tartozik Krisztus megkeresztelkedésének misztériuma, amikor az Atya és a Szentlélek kinyilvánította, hogy Jézus a Fölkent. Így tehát ez is megnyilvánulás (Epifánia). Erről a titokról a liturgia külön emlékezik meg.
E nap misztériumaihoz tartozik a kánai menyegző csodája: szintén kinyilvánulás, Epifánia, mert ez volt Jézus első csodája, isteni hatalmának első kinyilvánítása. „Nyilvánosságra hozta, megjelentette dicsőségét, és tanítványai hittek benne.”
Hogyan ünnepeljük a Vízkeresztet?
Adjunk hálát hitünkért, s mint a bölcsek, mi is csillagunkként kövessük azt. Vigyük a jászolhoz az istenszeretet aranyát, az imádság tömjénjét, önmegtagadásaink mirháját.
Ezen az ünnepnapon az Egyház sót és vizet szentel. Vegyünk részt a vízszentelésen, tartsunk otthon szenteltvizet és használjuk mindennapjainkban. Kérjük meg plébánosunkat, István atyát, hogy látogasson meg minket, s áldja meg a házunkat!
Joachim Patinir: Jézus megkeresztelése
Kunsthistorisches Museum, Bécs
Kunsthistorisches Museum, Bécs
Évről-évre a karácsonyi idő lezárásaként megünnepeljük Urunk megkeresztelkedésének vasárnapját. Mindig év elején van ez a nap, mintegy aláhúzva, hogy ezt az évet is a kereszténység jegyében akarjuk végig élni. Ez az ünnep irányt és betájolást ad az évnek. Ez volt Jézus nyilvános tevékenységének a kezdete. Az újesztendő tevékenységei is szép sorjában újra kezdődnek. Keresztelő szent János és Jézus találkozása biztatásként áll előttünk:
János végezte azt, amiről tudta, hogy az ő feladata, Istentől kapott küldetése. Alázatosan beismerte, hogy nem ő a Messiás és hogy arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja. Ő csak vízzel keresztelt, utána jön, aki Szentlélekkel fog keresztelni. Annak ellenére, hogy az Úr Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy felvegye a János által kiszolgáltatott bűnbánat keresztséget, irántunk való szolidaritásból mégis megtette. Annyira egy lett közülünk, hogy vállalta az emberi sorsot, annak minden velejárójával együtt. Jézus megkeresztelkedését rendkívüli jelek kísérték: „Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, leszállt rá a Szentlélek, és szózat hallatszott az égből: ,,Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem'' Jézus első nyilvános mozdulatában benne volt egész élete. A Szentlélek erejével akart cselekedni, úgy hogy az Atya akarata vezesse mindenben.
Szó szerint teljesedett benne az, amit Izaiás prófétától olvastunk az első olvasmányban: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik.
Az Apostolok cselekedete, ránk vonatkoztatva pedig így ír: „Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.”
Úgy, ahogyan Jézus nyilvános tevékenysége kezdetekor az Atya akaratának keresését és követését fontosnak tartotta, nekünk is az ő példájára fontos kell, hogy legyen az, hogy Isten parancsai szerint rendezzük be mindennapjainkat. Ne legyen az életünknek olyan területe, ahol Isten ne legyen jelen. A mai ünnep a keresztény élet folytatására biztat bennünket.
- Biztosan tervezgetünk egy-két dolgot erre az évre, van néhány megfogalmazott, vagy ki nem mondott vágyunk. Ezekből se hagyjuk ki Istent. Tervezgessük azt is, hogy miben szeretnénk fejlődni, jobbakká lenni, és kérjük hozzá Isten segítségét.
- Sokmindenre szükségünk van, sokmindent szeretnénk megszerezni, vajon mennyire keresztényiek azok az eszközök, amelyekkel ezeket megvalósíthatjuk?
- Biztosan több-kevesebb embert megismerünk, újakkal találkozunk, régiekkel kell újra felvennünk a kapcsolatot. Mennyire keressük bennünk Isten arcát, Krisztus képmását?
Az életünk sok más területét megvizsgálhatnánk, de talán egy-két szóban is összefoglalhatjuk a feladatunkat: bármit is tennék, legyen jelen benne a keresztény ember hivatástudata. A mai vasárnap, amikor közösen elmondjuk a Hiszekegyet, újítsuk meg keresztségi fogadásunkat, amit keresztségünk alkalmával szüleink, keresztszüleink tettek. Legyünk hálásak azért, hogy Isten bennünket is gyermekévé fogadott, és éljünk úgy, hogy rólunk is elmondhassa: íme az én szeretett gyermekem, akiben kedvem telik.
János végezte azt, amiről tudta, hogy az ő feladata, Istentől kapott küldetése. Alázatosan beismerte, hogy nem ő a Messiás és hogy arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja. Ő csak vízzel keresztelt, utána jön, aki Szentlélekkel fog keresztelni. Annak ellenére, hogy az Úr Jézusnak nem volt szüksége arra, hogy felvegye a János által kiszolgáltatott bűnbánat keresztséget, irántunk való szolidaritásból mégis megtette. Annyira egy lett közülünk, hogy vállalta az emberi sorsot, annak minden velejárójával együtt. Jézus megkeresztelkedését rendkívüli jelek kísérték: „Miközben imádkozott, megnyílt az ég, és mint egy galamb, leszállt rá a Szentlélek, és szózat hallatszott az égből: ,,Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem'' Jézus első nyilvános mozdulatában benne volt egész élete. A Szentlélek erejével akart cselekedni, úgy hogy az Atya akarata vezesse mindenben.
Szó szerint teljesedett benne az, amit Izaiás prófétától olvastunk az első olvasmányban: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik.
Az Apostolok cselekedete, ránk vonatkoztatva pedig így ír: „Mindenki kedves előtte, bármely néphez tartozik is, aki féli őt, és az igazságot cselekszi.”
Úgy, ahogyan Jézus nyilvános tevékenysége kezdetekor az Atya akaratának keresését és követését fontosnak tartotta, nekünk is az ő példájára fontos kell, hogy legyen az, hogy Isten parancsai szerint rendezzük be mindennapjainkat. Ne legyen az életünknek olyan területe, ahol Isten ne legyen jelen. A mai ünnep a keresztény élet folytatására biztat bennünket.
- Biztosan tervezgetünk egy-két dolgot erre az évre, van néhány megfogalmazott, vagy ki nem mondott vágyunk. Ezekből se hagyjuk ki Istent. Tervezgessük azt is, hogy miben szeretnénk fejlődni, jobbakká lenni, és kérjük hozzá Isten segítségét.
- Sokmindenre szükségünk van, sokmindent szeretnénk megszerezni, vajon mennyire keresztényiek azok az eszközök, amelyekkel ezeket megvalósíthatjuk?
- Biztosan több-kevesebb embert megismerünk, újakkal találkozunk, régiekkel kell újra felvennünk a kapcsolatot. Mennyire keressük bennünk Isten arcát, Krisztus képmását?
Az életünk sok más területét megvizsgálhatnánk, de talán egy-két szóban is összefoglalhatjuk a feladatunkat: bármit is tennék, legyen jelen benne a keresztény ember hivatástudata. A mai vasárnap, amikor közösen elmondjuk a Hiszekegyet, újítsuk meg keresztségi fogadásunkat, amit keresztségünk alkalmával szüleink, keresztszüleink tettek. Legyünk hálásak azért, hogy Isten bennünket is gyermekévé fogadott, és éljünk úgy, hogy rólunk is elmondhassa: íme az én szeretett gyermekem, akiben kedvem telik.
JANUÁR 13. – Szent Hiláriusz püspök, egyháztanító
Szent Hiláriusz - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom
Hiláriusz (Vidor) 315-ben a mai franciaországi Poitiers-ben született. Felnőtt korában keresztelkedett meg; 350 körül lett szülővárosának püspöke. Ebben az időben terjeszkedett a Krisztus istenségét tagadó ariánus tévtanítás. Hiláriusz, éppúgy, mint kortársai, Szent Vazul, Szent Atanáz és a többiek, minden erejét latba vetve küzdött az igaz tanításért. Konstanciusz császár száműzte őt a birodalom keleti részébe. Itt írta főművét, "A Szentháromságról" című könyvet. Bölcsességgel és tudománnyal gazdag műveket írt, amelyekkel a katolikus hitet erősítette. Nagyon jól ismerte a Szentírást. A zsoltárokhoz és Máté evangéliumához magyarázatot is írt; azon kívül költött szép himnuszokat is. A császár halála után hazatérhetett. Meghalt január 13-án, 367 körül.
Élete: Hilarius idejében Poitiers álmos kisváros volt Gallia római provinciában, ahol unatkoztak a helytartók. Szórakozásra és mulatságra csak kevés alkalom nyílott. Nem voltak ott sem híres iskolák, sem híres emberek, a tanulni vágyóknak a bordeaux-i iskolát kellett fölkeresniök. A város a közlekedési csomópontoktól messzi-távolra esett. A kereszténység a 4. század előtt aligha verhetett itt gyökeret.
Hilarius vidéki ember volt. A hosszú téli napokat és az éjszakákat arra fordította, hogy gyarapítsa műveltségét és szellemi gazdagságát. Tudásszomja nagy volt. Jól ismerte a latin írókat, akik nagymértékben meghatározták kemény, ellentétekben gazdag stílusát, amelyet később tudatosan magasabb szintre emelt, amikor Isten nagyságáról kellett szólnia.
Amint Venantius Fortunatus, a költő följegyezte, Hilarius nem volt keresztény. Megházasodott és egy leánya született. Életének a keresztségét megelőző időszakáról sajnos csak keveset tudunk.
Már érett férfi volt, amikor egy este a Biblia olvasása közben mélyen megragadta Istennek önmagáról tett tanúsága. Elhatározta, hogy megváltoztatja életét. El akarta nyerni Istentől azt a tökéletes boldogságot, amelyre annyira vágyakozott. Valószínűleg ekkor kezdett közeledni a kicsiny helybéli keresztény közösséghez.
Mindennél jobban üldözte a halál gondolata: "Megkaphatom-e Istentől jutalmamat, ha a halál kiolt bennem minden érzést és minden életet? Értelmem elutasította magától ezt a kételyt. Erős meggyőződést adott nekem, hogy Isten sohasem hívott volna létre, olyan létre, amely képes a gondolkodásra és a bölcsesség megszerzésére, ha más oldalról csak erőim kikerülhetetlen hanyatlására és az örök halálra adott volna kilátást."
Hilarius föliratkozott a hitjelöltek jegyzékébe. Nem tudjuk, hogy feleségével és lányával együtt-e? Nem sokkal később húsvétra virradó éjjel fölvette a keresztséget. Föltűnést keltő esemény volt ez Poitiers-ben, hiszen az ő társadalmi köreiből csak kevesen tartoztak a keresztény közösségbe. Külsőleg semmi sem változott az új keresztény életében, folytatta régi életmódját, de új szellemmel telítette. Szent János evangéliuma után nagy elmélyüléssel olvasta Szent Máté evangéliumát, amely utolsó kételyeitől is megszabadította. 350 körül meghalt a város püspöke, akinek a nevét sem ismerjük. A keresztény nép összegyűlt és közfelkiáltással Hilariust választotta püspökké.
A választást különösebb lelkesedés nélkül, de feladatának tudatában fogadta. Egyszer úgy emlékezett meg róla, mint "ráruházott hivatalról".
Jó érzéke volt a dolgok lényege iránt, ezért mindenekelőtt az igehirdetés feladatának szentelte magát. Az éppen tanulmányozott Szent Máté-evangéliumot magyarázta híveinek. A szöveg szellemi értelmét tárta föl előttük, s ennek a kommentárnak a szövege ránk maradt. Nem mindig volt könnyű gondolatait és fejtegetéseit követni, tekintélye mégis egyre növekedett. Öt-hat év alatt kiépítette egyházmegyéjét. Mártont, Gallia későbbi apostolát, eredménytelenül próbálta maga mellett tartani mint diakonusát. Papjait valószínűleg közös életre fogta össze. Messze volt Rómától és az ariánusokkal vívott küzdelmektől, amelyek az egyház keleti felében már teljes hevességgel folytak. Megvallotta, hogy "a niceai hitvallásról még csak nem is hallott, amíg számkivetésbe nem küldték".
A 353-as esztendőig Galliában senki sem törődött az arianizmussal. A keresztény Kelet hitvitáiba csak a trieri püspök bonyolódott bele, aki befogadta a száműzött Alexandriai Szent Atanázt. Hilarius távol maradt az arles-i (353) és a milánói (355) zsinatokról. Ezeket Constantius császár hozta össze. Másodszor is elmozdították Atanázt, és megnyitották a birodalom nyugati tartományainak kapuit az arianizmus előtt.
355-ben Hilarius állt az arles-i Saturniusszal szemben kibontakozó ellenállás élére. Saturnius volt tudniillik az arianizmus fő képviselője Galliában. Hilarius megszervezte a galliai püspökök gyűlését, és meggyőzte őket, hogy vizsgálják fölül az arles-i határozatokat, különüljenek el az ariánus püspököktől, és utasítsák vissza Atanáz elítélését. Nem sokáig váratott magára a császár ellenintézkedése, amelyet Saturnius sugallt: Hilariust száműzetésbe küldték Kisázsiába.
356-359 között élt Hilarius ott: "Fogságomban nem veszítettem el derűmet, mert Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni." Száműzetése ellenére nagy mozgási szabadságot élvezett, amelyet alaposan ki is használt, hogy jobban megismerje Keletet. Korábban úgyszólván semmit sem tudott a birodalom keleti tartományairól. Fokozatosan megismerte az ottani egyházi helyzetet, a teológiai problémákat, és belelátott a keleti gondolkodás sajátságaiba. Látván a tanításban mutatkozó zavarokat és tévedéseket, elhatározta, hogy teljes világossággal írásba foglalja a Szentírásra vonatkozó igaz katolikus tanítást és a teológiai érveket. Már száműzetésének első hónapjaiban elkezdte írni A Szentháromság című főművét, amelynek talán szerencsésebb volt az eredeti címe: A hitről az ariánusokkal szemben. "Kényszerítve láttam magamat, hogy ügyetlen szavaimmal negvilágítsam ezeket a kimondhatatlan titkokat, és az emberi nyelv elégtelenségeire bízzam azokat a misztériumokat, amelyeket tulajdonképpen hitünkbe és lelkünk tiszteletébe zárva kellene őriznünk." Hilarius számára a teológia sohasem a puszta tudásvágy kielégítése, hanem mindig az élő Isten megközelítése volt.
Keleti tartózkodásának köszönhető az is, hogy veszített gall merevségéből. Nagyszabású békítő munkába fogott: kísérletet tett a 325 óta közzétett hitvallási formulák értelmének kifejtésére. Az ellentáborban is elismerte azt, ami nem volt merőben rossz, és ahol csak lehetségesnek látszott, igyekezett az igaz hitnek megfelelő értelmezést találni. Érintkezésbe lépett az ariánusokkal: "Nem tartottam bűnnek, hogy társalogjak velük vagy belépjek templomaikba, mindenesetre anélkül, hogy hitüket elfogadnám, vagy hogy nagyon bizakodnék abban, hogy együtt dolgoznak velünk a béke helyreállításán."
Hilarius e fáradozásaival kihívta maga ellen azoknak a "hithű" köröknek a rosszallását, amelyek nem voltak képesek összeegyeztetni az igazságot és a keresztény szeretetet, a tanbeli szilárdságot és a kölcsönös megbecsülést.
Ott volt a szeleukiai zsinaton, de nem sikerült az értelmet diadalra segítenie. Éppen ilyen kevés sikerrel járt a császárral való találkozása Konstantinápolyban, mert a saját földijei lettek árulói, akiknek hithűségét pedig annyira megdicsérte. Ez nagy megaláztatást jelentett számára.
Végül is a keleti ariánusok gondoskodtak róla, hogy "Kelet bajkeverőjét" visszaküldjék hazájába. Hazatérve legfőbb feladatának azt tartotta, hogy az igaz hitet visszaállítsa. Sulpicius Severus elmondja, hogy a poitiers-i püspök ebben az időben a kétely és a félelem időszakát vészelte át. A száműzetés és az egyházi események élesen megvilágították előtte, hogy a teológiai alaptételek mennyire tehetetlenek a császári hatalom túlkapásaival szemben. A párizsi zsinaton (361) elérte a galliai arianizmus két fejének, Arles és Perigueux püspökének kiközösítését. A rigoristák bosszúságára a többi ariánus érzületű püspökkel szemben Hilarius ismét tanújelét adta józanságának és bölcsességének. Az volt az alapelve, hogy azokat a püspököket, akik elismerték korábbi tévedésüket, hagyják meg a helyükön. Ez volt a gall egyház szerencséje. "Az egész világnak be kellett látnia -- írja Sulpicius Severus --, hogy gall hazánk Hilarius püspök föllépése által szabadult meg a szakadástól."
Amikor visszatért püspöki városába, ott találta Mártont, aki beszámolt neki az igaz hit észak-itáliai összeomlásáról. 364-ben az új császár, Valentiniánus trónralépése után a poitiers-i püspök kezdeményezően lépett fel Itáliában és megszervezte Itália püspökeinek milánói gyűlését, de az nem volt képes az ügyesen védekező ariánus püspököt, Auxentiust eltávolítani a város püspöki székéből.
Ez a kudarc mélyen megrendítette Hilariust. Arra indította, hogy röpiratot írjon Contra Maxentium (Maxentius ellen) címmel, amelyben éles határozottsággal megbélyegezte a császár beavatkozását a vallási ügyekbe. Ezután egyre inkább visszavonult a csatározásoktól.
Életének utolsó éveit békében töltötte, miközben az igaz hit egyre újabb sikereket ért el. Hilarius ismét a Biblia tanulmányozásának szentelhette magát, és újra hozzálátott tanító munkájához. A zsoltárokat magyarázta híveinek: a szó szerinti értelem alól kibányászta mélyebb értelmük drágaköveit. A boldogság szombati nyugalmáról vagyis az örök boldogságról így ír: "Azzal készülünk föl rá, ha imádkozunk, virrasztunk, sokat olvassuk a Szentírást, ha böjtölünk, alázatosak vagyunk minden viszontagság ellenére is."
Hilarius írt liturgikus himnuszokat is azzal a szándékkal, hogy a híveket bevezesse a teológiai igazságok ismeretébe és szorosabban bekapcsolja a liturgikus ünneplésbe, de nem sok sikert aratott velük. Túlságosan sok volt bennük a teológia ahhoz, hogy elnyerjék a nép tetszését. Ezen a téren a milánói Szent Ambrus szerencsésebb kézzel dolgozott. De mit számított már neki akkor a siker vagy a balsiker! Szemét szilárdan az Úrra szegezte "irgalmasságának beteltéig".
A vihar elcsitult, Hilarius élvezte a békét és várta az igazak jutalmát. 367-ben halt meg püspöki városában, Poitiers-ban. Korábban, megtérése és megkeresztelkedése előtt félelemmel töltötte el a halál. Most úgy jelent meg előtte, mint a fogyatkozást nem ismerő hajnal fénye, "amelyben vég nélkül hirdetheti az Úr hűségét és szeretetét".
A 6. századi Jeromos-féle martirológium szerint Hilariust 367. január 13-án temették el. Rómában a 13. század óta január 14-én ünnepelték, mert Vízkereszt oktávája elfoglalta 13-át. 1969-ben, mivel ez a nap fölszabadult, újra 13-ra tették az ünnepét.
Poitiers-i Szent Hilarius saját szavai tanúsítják, micsoda szenvedélyességgel vetette magát az ariánusokkal folytatott hitvitákba.
Amikor a szeleukiai zsinaton (359) eredménytelenek maradtak fáradozásai, és igazhitű püspöktársai határozatlannak mutatkoztak állásfoglalásukban, ilyen szemrehányást tett nekik egy harcos iratban: "Egy szolga -- nem azt mondom, hogy jó szolga, hanem csak olyan átlagos --, nem tűri, hogy gazdáját gyalázzák. Bosszút áll érte, ha módjában áll. Egy katona életének veszélyeztetésével is védelmezi királyát, sőt még akkor is így tesz, ha a saját testét kell eleven védőpajzsként eléje vetnie. Egy házőrző kutya ugatni kezd, mihelyt valami szimatot kap, és felugrik a legkisebb gyanús neszre. Ti pedig halljátok, hogy az emberek azt mondják: >Krisztus, az Isten igaz fia nem Isten!
Isten Fia által szólt hozzánk. Fia pedig azt akarta, hogy mindig legyenek, akik továbbadják az Üzenetet. Ezért választott ki apostolokat, ezért hív ma is szolgálatára, akár papként, akár világban élő hívőként hirdessük Isten Országának örömhírét.
Élete: Hilarius idejében Poitiers álmos kisváros volt Gallia római provinciában, ahol unatkoztak a helytartók. Szórakozásra és mulatságra csak kevés alkalom nyílott. Nem voltak ott sem híres iskolák, sem híres emberek, a tanulni vágyóknak a bordeaux-i iskolát kellett fölkeresniök. A város a közlekedési csomópontoktól messzi-távolra esett. A kereszténység a 4. század előtt aligha verhetett itt gyökeret.
Hilarius vidéki ember volt. A hosszú téli napokat és az éjszakákat arra fordította, hogy gyarapítsa műveltségét és szellemi gazdagságát. Tudásszomja nagy volt. Jól ismerte a latin írókat, akik nagymértékben meghatározták kemény, ellentétekben gazdag stílusát, amelyet később tudatosan magasabb szintre emelt, amikor Isten nagyságáról kellett szólnia.
Amint Venantius Fortunatus, a költő följegyezte, Hilarius nem volt keresztény. Megházasodott és egy leánya született. Életének a keresztségét megelőző időszakáról sajnos csak keveset tudunk.
Már érett férfi volt, amikor egy este a Biblia olvasása közben mélyen megragadta Istennek önmagáról tett tanúsága. Elhatározta, hogy megváltoztatja életét. El akarta nyerni Istentől azt a tökéletes boldogságot, amelyre annyira vágyakozott. Valószínűleg ekkor kezdett közeledni a kicsiny helybéli keresztény közösséghez.
Mindennél jobban üldözte a halál gondolata: "Megkaphatom-e Istentől jutalmamat, ha a halál kiolt bennem minden érzést és minden életet? Értelmem elutasította magától ezt a kételyt. Erős meggyőződést adott nekem, hogy Isten sohasem hívott volna létre, olyan létre, amely képes a gondolkodásra és a bölcsesség megszerzésére, ha más oldalról csak erőim kikerülhetetlen hanyatlására és az örök halálra adott volna kilátást."
Hilarius föliratkozott a hitjelöltek jegyzékébe. Nem tudjuk, hogy feleségével és lányával együtt-e? Nem sokkal később húsvétra virradó éjjel fölvette a keresztséget. Föltűnést keltő esemény volt ez Poitiers-ben, hiszen az ő társadalmi köreiből csak kevesen tartoztak a keresztény közösségbe. Külsőleg semmi sem változott az új keresztény életében, folytatta régi életmódját, de új szellemmel telítette. Szent János evangéliuma után nagy elmélyüléssel olvasta Szent Máté evangéliumát, amely utolsó kételyeitől is megszabadította. 350 körül meghalt a város püspöke, akinek a nevét sem ismerjük. A keresztény nép összegyűlt és közfelkiáltással Hilariust választotta püspökké.
A választást különösebb lelkesedés nélkül, de feladatának tudatában fogadta. Egyszer úgy emlékezett meg róla, mint "ráruházott hivatalról".
Jó érzéke volt a dolgok lényege iránt, ezért mindenekelőtt az igehirdetés feladatának szentelte magát. Az éppen tanulmányozott Szent Máté-evangéliumot magyarázta híveinek. A szöveg szellemi értelmét tárta föl előttük, s ennek a kommentárnak a szövege ránk maradt. Nem mindig volt könnyű gondolatait és fejtegetéseit követni, tekintélye mégis egyre növekedett. Öt-hat év alatt kiépítette egyházmegyéjét. Mártont, Gallia későbbi apostolát, eredménytelenül próbálta maga mellett tartani mint diakonusát. Papjait valószínűleg közös életre fogta össze. Messze volt Rómától és az ariánusokkal vívott küzdelmektől, amelyek az egyház keleti felében már teljes hevességgel folytak. Megvallotta, hogy "a niceai hitvallásról még csak nem is hallott, amíg számkivetésbe nem küldték".
A 353-as esztendőig Galliában senki sem törődött az arianizmussal. A keresztény Kelet hitvitáiba csak a trieri püspök bonyolódott bele, aki befogadta a száműzött Alexandriai Szent Atanázt. Hilarius távol maradt az arles-i (353) és a milánói (355) zsinatokról. Ezeket Constantius császár hozta össze. Másodszor is elmozdították Atanázt, és megnyitották a birodalom nyugati tartományainak kapuit az arianizmus előtt.
355-ben Hilarius állt az arles-i Saturniusszal szemben kibontakozó ellenállás élére. Saturnius volt tudniillik az arianizmus fő képviselője Galliában. Hilarius megszervezte a galliai püspökök gyűlését, és meggyőzte őket, hogy vizsgálják fölül az arles-i határozatokat, különüljenek el az ariánus püspököktől, és utasítsák vissza Atanáz elítélését. Nem sokáig váratott magára a császár ellenintézkedése, amelyet Saturnius sugallt: Hilariust száműzetésbe küldték Kisázsiába.
356-359 között élt Hilarius ott: "Fogságomban nem veszítettem el derűmet, mert Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni." Száműzetése ellenére nagy mozgási szabadságot élvezett, amelyet alaposan ki is használt, hogy jobban megismerje Keletet. Korábban úgyszólván semmit sem tudott a birodalom keleti tartományairól. Fokozatosan megismerte az ottani egyházi helyzetet, a teológiai problémákat, és belelátott a keleti gondolkodás sajátságaiba. Látván a tanításban mutatkozó zavarokat és tévedéseket, elhatározta, hogy teljes világossággal írásba foglalja a Szentírásra vonatkozó igaz katolikus tanítást és a teológiai érveket. Már száműzetésének első hónapjaiban elkezdte írni A Szentháromság című főművét, amelynek talán szerencsésebb volt az eredeti címe: A hitről az ariánusokkal szemben. "Kényszerítve láttam magamat, hogy ügyetlen szavaimmal negvilágítsam ezeket a kimondhatatlan titkokat, és az emberi nyelv elégtelenségeire bízzam azokat a misztériumokat, amelyeket tulajdonképpen hitünkbe és lelkünk tiszteletébe zárva kellene őriznünk." Hilarius számára a teológia sohasem a puszta tudásvágy kielégítése, hanem mindig az élő Isten megközelítése volt.
Keleti tartózkodásának köszönhető az is, hogy veszített gall merevségéből. Nagyszabású békítő munkába fogott: kísérletet tett a 325 óta közzétett hitvallási formulák értelmének kifejtésére. Az ellentáborban is elismerte azt, ami nem volt merőben rossz, és ahol csak lehetségesnek látszott, igyekezett az igaz hitnek megfelelő értelmezést találni. Érintkezésbe lépett az ariánusokkal: "Nem tartottam bűnnek, hogy társalogjak velük vagy belépjek templomaikba, mindenesetre anélkül, hogy hitüket elfogadnám, vagy hogy nagyon bizakodnék abban, hogy együtt dolgoznak velünk a béke helyreállításán."
Hilarius e fáradozásaival kihívta maga ellen azoknak a "hithű" köröknek a rosszallását, amelyek nem voltak képesek összeegyeztetni az igazságot és a keresztény szeretetet, a tanbeli szilárdságot és a kölcsönös megbecsülést.
Ott volt a szeleukiai zsinaton, de nem sikerült az értelmet diadalra segítenie. Éppen ilyen kevés sikerrel járt a császárral való találkozása Konstantinápolyban, mert a saját földijei lettek árulói, akiknek hithűségét pedig annyira megdicsérte. Ez nagy megaláztatást jelentett számára.
Végül is a keleti ariánusok gondoskodtak róla, hogy "Kelet bajkeverőjét" visszaküldjék hazájába. Hazatérve legfőbb feladatának azt tartotta, hogy az igaz hitet visszaállítsa. Sulpicius Severus elmondja, hogy a poitiers-i püspök ebben az időben a kétely és a félelem időszakát vészelte át. A száműzetés és az egyházi események élesen megvilágították előtte, hogy a teológiai alaptételek mennyire tehetetlenek a császári hatalom túlkapásaival szemben. A párizsi zsinaton (361) elérte a galliai arianizmus két fejének, Arles és Perigueux püspökének kiközösítését. A rigoristák bosszúságára a többi ariánus érzületű püspökkel szemben Hilarius ismét tanújelét adta józanságának és bölcsességének. Az volt az alapelve, hogy azokat a püspököket, akik elismerték korábbi tévedésüket, hagyják meg a helyükön. Ez volt a gall egyház szerencséje. "Az egész világnak be kellett látnia -- írja Sulpicius Severus --, hogy gall hazánk Hilarius püspök föllépése által szabadult meg a szakadástól."
Amikor visszatért püspöki városába, ott találta Mártont, aki beszámolt neki az igaz hit észak-itáliai összeomlásáról. 364-ben az új császár, Valentiniánus trónralépése után a poitiers-i püspök kezdeményezően lépett fel Itáliában és megszervezte Itália püspökeinek milánói gyűlését, de az nem volt képes az ügyesen védekező ariánus püspököt, Auxentiust eltávolítani a város püspöki székéből.
Ez a kudarc mélyen megrendítette Hilariust. Arra indította, hogy röpiratot írjon Contra Maxentium (Maxentius ellen) címmel, amelyben éles határozottsággal megbélyegezte a császár beavatkozását a vallási ügyekbe. Ezután egyre inkább visszavonult a csatározásoktól.
Életének utolsó éveit békében töltötte, miközben az igaz hit egyre újabb sikereket ért el. Hilarius ismét a Biblia tanulmányozásának szentelhette magát, és újra hozzálátott tanító munkájához. A zsoltárokat magyarázta híveinek: a szó szerinti értelem alól kibányászta mélyebb értelmük drágaköveit. A boldogság szombati nyugalmáról vagyis az örök boldogságról így ír: "Azzal készülünk föl rá, ha imádkozunk, virrasztunk, sokat olvassuk a Szentírást, ha böjtölünk, alázatosak vagyunk minden viszontagság ellenére is."
Hilarius írt liturgikus himnuszokat is azzal a szándékkal, hogy a híveket bevezesse a teológiai igazságok ismeretébe és szorosabban bekapcsolja a liturgikus ünneplésbe, de nem sok sikert aratott velük. Túlságosan sok volt bennük a teológia ahhoz, hogy elnyerjék a nép tetszését. Ezen a téren a milánói Szent Ambrus szerencsésebb kézzel dolgozott. De mit számított már neki akkor a siker vagy a balsiker! Szemét szilárdan az Úrra szegezte "irgalmasságának beteltéig".
A vihar elcsitult, Hilarius élvezte a békét és várta az igazak jutalmát. 367-ben halt meg püspöki városában, Poitiers-ban. Korábban, megtérése és megkeresztelkedése előtt félelemmel töltötte el a halál. Most úgy jelent meg előtte, mint a fogyatkozást nem ismerő hajnal fénye, "amelyben vég nélkül hirdetheti az Úr hűségét és szeretetét".
A 6. századi Jeromos-féle martirológium szerint Hilariust 367. január 13-án temették el. Rómában a 13. század óta január 14-én ünnepelték, mert Vízkereszt oktávája elfoglalta 13-át. 1969-ben, mivel ez a nap fölszabadult, újra 13-ra tették az ünnepét.
Poitiers-i Szent Hilarius saját szavai tanúsítják, micsoda szenvedélyességgel vetette magát az ariánusokkal folytatott hitvitákba.
Amikor a szeleukiai zsinaton (359) eredménytelenek maradtak fáradozásai, és igazhitű püspöktársai határozatlannak mutatkoztak állásfoglalásukban, ilyen szemrehányást tett nekik egy harcos iratban: "Egy szolga -- nem azt mondom, hogy jó szolga, hanem csak olyan átlagos --, nem tűri, hogy gazdáját gyalázzák. Bosszút áll érte, ha módjában áll. Egy katona életének veszélyeztetésével is védelmezi királyát, sőt még akkor is így tesz, ha a saját testét kell eleven védőpajzsként eléje vetnie. Egy házőrző kutya ugatni kezd, mihelyt valami szimatot kap, és felugrik a legkisebb gyanús neszre. Ti pedig halljátok, hogy az emberek azt mondják: >Krisztus, az Isten igaz fia nem Isten!
Isten Fia által szólt hozzánk. Fia pedig azt akarta, hogy mindig legyenek, akik továbbadják az Üzenetet. Ezért választott ki apostolokat, ezért hív ma is szolgálatára, akár papként, akár világban élő hívőként hirdessük Isten Országának örömhírét.
JANUÁR 14. – SZENT FÉLIX
Szent Félix - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom
Félix megkülönböztető neve in pincis. Ezt vagy a helyről kapta, ahol nyugszik, vagy az árakról, amikkel halálra kínozták: a pinca ugyanis ‚ár’.
Azt mondják, hogy Félix tanító volt, és nagyon szigorúan bánt a gyerekekkel. A pogányok elfogták, és amikor nyíltan megvallotta Krisztust, azon gyerekek kezére adták, akiket tanított. Azok íróvesszőikkel és áraikkal megölték. Úgy tűnik, az Egyház inkább azt tartja, hogy Félix nem vértanú, hanem hitvalló volt.
Ha egy bálványisten elé vezették, hogy áldozzék neki, Félix rálehelt, s az menten leomlott.
Egy másik legendában olvasható, hogy Maximus nolai püspök a keresztényüldözés elől menekült, s az éhségtől és a hidegtől elgyötörve földre rogyott. Egy angyal odaküldte hozzá Félixet. Nem volt mit enni adnia, de meglátta, hogy egy közeli tőkén szőlőfürt lóg. Bort préselt a fürtből Maximus szájába, majd vállára vette és magával vitte. Maximus halála után Félixet választották meg püspöknek.
Később, midőn egyszer prédikált, egy pribék kereste. Félix egy kis résen át egy falomladékban rejtőzött el. Isten akaratából a rést a pókok rögtön beszőtték sűrű hálóval. Amikor ezt meglátták a pribékek, azt gondolták, hogy ott ugyan senki nincs, és odébbálltak. Innen egy másik helyre ment Félix, ahol egy özvegyasszony három hónapon át táplálta, de orcáját egyszer sem látta.
Amikor végre békesség lett, visszatért saját egyházába, és ott békében elnyugodott. A város mellett temették el, azon a helyen, melyet Pincisnek neveznek.
Félixnek volt egy azonos nevű fivére. Amikor arra kényszerítették, hogy a bálványisteneket imádja, így szólt: „Ellenségei vagytok ti a saját isteneiteknek? Ha odavezettek hozzájuk, rájuk fúvok, miként a bátyám, s leomlanak.”
Szent Félixnek volt egy kertje. Egyszer el akarták lopni a veteményét, de a tolvajok azt gondolván, hogy lopnak, egész éjjel serényen művelték a kertet. Reggel aztán Szent Félix köszöntötte őket, azok pedig megvallván vétküket, hazatértek.
Amikor jöttek a pogányok, hogy elfogják Félixet, nagy fájdalom állt a kezükbe. Jajgatni kezdtek, mire Félix azt mondta nekik: „Mondjátok azt, hogy Krisztus az Isten, s rögtön elhagy benneteket a fájdalom!” Mihelyt ezt mondták, meggyógyultak.
Egy bálványpap elment Félixhez, mondván: „Uram, mihelyt az én istenem meglátott téged, rögtön futásnak eredt. Amikor megkérdeztem: »Miért futsz?« Azt mondta: »Félix erényeit nem tudom elviselni.« Ha pedig az én istenem így fél tőled, mennyivel inkább kell nekem félnem téged.” Miután Félix kitanította a hitben, megkeresztelkedett.
Egyszer Félix így szólt azokhoz, akik Apollónak áldoztak: „Ha Apollo valóban Isten, mondja meg nekem, mit tartok a kezemben!” Egy cédula volt a kezében, melyre az Úr imája volt felírva. Mivel az nem válaszolt, a pogányok megtértek.
Végül, mikor egyszer misét mondott, s a népet békében elbocsátotta, a padozatra borult, hogy imádkozzék, s megtért
Azt mondják, hogy Félix tanító volt, és nagyon szigorúan bánt a gyerekekkel. A pogányok elfogták, és amikor nyíltan megvallotta Krisztust, azon gyerekek kezére adták, akiket tanított. Azok íróvesszőikkel és áraikkal megölték. Úgy tűnik, az Egyház inkább azt tartja, hogy Félix nem vértanú, hanem hitvalló volt.
Ha egy bálványisten elé vezették, hogy áldozzék neki, Félix rálehelt, s az menten leomlott.
Egy másik legendában olvasható, hogy Maximus nolai püspök a keresztényüldözés elől menekült, s az éhségtől és a hidegtől elgyötörve földre rogyott. Egy angyal odaküldte hozzá Félixet. Nem volt mit enni adnia, de meglátta, hogy egy közeli tőkén szőlőfürt lóg. Bort préselt a fürtből Maximus szájába, majd vállára vette és magával vitte. Maximus halála után Félixet választották meg püspöknek.
Később, midőn egyszer prédikált, egy pribék kereste. Félix egy kis résen át egy falomladékban rejtőzött el. Isten akaratából a rést a pókok rögtön beszőtték sűrű hálóval. Amikor ezt meglátták a pribékek, azt gondolták, hogy ott ugyan senki nincs, és odébbálltak. Innen egy másik helyre ment Félix, ahol egy özvegyasszony három hónapon át táplálta, de orcáját egyszer sem látta.
Amikor végre békesség lett, visszatért saját egyházába, és ott békében elnyugodott. A város mellett temették el, azon a helyen, melyet Pincisnek neveznek.
Félixnek volt egy azonos nevű fivére. Amikor arra kényszerítették, hogy a bálványisteneket imádja, így szólt: „Ellenségei vagytok ti a saját isteneiteknek? Ha odavezettek hozzájuk, rájuk fúvok, miként a bátyám, s leomlanak.”
Szent Félixnek volt egy kertje. Egyszer el akarták lopni a veteményét, de a tolvajok azt gondolván, hogy lopnak, egész éjjel serényen művelték a kertet. Reggel aztán Szent Félix köszöntötte őket, azok pedig megvallván vétküket, hazatértek.
Amikor jöttek a pogányok, hogy elfogják Félixet, nagy fájdalom állt a kezükbe. Jajgatni kezdtek, mire Félix azt mondta nekik: „Mondjátok azt, hogy Krisztus az Isten, s rögtön elhagy benneteket a fájdalom!” Mihelyt ezt mondták, meggyógyultak.
Egy bálványpap elment Félixhez, mondván: „Uram, mihelyt az én istenem meglátott téged, rögtön futásnak eredt. Amikor megkérdeztem: »Miért futsz?« Azt mondta: »Félix erényeit nem tudom elviselni.« Ha pedig az én istenem így fél tőled, mennyivel inkább kell nekem félnem téged.” Miután Félix kitanította a hitben, megkeresztelkedett.
Egyszer Félix így szólt azokhoz, akik Apollónak áldoztak: „Ha Apollo valóban Isten, mondja meg nekem, mit tartok a kezemben!” Egy cédula volt a kezében, melyre az Úr imája volt felírva. Mivel az nem válaszolt, a pogányok megtértek.
Végül, mikor egyszer misét mondott, s a népet békében elbocsátotta, a padozatra borult, hogy imádkozzék, s megtért
JANUÁR 15. - Remete Szent Pál
Remete Szent Pál gazdag thébai családból származott, 228 körül született. Kiváló képzésben részesült, jól ismerte a görög és egyiptomi irodalmat. A hagyomány szerint 16 évesen elvesztette szüleit, és egyedüli örökösként - nővére már férjnél volt - nagy vagyon birtokosa lett.
249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés. Az ifjú Pál a vértanúk mellett találkozott kínzásoktól megtört, hitüket megtagadó keresztényekkel is. Talán ő sem érezte magát elég érősnek a vértanúsághoz. Miután sógora feljelentette Pált a római hatóságoknál, menekülnie kellett. Alsó-Théba pusztaságában egy barlangra talált, melynek bejárata rejtve volt. A barlang közelében datolyapálmák és egy tisztavizű forrás volt - eszményi rejtekhely.
Isten pedig menekülésében megérintette a fiatal Pált: úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli életét, és nem tér többé vissza a világba. A pálmafák leveleiből ruhát készített magának (innen ered ábrázolása: levelekből szőtt, zöldes ruhában).
A legendában Remete Szent Pálnak egy holló visz mindennap fél cipót. Egy barokk-kori festményen a hollót egy angyal vezeti selyemszalagon - az Isten gondviselő jóságára utalva ezzel.
Életéről nem tudunk sokkal többet. Néhány mozzanatra azonban következtetni lehet. Ismerve a remeték életmódját, feltételezhetjük, hogy Remete Szent Pál körül kialakult egy laza közösség. Nem éltek közösségi életet, talán csak az istentiszteletre gyűltek össze - mégis: a pálosok "lelki elődei" lehetnek.
Ezt látszik megerősíteni Vörös Győző régész felfedezése is. Az egyiptomi pusztaságban, ahol a hagyomány szerint Remete Szent Pál élt, hatalmas monostor épült. A történelmi viharok során elpusztult, de a XVIII. században újjáépítve ismét benépesült. Szent Antal Reguláját követő szerzetesek lakják. P. Joachim Dembicki OSPPE, lengyel pálos atya írja:
"Thébai szent Pál kolostorához, vagyis Dair Anba Bulához a Qualialah hegy északi oldalának legkanyargósabb útja vezet. Helyes, hogy ez a kolostor puszta, sziklás, növényektől megfosztott, szigorú, de ugyanakkor imádságra, egyedüllétre és egészen Isten felé fordulásra szólító területen fekszik. És éppen ezt a barlangot választotta ki a fiatal, gazdag ember, Pál, hogy a teljes Istenhez tartozásról tegyen tanúságot...
Nem kevésbé bűvöltek el rendünk Pátriárkájának életéről és haláláról beszélő emlékek és ereklyék: a barlang, (az itteni szerzetesek állítása szerint) a Szent földi maradványait őrző márvány szarkofág, Szent Pál ikonja, vízforrás, amelyből a Szent merített, vagy a kis pálma-oázis a kolostor belsejében. A szerzetesek beszélnek a hollókról is, amelyek gyakran megjelennek, és amelyek a környező sziklás hegyekben fészkelnek."
Remete Szent Pál életéből talán a legismertebb jelenet, amikor Remete Szent Antal meglátogatta. Szent Antal égi szózatot hallott, amely figyelmeztette: nem ő a legidősebb, legszentebb remete, hanem Pál. A 90 éves Antal többnapi vándorlás után megtalálta a 113 éves Pál barlangját. Közösen dicsőítették Istent, elmélkedtek, beszélgettek. Beszélgetésük alatt megérkezett a holló, aki most nem fél, hanem egy egész cipót hozott. Hálát adtak Istennek, aki így gondoskodik szolgáiról.
Az átimádkozott éjszaka után Pál kérte Antalt, hozza el Szent Athanáz püspök köpenyét. Antal sietve útra kelt, de amikor visszafelé tartott, érezte, hogy Pál meghalt. A legenda szerint látta Szent Pál lelkét, amint angyalok, próféták és szentek kísérik a mennybe.
Sietve tette meg a hátralévő utat. Pált térdelve, ég felé emelt karokkal, holtan találta. Beburkolta testét a Szent Athanáztól kapott köpenybe, Pál pálmalevélből készített ruháját megtartotta (ettől kezdve a legnagyobb ünnepeken mindig azt hordta), majd a szent testét eltemette abba a mélyedésbe, amit két váratlanul megjelenő oroszlán kapart ki. Első Remete Szent Pál halálának éve 341.
Később Antal tanítványai, az első szerzetesek, kegyelettel zarándokoltak el a minden remeték Fejedelmének és Mesterének szent barlangjához, s egyben sírjához, hogy ott tegyenek engedelmességi fogadalmat. Ezzel megőrizték annak helyét. A sivatagi körülmények miatt Szent Pál teste gyorsan mumifikálódott. Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált tetemét pedig 1169-ben Konstantinápolyba szállították:
"Sok-sok esztendő elmúltával... Emánuel, konstantinápolyi császár... elhatározta, hogy ennek az idős szentnek (Remete Szent Pálnak)...oszlásnak nem indult testét pedig az említett helyről, ahol Szent Antal a vadállatok ásta gödörben elhantolta, a császári székvárosba, tudniillik Konstantinápolyba viteti, és az általa alapított Periblepta, azaz a Megcsodált Mária szent egyházába elhelyezteti. Fejét azonban...Rómába vitték." Sokáig itt is maradt a test a szerzetesek gondozásában, három ujja pedig a cluny-i apátságba kerül, még 1240 előtt. "Fejét innen (Konstantinápolyból) Rómába vitték, ahonnan IV. Károly császár Prágába vitte. Innen Karlštein várába került a szent ereklye."
1240-ben Szent Pál ereklyéje Velencébe került: "Az Úr megtestesülésének 1240-ik esztendejében, IX. Gergely pápasága és II. Frigyes római császár alatt, Szent Pál csodáinak híre elterjedt, egy bizonyos férfi, az előkelő Jacobus Lorenzo, velencei polgár Velence kikötőjéből Konstantinápolyba ment. Ott Péter testvérnél, az apátnál, és a Megcsodált Szűz Mária kolostor szerzeteseinél okleveles óvadék alatt, ékes stílussal, csodálatos mondatokkal, ügyes beszéddel, nem üres ígéretekkel, szerfelett óhajtott kívánságával elérte, hogy Szent Pál ereklyéit neki adják, amelyeket ujjongó örömmel vitt magával Velencébe, s a Szent Julián tiszteletére szentelt templomban nagy tisztelettel elhelyezte, ahol a nép is a neki kijáró tisztelettel vette körül."
A pálosok nagyon vágytak rá, hogy ősatyjuk teste náluk pihenjen. Nagy Lajos, aki szerfölött kedvelte a pálosokat, fogadalmat tett: ha nyer a Velence elleni háborúban, megszerzi kedvelt Rendje számára az óhajtott ereklyét. Indulása előtt Boldog P. Lukács márianosztrai perjel megjövendölte a győzelmet (az ennek emlékét őrző fa a török hódoltság idején pusztult el):
"Ó legyőzhetetlen fejedelem!, erősen bízok az Úrban, mert imád kétség kívül meghallgatást nyer, és fogadalmi ajándékodat, amit kívánsz, megszerzed." 1381. október 4. éjszaka Velencéből átszállítják Szent Pál testét Budára. A Velencéből való elszállítás titokban történt, hogy a nép ne próbálja azt megakadályozni. Néhány csont azonban Velencében maradt ereklyeként. 1999-ben ebből küldött egy-egy darabot a velencei pátriárka a budapesti pálos kolostornak, és a lengyel pálos atyáknak."
Előbb a budai királyi kápolnában helyezték el az ereklyét, majd onnan a budaszentlőrinci monostorba, a Pálos Rend főmonostorába szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én.
II. Lajos 1523-ban ígéretet kapott a cseh uraktól arra nézve, hogy a Karlstein várában féltve őrzött fej- ereklyét kiadják a magyaroknak. 1523. május 25-én illesztették össze a fejet és a testet Budaszentlőrincen. A pálosok, féltve az oly nagy becsben tartott kincset, Szent Pál atyánk ereklyéjét, a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan Trencsén várába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett.
Ide illik, Remete Szent Pál életének végére a Pálos Rend címerének magyarázata: a pálma ruhát és táplálékot nyújtott Szent Pálnak; a holló mindennap fél cipót hozott; a két oroszlán pedig a sírt ásta meg (és mint királyi állatok, jelenlétükkel jelzik Szent Pál nagyságát). Ezért szerepelnek ezek az elemek a pálos címerben - mindegyik Isten gondviselő szeretetéről tanúskodik.
249-ben kitört a Decius-féle keresztényüldözés. Az ifjú Pál a vértanúk mellett találkozott kínzásoktól megtört, hitüket megtagadó keresztényekkel is. Talán ő sem érezte magát elég érősnek a vértanúsághoz. Miután sógora feljelentette Pált a római hatóságoknál, menekülnie kellett. Alsó-Théba pusztaságában egy barlangra talált, melynek bejárata rejtve volt. A barlang közelében datolyapálmák és egy tisztavizű forrás volt - eszményi rejtekhely.
Isten pedig menekülésében megérintette a fiatal Pált: úgy döntött, hogy teljesen Istennek szenteli életét, és nem tér többé vissza a világba. A pálmafák leveleiből ruhát készített magának (innen ered ábrázolása: levelekből szőtt, zöldes ruhában).
A legendában Remete Szent Pálnak egy holló visz mindennap fél cipót. Egy barokk-kori festményen a hollót egy angyal vezeti selyemszalagon - az Isten gondviselő jóságára utalva ezzel.
Életéről nem tudunk sokkal többet. Néhány mozzanatra azonban következtetni lehet. Ismerve a remeték életmódját, feltételezhetjük, hogy Remete Szent Pál körül kialakult egy laza közösség. Nem éltek közösségi életet, talán csak az istentiszteletre gyűltek össze - mégis: a pálosok "lelki elődei" lehetnek.
Ezt látszik megerősíteni Vörös Győző régész felfedezése is. Az egyiptomi pusztaságban, ahol a hagyomány szerint Remete Szent Pál élt, hatalmas monostor épült. A történelmi viharok során elpusztult, de a XVIII. században újjáépítve ismét benépesült. Szent Antal Reguláját követő szerzetesek lakják. P. Joachim Dembicki OSPPE, lengyel pálos atya írja:
"Thébai szent Pál kolostorához, vagyis Dair Anba Bulához a Qualialah hegy északi oldalának legkanyargósabb útja vezet. Helyes, hogy ez a kolostor puszta, sziklás, növényektől megfosztott, szigorú, de ugyanakkor imádságra, egyedüllétre és egészen Isten felé fordulásra szólító területen fekszik. És éppen ezt a barlangot választotta ki a fiatal, gazdag ember, Pál, hogy a teljes Istenhez tartozásról tegyen tanúságot...
Nem kevésbé bűvöltek el rendünk Pátriárkájának életéről és haláláról beszélő emlékek és ereklyék: a barlang, (az itteni szerzetesek állítása szerint) a Szent földi maradványait őrző márvány szarkofág, Szent Pál ikonja, vízforrás, amelyből a Szent merített, vagy a kis pálma-oázis a kolostor belsejében. A szerzetesek beszélnek a hollókról is, amelyek gyakran megjelennek, és amelyek a környező sziklás hegyekben fészkelnek."
Remete Szent Pál életéből talán a legismertebb jelenet, amikor Remete Szent Antal meglátogatta. Szent Antal égi szózatot hallott, amely figyelmeztette: nem ő a legidősebb, legszentebb remete, hanem Pál. A 90 éves Antal többnapi vándorlás után megtalálta a 113 éves Pál barlangját. Közösen dicsőítették Istent, elmélkedtek, beszélgettek. Beszélgetésük alatt megérkezett a holló, aki most nem fél, hanem egy egész cipót hozott. Hálát adtak Istennek, aki így gondoskodik szolgáiról.
Az átimádkozott éjszaka után Pál kérte Antalt, hozza el Szent Athanáz püspök köpenyét. Antal sietve útra kelt, de amikor visszafelé tartott, érezte, hogy Pál meghalt. A legenda szerint látta Szent Pál lelkét, amint angyalok, próféták és szentek kísérik a mennybe.
Sietve tette meg a hátralévő utat. Pált térdelve, ég felé emelt karokkal, holtan találta. Beburkolta testét a Szent Athanáztól kapott köpenybe, Pál pálmalevélből készített ruháját megtartotta (ettől kezdve a legnagyobb ünnepeken mindig azt hordta), majd a szent testét eltemette abba a mélyedésbe, amit két váratlanul megjelenő oroszlán kapart ki. Első Remete Szent Pál halálának éve 341.
Később Antal tanítványai, az első szerzetesek, kegyelettel zarándokoltak el a minden remeték Fejedelmének és Mesterének szent barlangjához, s egyben sírjához, hogy ott tegyenek engedelmességi fogadalmat. Ezzel megőrizték annak helyét. A sivatagi körülmények miatt Szent Pál teste gyorsan mumifikálódott. Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált tetemét pedig 1169-ben Konstantinápolyba szállították:
"Sok-sok esztendő elmúltával... Emánuel, konstantinápolyi császár... elhatározta, hogy ennek az idős szentnek (Remete Szent Pálnak)...oszlásnak nem indult testét pedig az említett helyről, ahol Szent Antal a vadállatok ásta gödörben elhantolta, a császári székvárosba, tudniillik Konstantinápolyba viteti, és az általa alapított Periblepta, azaz a Megcsodált Mária szent egyházába elhelyezteti. Fejét azonban...Rómába vitték." Sokáig itt is maradt a test a szerzetesek gondozásában, három ujja pedig a cluny-i apátságba kerül, még 1240 előtt. "Fejét innen (Konstantinápolyból) Rómába vitték, ahonnan IV. Károly császár Prágába vitte. Innen Karlštein várába került a szent ereklye."
1240-ben Szent Pál ereklyéje Velencébe került: "Az Úr megtestesülésének 1240-ik esztendejében, IX. Gergely pápasága és II. Frigyes római császár alatt, Szent Pál csodáinak híre elterjedt, egy bizonyos férfi, az előkelő Jacobus Lorenzo, velencei polgár Velence kikötőjéből Konstantinápolyba ment. Ott Péter testvérnél, az apátnál, és a Megcsodált Szűz Mária kolostor szerzeteseinél okleveles óvadék alatt, ékes stílussal, csodálatos mondatokkal, ügyes beszéddel, nem üres ígéretekkel, szerfelett óhajtott kívánságával elérte, hogy Szent Pál ereklyéit neki adják, amelyeket ujjongó örömmel vitt magával Velencébe, s a Szent Julián tiszteletére szentelt templomban nagy tisztelettel elhelyezte, ahol a nép is a neki kijáró tisztelettel vette körül."
A pálosok nagyon vágytak rá, hogy ősatyjuk teste náluk pihenjen. Nagy Lajos, aki szerfölött kedvelte a pálosokat, fogadalmat tett: ha nyer a Velence elleni háborúban, megszerzi kedvelt Rendje számára az óhajtott ereklyét. Indulása előtt Boldog P. Lukács márianosztrai perjel megjövendölte a győzelmet (az ennek emlékét őrző fa a török hódoltság idején pusztult el):
"Ó legyőzhetetlen fejedelem!, erősen bízok az Úrban, mert imád kétség kívül meghallgatást nyer, és fogadalmi ajándékodat, amit kívánsz, megszerzed." 1381. október 4. éjszaka Velencéből átszállítják Szent Pál testét Budára. A Velencéből való elszállítás titokban történt, hogy a nép ne próbálja azt megakadályozni. Néhány csont azonban Velencében maradt ereklyeként. 1999-ben ebből küldött egy-egy darabot a velencei pátriárka a budapesti pálos kolostornak, és a lengyel pálos atyáknak."
Előbb a budai királyi kápolnában helyezték el az ereklyét, majd onnan a budaszentlőrinci monostorba, a Pálos Rend főmonostorába szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én.
II. Lajos 1523-ban ígéretet kapott a cseh uraktól arra nézve, hogy a Karlstein várában féltve őrzött fej- ereklyét kiadják a magyaroknak. 1523. május 25-én illesztették össze a fejet és a testet Budaszentlőrincen. A pálosok, féltve az oly nagy becsben tartott kincset, Szent Pál atyánk ereklyéjét, a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan Trencsén várába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. De a török Budaszentlőrinc feldúlása és elpusztítása után 1527-ben eljutott Trencsénbe is, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett.
Ide illik, Remete Szent Pál életének végére a Pálos Rend címerének magyarázata: a pálma ruhát és táplálékot nyújtott Szent Pálnak; a holló mindennap fél cipót hozott; a két oroszlán pedig a sírt ásta meg (és mint királyi állatok, jelenlétükkel jelzik Szent Pál nagyságát). Ezért szerepelnek ezek az elemek a pálos címerben - mindegyik Isten gondviselő szeretetéről tanúskodik.
Forrás: palosrend.hu
Január 17. - Remete Szent Antal
Az egyik legismertebb anachoréta máig is Remete Szent Antal (251-356).
Antal 251-ben született egy közép-egyiptomi faluban, Koméban. Jómódú családból származott, szülei halála után nagy vagyon maradt rá. 20 éves kora körül - szülei már nem éltek - a templomban az evangélium szavai megérintették szívét: "Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!" (Mt 19,21)
Birtokát elajándékozta, húgát a szüzekre bízta, és aszkéta életmódot kezdett. Előbb a falu közelében élt, később a líbiai sivatag egy üres sírboltjába költözött be. Egy barátja hordta neki a szükséges élelmet. Jézus példájára őt is megkísértette keményen a sátán (sok irodalmi, művészeti alkotásnak lett ez az esemény tárgya).
Híre egyre jobban terjedt, sokan az o vezetése alatt akartak remetéskedni. Antal kb. 290 remetét gyűjtött maga köré, és irányította őket. Közössége egy kunyhókból álló falut (a thébai Phaiumban) hozott létre (itt vannak a középkori monostorok, és a köréjük kialakuló falvak, települések első csírái), és a Vörös-tenger melletti Kolzim-hegy (Qolzum) tövében is hasonló remetetelep alakult ki, ahová Antal visszavonult. Szerzetességnek ezeket a közösségeket mégsem nevezhetjük, mert nem adott a remeték számára szabályzatot, és nem fogta őket olyan szoros egységbe, ahogy azt majd a tulajdonképpeni "rendalapítók" teszik.
Nemcsak Antalt látogatták a keresztények (maga a császár is levelezésben ált vele), hanem ő is kiment a keresztények közé, ha az szükséges volt: az alexandriai börtönökben lévő hitvallókat látogatta, erősítette, és barátja, Szent Atanáz püspök kérésére nyilvánosan fellépett az ariánusok ellen.
356-ban halt meg Remete Szent Antal, ünnepe január 17.-én van. Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Földi maradványai ma Franciaországban vannak, az arles-i Saint Julien templomban.
Forrás: palosrend.hu
Antal 251-ben született egy közép-egyiptomi faluban, Koméban. Jómódú családból származott, szülei halála után nagy vagyon maradt rá. 20 éves kora körül - szülei már nem éltek - a templomban az evangélium szavai megérintették szívét: "Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!" (Mt 19,21)
Birtokát elajándékozta, húgát a szüzekre bízta, és aszkéta életmódot kezdett. Előbb a falu közelében élt, később a líbiai sivatag egy üres sírboltjába költözött be. Egy barátja hordta neki a szükséges élelmet. Jézus példájára őt is megkísértette keményen a sátán (sok irodalmi, művészeti alkotásnak lett ez az esemény tárgya).
Híre egyre jobban terjedt, sokan az o vezetése alatt akartak remetéskedni. Antal kb. 290 remetét gyűjtött maga köré, és irányította őket. Közössége egy kunyhókból álló falut (a thébai Phaiumban) hozott létre (itt vannak a középkori monostorok, és a köréjük kialakuló falvak, települések első csírái), és a Vörös-tenger melletti Kolzim-hegy (Qolzum) tövében is hasonló remetetelep alakult ki, ahová Antal visszavonult. Szerzetességnek ezeket a közösségeket mégsem nevezhetjük, mert nem adott a remeték számára szabályzatot, és nem fogta őket olyan szoros egységbe, ahogy azt majd a tulajdonképpeni "rendalapítók" teszik.
Nemcsak Antalt látogatták a keresztények (maga a császár is levelezésben ált vele), hanem ő is kiment a keresztények közé, ha az szükséges volt: az alexandriai börtönökben lévő hitvallókat látogatta, erősítette, és barátja, Szent Atanáz püspök kérésére nyilvánosan fellépett az ariánusok ellen.
356-ban halt meg Remete Szent Antal, ünnepe január 17.-én van. Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Földi maradványai ma Franciaországban vannak, az arles-i Saint Julien templomban.
Forrás: palosrend.hu
Január 18. - Árpádházi Szent Margit
Árpádházi Szent Margit (1242-1271), IV. Béla királyunk leánya, Szent Erzsébet unokahúga.
A vesztett muhi csata után IV. Béla király feleségével, Laszkarisz Mária bizánci hercegnővel együtt Dalmáciába menekült. Ott, Klissza várában született Margit leányuk 1242. január 27-én. Szülei – a tatároktól elszenvedett vereség miatti kétségbeesésükben – felajánlották őt Magyarország megmentéséért.
Margit ennek megfelelően hároméves korában a veszprémi domonkos apácákhoz került, és ott gondos nevelésben részesült. Nevelőnője Olympiades nővér volt. Később a Nyulak szigetén lévő zárdába került át, amelyet apja építtetett. Itt került sor Margit fogadalomtételére 1254-ben. Később két alkalommal is lehetősége lett volna fogadalma visszavonására, hiszen minden bizonnyal megkapta volna a felmentést apja kérésére. Ő azonban visszautasította II. Ottokár cseh király, valamint a lengyel király házassági ajánlatát is.
A keresztények az önfegyelmezés és keresztény szeretet példaképének tekintik. A legalacsonyabb rendű munkát is szívesen végezte, és a legrosszabb ruhákban járt. Napjait munkában, éjszakáit imádságban töltötte. A róla szóló, 1510-ből fennmaradt legenda szerint jövendőmondó képességekkel is rendelkezett, amellyel olykor apjának is segítségére volt diplomáciai gondjai megoldására. 1270. január 18-án halt meg a Margit-szigeti kolostorban. Ravatalát 1271 körül Albert és Péter lombardiai szobrászok faragták meg vörös márványból, egyes részeit pedig fehér márványból.
Legendája szerint holtteste halála után három hétig nem indult oszlásnak, ráadásul rózsaillatot árasztott.
Boldoggá avatása már 1276-ban megtörtént, szentté avatására azonban évszázadokat kellett várni. Tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték, végül XII. Piusz pápa 1943-ban avatta szentté.
A vesztett muhi csata után IV. Béla király feleségével, Laszkarisz Mária bizánci hercegnővel együtt Dalmáciába menekült. Ott, Klissza várában született Margit leányuk 1242. január 27-én. Szülei – a tatároktól elszenvedett vereség miatti kétségbeesésükben – felajánlották őt Magyarország megmentéséért.
Szent-Margit zárdába lép
Székely Bertalan falfestménye
Székely Bertalan falfestménye
Margit ennek megfelelően hároméves korában a veszprémi domonkos apácákhoz került, és ott gondos nevelésben részesült. Nevelőnője Olympiades nővér volt. Később a Nyulak szigetén lévő zárdába került át, amelyet apja építtetett. Itt került sor Margit fogadalomtételére 1254-ben. Később két alkalommal is lehetősége lett volna fogadalma visszavonására, hiszen minden bizonnyal megkapta volna a felmentést apja kérésére. Ő azonban visszautasította II. Ottokár cseh király, valamint a lengyel király házassági ajánlatát is.
A keresztények az önfegyelmezés és keresztény szeretet példaképének tekintik. A legalacsonyabb rendű munkát is szívesen végezte, és a legrosszabb ruhákban járt. Napjait munkában, éjszakáit imádságban töltötte. A róla szóló, 1510-ből fennmaradt legenda szerint jövendőmondó képességekkel is rendelkezett, amellyel olykor apjának is segítségére volt diplomáciai gondjai megoldására. 1270. január 18-án halt meg a Margit-szigeti kolostorban. Ravatalát 1271 körül Albert és Péter lombardiai szobrászok faragták meg vörös márványból, egyes részeit pedig fehér márványból.
Legendája szerint holtteste halála után három hétig nem indult oszlásnak, ráadásul rózsaillatot árasztott.
Boldoggá avatása már 1276-ban megtörtént, szentté avatására azonban évszázadokat kellett várni. Tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték, végül XII. Piusz pápa 1943-ban avatta szentté.
Forrás: szentmargit.hu
Január 20. - Esztergomi Boldog Özséb kanonok
Boldog Özséb nevéhez fűződik az egyetlen magyar eredetű férfi szerzetesrend, a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.
Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.
Özséb Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szüleit nem ismerjük. P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró, klasszikus tömörséggel csak annyit mond, hogy híres magyar családból származott. Egyik életrajzírója a királyi udvar várispánjának teszi meg apját. Tormay Cecile, "A fehér barát" című nagyszerű, szimbolikus regény-trilógiának finomérzékű írója, egyenesen a királyi család rokonságával hozza kapcsolatba.
Szülei gondos nevelésben részesítették, a Szent István által 1028-ban alapított káptalani iskolába járatták. Özséb már igen korán megtanulta a betűvetést, és a könyvekhez jobban vonzódott, mint a játékokhoz. Már ekkor szembetűnő vonása volt a magány szeretete: akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban.
Szemlélődő hajlama egyre erősebben nyilatkozott meg, és szinte "predesztinálta" a remeteségre. A krónikás Özséb külsejéről is elárul valamit: feltűnően szép fiatalember volt, és mindig derűsen, kedvesen mosolygott.
Miután pappá szentelték, "mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt." Hamarosan tagjai sorába iktatta Özsébet az esztergomi főkáptalan: kanonok lett.
Mint esztergomi kanonok, Özséb oly áhítattal végezte a papi zsolozsmát és a szentmise bemutatását, hogy mély benyomást tett mindazokra, akik csak látták, és buzgósága Isten szeretetére buzdított mindenkit.
Szabad idejét olvasásra, tanulásra, könyvírásra fordította. Sajnos, a tatárjárás vagy a későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, mivel "a kánonjog tudományában igen járatos volt."
Mint kanonok, minden jövedelmét a szegények szolgálatára fordította. Kapuja tárva-nyitva állott boldog-boldogtalan számára. A szegényeknek nemcsak testüket táplálta és ruházta, hanem lelkükkel is törődött. Az egyszerű, tanulatlan emberek oktatására is gondot fordított.
Azok között, akik Özséb kanonok vendégszerető házában gyakran megfordultak, akadtak olyanok is, akik nem kéregetni jöttek. Vesszőből font kosarakat, fából faragott házi eszközöket hoztak, és szerényen csak azt kérték, hogy cserélje be nekik ezeket élelemre vagy ruhára. A remeték szürke köntösében jártak, és a pilisi erdőrengeteg szent magányában éltek, ahol teljesen elvonulva a világtól, egészen az imának és vezeklésnek szentelték magukat.
Özséb atya mély vonzalommal fordult feléjük, és szívesen elbeszélgetett velük. Nagyon megszerette ezeket a halk szavú, imádságos és szerény embereket. A velük való társalgás annyira megindította, hogy többször is felkereste őket remeteségükben. Megcsodálta igénytelen, egyszerű, istenes életüket a hegyek és az erdők szépséges és áhítatos csendjében. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg "lelki atyjuk" is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvényein. A velük való beszélgetések "Isten ösztökéi" voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők vadonába, de tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló tatár betörés 1241-ben.
A templomok, de főleg a székesegyház, éjjel-nappal tömve volt a kétségbeesett hívekkel, akik jajgatva rimánkodtak Istenhez segítségért, irgalomért, mert "a tatár híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt. Nem irgalmaztak azok a csecsemőknek sem; mint nyársa húzott halakat, tűzték lándzsáikra az ártatlanokat."
Özséb atya ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a csüggedőket és a székesegyházban együtt imádkozott a néppel.
A Batu kán személyes vezetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarításból. 1246-ban lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyével a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára.
A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá tanácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára követői is akadtak, akik magukévá tették szigorú vezeklő életmódját.
Boldog Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, imádság közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze.
Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Isten buzgóbb szolgálatára.
1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve.
Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös élete életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké, elismerve magas képzettségét, életszentségét és szervezői képességét. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat "Első Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a "Szent Kereszt testvéreinek" is hívták őket.
E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan- féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.
Boldog Özséb 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendlapításhoz. Itt sikerült megszereznie a magyar édesanyától származó Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápa előtt. A pápa jóváhagyta az új Rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston Regulájának átvételét, mert nem voltak biztosítva a szükséges anyagi feltételek. Egyenlőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével. A Rend hivatalos, római jóváhagyása csak 1308-ban történt meg.
Esztergomi Boldog Özséb atya 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre és példaadásra buzdította tanítványait, valamint az elmélkedés és magány szeretetére, és Krisztus buzgó követésére. Jézus és Mária szent nevével ajkán lehelte ki lelkét. A templom sírboltjában temették el rendtársai, akik azzal vigasztalták egymást, hogy földi atya helyett égi pártfogót nyertek.
Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.
Özséb Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szüleit nem ismerjük. P. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró, klasszikus tömörséggel csak annyit mond, hogy híres magyar családból származott. Egyik életrajzírója a királyi udvar várispánjának teszi meg apját. Tormay Cecile, "A fehér barát" című nagyszerű, szimbolikus regény-trilógiának finomérzékű írója, egyenesen a királyi család rokonságával hozza kapcsolatba.
Szülei gondos nevelésben részesítették, a Szent István által 1028-ban alapított káptalani iskolába járatták. Özséb már igen korán megtanulta a betűvetést, és a könyvekhez jobban vonzódott, mint a játékokhoz. Már ekkor szembetűnő vonása volt a magány szeretete: akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban.
Szemlélődő hajlama egyre erősebben nyilatkozott meg, és szinte "predesztinálta" a remeteségre. A krónikás Özséb külsejéről is elárul valamit: feltűnően szép fiatalember volt, és mindig derűsen, kedvesen mosolygott.
Miután pappá szentelték, "mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt." Hamarosan tagjai sorába iktatta Özsébet az esztergomi főkáptalan: kanonok lett.
Mint esztergomi kanonok, Özséb oly áhítattal végezte a papi zsolozsmát és a szentmise bemutatását, hogy mély benyomást tett mindazokra, akik csak látták, és buzgósága Isten szeretetére buzdított mindenkit.
Szabad idejét olvasásra, tanulásra, könyvírásra fordította. Sajnos, a tatárjárás vagy a későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, mivel "a kánonjog tudományában igen járatos volt."
Mint kanonok, minden jövedelmét a szegények szolgálatára fordította. Kapuja tárva-nyitva állott boldog-boldogtalan számára. A szegényeknek nemcsak testüket táplálta és ruházta, hanem lelkükkel is törődött. Az egyszerű, tanulatlan emberek oktatására is gondot fordított.
Azok között, akik Özséb kanonok vendégszerető házában gyakran megfordultak, akadtak olyanok is, akik nem kéregetni jöttek. Vesszőből font kosarakat, fából faragott házi eszközöket hoztak, és szerényen csak azt kérték, hogy cserélje be nekik ezeket élelemre vagy ruhára. A remeték szürke köntösében jártak, és a pilisi erdőrengeteg szent magányában éltek, ahol teljesen elvonulva a világtól, egészen az imának és vezeklésnek szentelték magukat.
Özséb atya mély vonzalommal fordult feléjük, és szívesen elbeszélgetett velük. Nagyon megszerette ezeket a halk szavú, imádságos és szerény embereket. A velük való társalgás annyira megindította, hogy többször is felkereste őket remeteségükben. Megcsodálta igénytelen, egyszerű, istenes életüket a hegyek és az erdők szépséges és áhítatos csendjében. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg "lelki atyjuk" is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvényein. A velük való beszélgetések "Isten ösztökéi" voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők vadonába, de tervének keresztülvitelét késleltette az országra zúduló tatár betörés 1241-ben.
A templomok, de főleg a székesegyház, éjjel-nappal tömve volt a kétségbeesett hívekkel, akik jajgatva rimánkodtak Istenhez segítségért, irgalomért, mert "a tatár híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt. Nem irgalmaztak azok a csecsemőknek sem; mint nyársa húzott halakat, tűzték lándzsáikra az ártatlanokat."
Özséb atya ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldoklókat, bátorította a csüggedőket és a székesegyházban együtt imádkozott a néppel.
A Batu kán személyes vezetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarításból. 1246-ban lemondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyével a Pilisszántó közelében lévő sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára.
A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá tanácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára követői is akadtak, akik magukévá tették szigorú vezeklő életmódját.
Boldog Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, imádság közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze.
Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték lángjait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Isten buzgóbb szolgálatára.
1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt megtalálásának tiszteletére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve.
Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb remeteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös élete életek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített szabályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké, elismerve magas képzettségét, életszentségét és szervezői képességét. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat "Első Remete Szent Pál testvéreinek" nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a "Szent Kereszt testvéreinek" is hívták őket.
E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan- féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.
Boldog Özséb 1262-ben néhány társával Rómába ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendlapításhoz. Itt sikerült megszereznie a magyar édesanyától származó Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápa előtt. A pápa jóváhagyta az új Rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston Regulájának átvételét, mert nem voltak biztosítva a szükséges anyagi feltételek. Egyenlőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével. A Rend hivatalos, római jóváhagyása csak 1308-ban történt meg.
Esztergomi Boldog Özséb atya 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre és példaadásra buzdította tanítványait, valamint az elmélkedés és magány szeretetére, és Krisztus buzgó követésére. Jézus és Mária szent nevével ajkán lehelte ki lelkét. A templom sírboltjában temették el rendtársai, akik azzal vigasztalták egymást, hogy földi atya helyett égi pártfogót nyertek.
Január 17. Remete Szent Antal apát emléknapja
Január 17-én Remete Szent Antalt (Coma, Közép-Egyiptom 250 körül–356), a remeteség atyját ünnepeljük. A Felső-Egyiptomból származó szentéletű remete életrajzát Szent Atanáz írta meg 356 körül.
A jómódú családban született Antal 20 éves korában árvaságra jutott. Az evangélium hatására eladta ingóságait, birtokát szétosztotta a szegények között, és elhagyta a várost, hogy teljesen az imádságnak éljen. Előbb egy szent remete közelében, később egészen egyedül élt. Megszakítva minden emberi kapcsolatot, elvándorolt kelet felé. Befalazta magát egy kastélyrom cellaszerű kis zugába, ahol 20 évet töltött elmélkedésben. Jézus példájára őt is megkísértette a sátán, de egyre keményebb vezekléssel visszaverte támadásait.
Amikor az emberek rátaláltak, s egyre többen keresték föl, cellája elvesztette magányos jellegét. Körülötte remetetelep, 2 monostor alakult. Így lett az első társas remeteség, a kezdetleges formájú szerzetesközösség „apátja”.
A Maximianus-féle keresztényüldözés idején 311-ben Alexandriába ment, hogy szolgálatára legyen a híveknek és bátorítsa a hitvallókat. Az üldözés elmúltával a kelet-thébai pusztába ment. Később egy karavánnal kelet felé indult, és a Nílustól 300 mérföldnyire telepedett le. Innen kelt útra, hogy meglátogassa Remete Szent Pált.
Halála előtt néhány hónappal újra Alexandriába ment, hogy szembeszálljon az arianizmus követőivel, bizonyságot téve arról, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.
Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Ereklyéit a XI. században vitték Franciaországba, ahol 1095-ben megalakult az antoniták rendje. Földi maradványait az arles-i Saint Julien-templomban őrzik.
Az ördög feletti győzelmei és csodái miatt a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Kultusza a XVI. század végére lehanyatlott, és a hozzá fűződő hagyományok, hiedelmek az 1195-ben Lisszabonban született Páduai Szent Antal alakjához kapcsolódva éltek tovább.
A bizánci művészetben a VIII. századtól ismert képein ősz szakállú szerzetesként ábrázolják; a XII. századtól az orosz és a nyugati művészetben is feltűnik. A késő középkorban gyakran antonita ruhában, kezében T-alakú kereszttel (antalkereszttel) vagy apáti bottal ábrázolták. Gyakran ábrázolták Szent Pálnál tett látogatását és a megkísértését.
Remete Szent Antal a betegek patrónusa; bőrkiütések, skorbut, pestis, járványok, kelések, fejfájás esetén hívják segítségül. A cukrászok, harangozók, haszonbérlők, hentesek, kesztyűsök, kosárfonók, mészárosok, munkások, porcelánkészítők, posztósok, sertéskereskedők, sírásók, takácsok, továbbá az egri kefekötők védőszentje.
A jómódú családban született Antal 20 éves korában árvaságra jutott. Az evangélium hatására eladta ingóságait, birtokát szétosztotta a szegények között, és elhagyta a várost, hogy teljesen az imádságnak éljen. Előbb egy szent remete közelében, később egészen egyedül élt. Megszakítva minden emberi kapcsolatot, elvándorolt kelet felé. Befalazta magát egy kastélyrom cellaszerű kis zugába, ahol 20 évet töltött elmélkedésben. Jézus példájára őt is megkísértette a sátán, de egyre keményebb vezekléssel visszaverte támadásait.
Amikor az emberek rátaláltak, s egyre többen keresték föl, cellája elvesztette magányos jellegét. Körülötte remetetelep, 2 monostor alakult. Így lett az első társas remeteség, a kezdetleges formájú szerzetesközösség „apátja”.
A Maximianus-féle keresztényüldözés idején 311-ben Alexandriába ment, hogy szolgálatára legyen a híveknek és bátorítsa a hitvallókat. Az üldözés elmúltával a kelet-thébai pusztába ment. Később egy karavánnal kelet felé indult, és a Nílustól 300 mérföldnyire telepedett le. Innen kelt útra, hogy meglátogassa Remete Szent Pált.
Halála előtt néhány hónappal újra Alexandriába ment, hogy szembeszálljon az arianizmus követőivel, bizonyságot téve arról, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember.
Sírja két évszázadon át ismeretlen volt, csak 561-ben találták meg. Ereklyéit a XI. században vitték Franciaországba, ahol 1095-ben megalakult az antoniták rendje. Földi maradványait az arles-i Saint Julien-templomban őrzik.
Az ördög feletti győzelmei és csodái miatt a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Kultusza a XVI. század végére lehanyatlott, és a hozzá fűződő hagyományok, hiedelmek az 1195-ben Lisszabonban született Páduai Szent Antal alakjához kapcsolódva éltek tovább.
A bizánci művészetben a VIII. századtól ismert képein ősz szakállú szerzetesként ábrázolják; a XII. századtól az orosz és a nyugati művészetben is feltűnik. A késő középkorban gyakran antonita ruhában, kezében T-alakú kereszttel (antalkereszttel) vagy apáti bottal ábrázolták. Gyakran ábrázolták Szent Pálnál tett látogatását és a megkísértését.
Remete Szent Antal a betegek patrónusa; bőrkiütések, skorbut, pestis, járványok, kelések, fejfájás esetén hívják segítségül. A cukrászok, harangozók, haszonbérlők, hentesek, kesztyűsök, kosárfonók, mészárosok, munkások, porcelánkészítők, posztósok, sertéskereskedők, sírásók, takácsok, továbbá az egri kefekötők védőszentje.
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon
Január 18. péntek ÁRPÁD-HÁZI SZENT MARGIT ÜNNEPE
Ki volt Szent Margit?
Pannóniában nőtt, teljes szép viola
Jó magyar nemzetnek biztató hajnala,
Szűz Szent Margit esedezzél
Nemzetünkért az Istennél
Szép magyar liliom!
Pannóniában nőtt, teljes szép viola
Jó magyar nemzetnek biztató hajnala,
Szűz Szent Margit esedezzél
Nemzetünkért az Istennél
Szép magyar liliom!
Árpád-házi Szent Margitról (1242-1271), IV. Béla királyunk lányáról szól ez a 18. századi ének.
Személyét már életében, de kivált halála után nagy tisztelet övezte, legendák sora vette körül.
Életét először Petrus Ransanus olasz történetíró is megörökítette. A királylány születésének körülményeit így írja le:
„Szent Margit, Szűz, negyedik Béla a ’Magyarok Királlyának Leánya vólt. Midőn a’ pogány Tatárok igen kegyetlenül rontanák Magyar Országot, még az Annya méhében lévén, mind a’ két Szüléi fogadást tettek az Istennek, hogy tsak a gonosz pogány ellenségtől megszabadúlnának, a’ születendő magzattyokat örökös szolgálattyára adnák ő Szent Felségének. Meghallgattatának a’ Fejedelmek könyörgései. Mert nem sokkal azután a’ Tatárok kimentek Magyar-Országból.
Kiknek elmenetele után születék a’ kisded Leányzó, és Margitnak hivattaték: azután Királyi gondviseléssel nevelteték. Minekutána pedig életének harmadik esztendejét eltöltötte volna, Veszprémbe, a’ Dominikánus Barátok Szerzetének Klastromába viteték.”
Árpád-házi Szent Margit történetét, legszebben a Szent Margit-legenda őrzi, melyet Ráskai Lea, Domonkos-rendi apáca, - Margit kortársa- írt le, a Nyulak szigetén. Alapjául, feltehetőleg Marcellus atyának, Margit gyóntatójának 1276 körül írt latin nyelvű legendája, valamint a szentté avatási per jegyzőkönyvei szolgáltak, amelynek szövegét 1320 körül fordították magyarra.
Ebből tudjuk, hogy Margit, szüleinek fogadalma következtében került három esztendős korában a Veszprémi Domonkos-rendi apácák kolostorába, majd onnan, néhány év múlva, a Nyulak szigetére. Maga választotta az aszkézist, a szegénységet, Isten szolgálatát. Amikor apja, politikai okokból szerette volna férjhez adni, II. Ottokár cseh, majd Anjou Károly szicíliai királyhoz, Margit ezt visszautasította, és 1261-ben önként fölvette a Domonkos-rendi apácák fátylát.
Apácaként, Margit sosem élt a származásából adódó jogokkal, tudatos közösséget vállalt a szegényekkel. Az apácák közt ő volt a legpuritánabb, a legszigorúbb életű. Tudatosan, csakis Istennek akart szolgálni. A Legenda alapjául szolgáló vallomások, a misztika egyik nagy, és kivételes képviselőjének mutatják Margitot.
Személyéhez, már életében csodatételek fűződnek. Ezeknek, elsősorban kolostorbéli rendtársai voltak a tanúi. Halála után egyre többen zarándokoltak a Nyulak szigetén található sírjához. Halála évfordulóján, bátyja, István is elzarándokolt a sírjához, ahol ez a kép fogadja: „koporsójánál vakoknak látások megadatott, sántáknak járások, csonkáknak kezük megadatott, és egyéb különb kórságbelieknek gyógyulása.”
Szent Margit csodatévő ereje, ereklyéiben élt tovább. Ezeknek az ereklyéknek az évszázadok alatt kalandos sors jutott. Megjárta Nagyváradot, Pozsonyt, majd 1719 őszén, Budára vitték, ezután a csontok különböző helyekre kerültek. Ma a margitszigeti kápolnában, Pannonhalmán és több Árpád-házi Szent Margit templomban őrzik azokat.
E csodás ereklyék egy darabját őrzi a Juilaneum, a soproni Árpád-házi Szent Margit Templom oltára is.
Margit szentté avatását,- a feltevések szerint - már egy évvel halála után kezdeményezte bátyja, V. István. A magyar történelem folyamán a szentté avatás gondolata újra meg újra felmerült,- Mátyás király is, és III. Ferdinánd is szorgalmazta a kanonizációt. Boldog Margitot végül csak 1943-ban avatták szentté, de a magyar nép az évezredek folyamán, mindig szentként tisztelte.
Személyét már életében, de kivált halála után nagy tisztelet övezte, legendák sora vette körül.
Életét először Petrus Ransanus olasz történetíró is megörökítette. A királylány születésének körülményeit így írja le:
„Szent Margit, Szűz, negyedik Béla a ’Magyarok Királlyának Leánya vólt. Midőn a’ pogány Tatárok igen kegyetlenül rontanák Magyar Országot, még az Annya méhében lévén, mind a’ két Szüléi fogadást tettek az Istennek, hogy tsak a gonosz pogány ellenségtől megszabadúlnának, a’ születendő magzattyokat örökös szolgálattyára adnák ő Szent Felségének. Meghallgattatának a’ Fejedelmek könyörgései. Mert nem sokkal azután a’ Tatárok kimentek Magyar-Országból.
Kiknek elmenetele után születék a’ kisded Leányzó, és Margitnak hivattaték: azután Királyi gondviseléssel nevelteték. Minekutána pedig életének harmadik esztendejét eltöltötte volna, Veszprémbe, a’ Dominikánus Barátok Szerzetének Klastromába viteték.”
Árpád-házi Szent Margit történetét, legszebben a Szent Margit-legenda őrzi, melyet Ráskai Lea, Domonkos-rendi apáca, - Margit kortársa- írt le, a Nyulak szigetén. Alapjául, feltehetőleg Marcellus atyának, Margit gyóntatójának 1276 körül írt latin nyelvű legendája, valamint a szentté avatási per jegyzőkönyvei szolgáltak, amelynek szövegét 1320 körül fordították magyarra.
Ebből tudjuk, hogy Margit, szüleinek fogadalma következtében került három esztendős korában a Veszprémi Domonkos-rendi apácák kolostorába, majd onnan, néhány év múlva, a Nyulak szigetére. Maga választotta az aszkézist, a szegénységet, Isten szolgálatát. Amikor apja, politikai okokból szerette volna férjhez adni, II. Ottokár cseh, majd Anjou Károly szicíliai királyhoz, Margit ezt visszautasította, és 1261-ben önként fölvette a Domonkos-rendi apácák fátylát.
Apácaként, Margit sosem élt a származásából adódó jogokkal, tudatos közösséget vállalt a szegényekkel. Az apácák közt ő volt a legpuritánabb, a legszigorúbb életű. Tudatosan, csakis Istennek akart szolgálni. A Legenda alapjául szolgáló vallomások, a misztika egyik nagy, és kivételes képviselőjének mutatják Margitot.
Személyéhez, már életében csodatételek fűződnek. Ezeknek, elsősorban kolostorbéli rendtársai voltak a tanúi. Halála után egyre többen zarándokoltak a Nyulak szigetén található sírjához. Halála évfordulóján, bátyja, István is elzarándokolt a sírjához, ahol ez a kép fogadja: „koporsójánál vakoknak látások megadatott, sántáknak járások, csonkáknak kezük megadatott, és egyéb különb kórságbelieknek gyógyulása.”
Szent Margit csodatévő ereje, ereklyéiben élt tovább. Ezeknek az ereklyéknek az évszázadok alatt kalandos sors jutott. Megjárta Nagyváradot, Pozsonyt, majd 1719 őszén, Budára vitték, ezután a csontok különböző helyekre kerültek. Ma a margitszigeti kápolnában, Pannonhalmán és több Árpád-házi Szent Margit templomban őrzik azokat.
E csodás ereklyék egy darabját őrzi a Juilaneum, a soproni Árpád-házi Szent Margit Templom oltára is.
Margit szentté avatását,- a feltevések szerint - már egy évvel halála után kezdeményezte bátyja, V. István. A magyar történelem folyamán a szentté avatás gondolata újra meg újra felmerült,- Mátyás király is, és III. Ferdinánd is szorgalmazta a kanonizációt. Boldog Margitot végül csak 1943-ban avatták szentté, de a magyar nép az évezredek folyamán, mindig szentként tisztelte.
Január 20. vasárnap ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP
.........amelyen Jézus anyja is ott volt
Abban az időben: Menyegzőt tartottak a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is ott volt. Jézust is meghívták a menyegzőre, tanítványaival együtt. Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: Nincs több boruk. Jézus azt felelte: Mit akarsz tőlem, asszony? Még nem jött el az én órám. Erre anyja szólt a szolgáknak: Tegyetek meg mindent, amit csak mond! Volt ott hat kőkorsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt a szolgáknak: Töltsétek meg a korsókat vízzel! Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak. Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta, honnan való. A szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták. A násznagy hívatta a vőlegényt, s szemére vetette: Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort. Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, s tanítványai hittek benne. Jn 2,1-11
Amelyen Jézus anyja is ott volt – tudósít János evangélista a kánai menyegzőről. Milyen szerencséje is volt a vendéglátóknak! Mert Mária volt az, aki felismerte ínségüket. Bizony kellemetlen, ha egy ilyen ünnepségen hirtelen vége szakad a jó kedvnek, mert elszámolták magukat a vendéglátók. Mária, feltehetően rokonként jelen, figyelmes volt. Mária ma is figyelmes számíthatunk rá. Akkor, ott Kánában meglapozta a bizalmat, amire ma is épülnek imáink Máriához a közvetítőhöz. Ő nem tudta megoldani a problémát, de felhívta annak figyelmét, aki egyedül orvosolhatta azt! Számtalan helyzetben volna jó egy ilyen közvetítő, de sokszor nincs sehol senki, aki felvállalná a szerepet. Azaz: a hívő ember mindig számíthat Máriára.
Lám volt ott megannyi illetékes: a násznagy, segítői, szolgák hada. Még észre se vették, hogy gond van, amikor Mária már intézkedett. Persze, a sikerhez nem elég, hogy Mária szólt, és még az sem elég, hogy Jézus tudta a megoldást. Kellett a szolgák bizalma, hogy hallgassanak az idegenre, aki „csak” egy vendég volt. Ma sincs ez másképp. Bizalom nélkül nem kóstolhatjuk meg a bor legjavát, melyet az Úr tartogat nekünk.
Amelyen Jézus anyja is ott volt – tudósít János evangélista a kánai menyegzőről. Milyen szerencséje is volt a vendéglátóknak! Mert Mária volt az, aki felismerte ínségüket. Bizony kellemetlen, ha egy ilyen ünnepségen hirtelen vége szakad a jó kedvnek, mert elszámolták magukat a vendéglátók. Mária, feltehetően rokonként jelen, figyelmes volt. Mária ma is figyelmes számíthatunk rá. Akkor, ott Kánában meglapozta a bizalmat, amire ma is épülnek imáink Máriához a közvetítőhöz. Ő nem tudta megoldani a problémát, de felhívta annak figyelmét, aki egyedül orvosolhatta azt! Számtalan helyzetben volna jó egy ilyen közvetítő, de sokszor nincs sehol senki, aki felvállalná a szerepet. Azaz: a hívő ember mindig számíthat Máriára.
Lám volt ott megannyi illetékes: a násznagy, segítői, szolgák hada. Még észre se vették, hogy gond van, amikor Mária már intézkedett. Persze, a sikerhez nem elég, hogy Mária szólt, és még az sem elég, hogy Jézus tudta a megoldást. Kellett a szolgák bizalma, hogy hallgassanak az idegenre, aki „csak” egy vendég volt. Ma sincs ez másképp. Bizalom nélkül nem kóstolhatjuk meg a bor legjavát, melyet az Úr tartogat nekünk.
Január 21. Szent Ágnes szűz és vértanú emléknapja
A III. század közepén vagy a IV. század elején Rómában szenvedett vértanúságot. Sírját Damazusz pápa verses felirattal ékesítette; Szent Ambrus nyomán az ókeresztény Egyház írói közül sokan dicsőítő beszédekkel övezték alakját.
Szűznek van születésnapja; érintetlenségét kövessük! Vértanú mennyei születésnapja van, áldozatot ajánljunk fel! Szent Ágnes mennyei születésnapja van. A hagyomány szerint tizenkét éves korában jutott a vértanúságra. Annál szörnyűbb ez a kegyetlenség, amely még e zsenge kornak sem irgalmazott, de mennyivel nagyszerűbb a hit ereje, amely még ebben a korban is tanúságot tudott tenni! Volt-e sebezhető hely azon a gyenge kis testen? Mégis volt mivel legyőznie azt a kardot, amely szinte alig tudta hol megsebezni. Az ő korabeli lányok még a szüleik egy görbe tekintetét sem igen tudják elviselni, még egy tűszúrástól is sírva fakadnak, mint valami sebesüléstől. Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni. Amikor pedig máglyára hurcolják, a lángok között Krisztusnak nyújtja a kezét, és győzedelmes Urunk diadaljelével szenteli meg azt a szentségtelen oltárt. Hiába tették nyakát és két kezét vasbilincsbe, gyenge tagjait semmiképpen sem tudta összeszorítani.Újfajta vértanúság? Büntető kínokra még gyönge, de a győzelemre már érett volt. Alig tudott harcolni, mégis könnyen érdemelte ki a győzelmi koszorút. Korára való tekintettel még semmi erényt sem várhattak tőle, mégis mestere lett a tökéletességnek. Soha még menyasszony nem ment úgy a menyegzős házba, amilyen vidáman és ünnepélyes léptekkel ő indult a kivégzés helyére. Fejét befont haja nem koszorúzta, de fel volt ékesítve Krisztus számára, nem ugyan virágokkal, hanem erényeivel.Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta, hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel, mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a természet Alkotójától van.Hogyan ijesztgette a hóhér, hátha megrémül! Hogyan igyekezett kedveskedéssel rábeszélni, milyen ajánlatokat tett, hogy még férjhez mehet! De ő így felelt: „Már az is méltánytalanság a Jegyessel szemben, ha más jövendőbelire várunk. Azé leszek, aki már előbb engem választott. Mire vársz, hóhér? Hadd pusztuljon ez a test, ha olyan szemeknek is tetszhet, amelyeknek én nem akarom.” Odaállt, imádkozott, és lehajtotta fejét.
Csak láttad volna, hogyan remegett a hóhér, mintha ő lett volna az áldozat! Reszketett a keze, és belesápadt az arca annak a másik életnek az elvesztésébe, pedig ez a leány nem féltette a saját életét. Látjátok, ebben az egy áldozatban két vértanúság van: a tisztaságé és a hité. Szűz maradt, és a vértanúságot is elnyerte.
Dunakiliti (Moson vármegye), 1870. október 28. +Bécs, 1931. január 22.
A honfoglalás koráig visszanyúló magyar főnemesi család sarja. A családból több egyházfejedelem, törökverő hős, államférfi és politikus vált híressé.
László tíz éves korától a jezsuiták kalksburgi, majd kalocsai intézetében
nevelkedett. 1890-ben érettségizett, utána a bécsi Gazdasági Akadémián, majd a Rudolphiana Tudományegyetem kémia szakán tanult. 1896-ban bölcsészdoktorrá, az orvosi kar elvégzése után, 1900- ban orvosdoktorrá avatták. Orvosi pályáját sebészként kezdte meg. Közben -- 1898. november 14-én -- feleségül vette Coreth Mária Teréziát.
1901-ben az atyjától kapott köpcsényi uradalom kastélya mellett húsz- , később harmincágyas kórházat rendezett be szegény betegek számára. Kórházat létesített a körmendi kastélyában is, s kora legmodernebb gyógyászati eszközeivel szerelte föl. Maga is készített ilyen eszközöket. Kórházaiban sebészként főleg szemműtéteket végzett. A szegényeket ingyen kezelte, látta el orvossággal, a nincsteleneket pedig ruhával és pénzzel is támogatta. Három vármegye betegei keresték föl, naponta 60--100 beteg érkezett. Mindig a legelhagyatottabbakkal kezdte, a gazdagokat lehetőleg más orvoshoz küldte. 1921-től évenként általában ötezer beteget látott el a körmendi kórházban; életében mintegy 30.000 szemműtétet végzett. A saját költségén segítőtársakat, orvosokat, ápolónőket fogadott föl. Mindez fölemésztette vagyona nagy részét, az állam mégis a teljes vagyona után vetette ki az adót, amit ő -- utánajárásra nem lévén ideje -- meg is fizetett.
Az első világháború alatt a bevonult köpcsényi orvos teendőit is ellátta. Legfőbb segítsége a felesége volt. 11 gyermekük közül a szent életű Ödön 21 éves korában meghalt.
1907-től haláláig naponta elimádkozta latinul Szűz Mária kis zsolozsmáját, családjával együtt szentmisét hallgatott, este rózsafüzért imádkozott. 1916-ban feleségével, Ödön fiával s sógornőjével (Coreth Lilivel, aki később bencés apáca lett) belépett a ferences harmadrendbe. Operáció előtt és alatt mindig imádkozott, s gondoskodott betegei lelki gondozásáról is. Távozásukkor egy-egy vallásos kiadványt vagy legalább egy szentképre nyomtatott imádságot adott a kezükbe.
Ritkább műtéteiről orvosi lapokban számolt be, évi jelentéseit kinyomatta. Több magas kitüntetést kapott, de legkedvesebb kincse a Mária kongregációs érme volt, melyet halálos ágyán László fiára bízott. Piffl bíboros, a Bécsi Főegyházmegye érseke végezte a beszentelését. A főpásztor betegágyából kelt fel, mert azt mondta: ritkán adódik alkalom arra, hogy egy szentet temethessek.
Ezután a holttestét Körmendre szállították, ahol a kastély kápolnájában ravatalozták fel. Gyógyult betegei és szegényei három napon át végeláthatatlan sorokban vonultak el koporsója előtt, és hangosan zokogva megvallották: a herceg úr szent volt. Holttestét Németújváron (ma Güssing) a családi sírboltban helyezték nyugalomra.
Halála után egyre nőtt az iránta való tisztelet, és sokan imádkoztak az ő közbenjárásáért. Boldoggá avatási eljárását - a hívek sokaságának óhaját teljesítve - 1944. augusztus 30-án a bécsi érsek és egyidejűleg a szombathelyi püspök indították el.
A háború után - a sajátos körülmények miatt - a boldoggá avatási eljárás hosszabb időre megszakadt, majd 1987-től folytatódott tovább, de most már az eisenstadti és a szombathelyi egyházmegyék közreműködésével. Ettől kezdve ismét megkezdődtek a tanúkihallgatások és különféle lépések történtek arra, hogy egyre jobban megismerjék őt a hívek és imádkozzanak az ő közbenjárásáért és boldoggá avatásáért.
Több mint 15 könyv, 150 cikk és tanulmány jelent meg róla. A televízió bemutatott egy Batthyány filmet is. Egyre nőtt az ő emlékét idéző plakettek, emléktáblák, színes üvegablakok, festmények, sőt a templomok száma is. Három Batthyány Társaság alakult, óvodák és iskolák vették fel az ő nevét.
1992. július 11-én a Szentatya ünnepélyesen kihirdette, hogy életében hősies fokban gyakorolta a keresztény erényeket.
1989-ben Batthyány László közbenjárására pedig csoda történt. Egy előrehaladott, áttételes rákbetegségben szenvedő beteg orvosilag megmagyarázhatatlan módon, hirtelen meggyógyult. Ezt a csodás gyógyulást 12 év után a római Orvosi és Teológiai Bizottság hitelesnek fogadta el. Ezután a Bíborosi és Püspöki Testület elé került az ügy, amely 2002. február 7-én rendes ülésén egyhangúlag kinyilvánította azt a véleményét, hogy Isten Szolgájának közbenjárására Isten adta meg a gyógyulást. Erről a döntésről a kongregáció prefektusa értesítette a Szentatyát, aki elrendelte: készítsék el a "Decretum super miraculo"-t, vagyis a csodás gyógyulásról szóló dekrétumot. Ezután a Szentatya 2002. július 5-én ünnepélyesen kihirdette, hogy a kérdéses betegnek az előrehaladott, áttételes rákos betegségből való - igen gyors, teljes és tartós - meggyógyulását Isten adta meg tiszteletreméltó Isten Szolgája, Batthyány-Strattmann László közbenjárására.
Majd a Szentatya - a szombathelyi és az eisenstadti megyés püspök kérésére - kihirdette a boldoggá avatás helyét és idejét: Róma, 2003. március 23.
Batthyány-Strattmann László a családi jelmondatát - "Hűséggel és szeretettel" - életében teljes mértékben megvalósította.
Január 24-én ünnepli az egyház Szalézi Szent Ferencet. A katolikus írók és újságírók védőszentje a Tridenti Zsinat utáni katolikus szellemi, lelkiségi és intézményi megújulás jelentős alakja, Genf püspöke, teológus, lelkiségi író és több pápa személyes tanácsadója volt.
SZALÉZI SZENT FERENC (Chateau de Sales, 1567. aug. 21. – 1622. december 28.) Franciaországban született. Családja kívánságára jogot tanult, saját indíttatásból pedig teológiát. Ferencet 1593-ban pappá szentelték. Kiadta első művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen. A genfi püspök kinevezte segédpüspökévé, majd a püspök halála után az ő utódja lett. Székhelye Annecyben volt, a hegyvidéki püspökség lelkipásztori feladatait végezte. Másik műve1608-ban jelent meg nyomtatásban: Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea. Egy asszonyhoz fűződő mély barátsága segítette abban, hogy megvalósíthassa nagy tervét: egy kontemplatív női szerzet alapítását, melynek gyenge egészségű, beteg vagy öreg nők is tagjai lehettek. A nővérek száma gyorsan növekedett, Ferenc életében 12 kolostort alapítottak.1622-ben Savoya hercegét Avignonba kísérte. Útközben agyvérzést kapott, ami halálát okozta. Szent életének híre állandóan növekedett, írásai számtalan új kiadást értek meg.Szalézi Ferencet 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták. 1877-ben pedig egyháztanítóvá nyilvánították. Ünnepét a római naptárba 1666-ban vették föl, január 29-re. 1969-ben áttették január 24-re, amely napon 1623-ban Annecyben eltemették.
Szalézi Szent Ferenc: Ima
Ha minden angyal, a világ minden lángelméje
tanulmányozta volna,
mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben,
miféle szenvedés,
kísértés vagy fájdalmas veszteség,
nem találhattak volna
hozzád illőbbet,
mint azt, ami ért.
Isten örök Gondviselése
Kezdettől fogva kigondolta,
hogy ezt a keresztet saját Szívéből
értékes ajándékként neked adja.
Mielőtt elküldötte volna,
mindentudó szemével megszemlélte,
isteni értelmével átgondolta,
bölcs igazságosságágával megvizsgálta,
szerető irgalmával átmelegítette.
Mind a két kezével megmérte,
hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb,
egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.
Azután megáldotta szent nevével,
fölkente kegyelmével,
beléje lehelte vigaszát,
és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.
Így most egyenesen az égből jön feléd,
mint Istennek hívása,
s könyörülő szeretetének ajándéka,
hogy egészen önmagaddá légy,
és Istenben megtaláld beteljesülésedet.
Szent Pál apostol megtérése ugyanabban az évben történt, amikor Krisztus kínhalált szenvedett és Szent Istvánt megkövezték. Nem egy naptári évben, hanem egy év leforgása alatt: Krisztus március 25-én szenvedett kínhalált, Szent Istvánt ugyanazon év augusztus 3-án kövezték meg, Pál pedig január 25-én tért meg.
Három okát adhatjuk annak, hogy Pál megtérését miért ünnepeljük meg más szenteknél inkább. Először a példa miatt, hogy bármily nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott. Másodszor az öröm miatt, mert amekkora gyásza volt az Egyháznak az üldözésben, oly nagy lett öröme Pál megtérésében. Harmadszor a csoda miatt, amit az Úr cselekedett ővele, midőn legvadabb üldözőjéből leghűségesebb hirdetőjévé tette.
Megtérése csoda volt amiatt, aki tette, ami által végbe ment, és akivel történt. Először is, aki tette, Krisztus volt. Ő térítette meg Pált. Elsősorban megmutatta csodálatos hatalmát, mondván: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9,5), s rögtön meg is változtatta, Pál már megváltozva felelt: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (uo. 9,6). Ágoston erről az igéről ezt mondja: „A farkasok által megölt bárány bárányokká tette a farkasokat. Már kész az engedelmességre, aki az imént készült kegyetlen üldözésre.” Másodsorban megmutatta csodálatos bölcsességét. Csodálatos bölcsesség rejlett ugyanis abban, hogy nem isteni fenségének megmutatásával fordította el Pált felfuvalkodott gőgjétől, hanem alázatának mélységével. „Én vagyok a Názáreti Jézus - mondotta -, akit te üldözesz” (uo. 9,5). A Glossza hozzáfűzi: „Nem Istennek, vagy Isten Fiának nevezte magát, hanem azt mondta: »Fogadd el az én alázatom mélységeit, és vedd le szemedről a gőg hályogát.«” Harmadsorban megmutatta csodálatos kegyelmességét azáltal, hogy éppen akkor térítette meg Pált, amikor az elszántan és tettre készen elindult a keresztények üldözésére. Telve volt gonosz indulattal, midőn fenyegetőzést és öldöklést lihegett (uo. 9,1), aljas szándékkal elment a főpaphoz (uo. 9, 1), mintegy rájuk erőltetve magát, és kegyetlen tettvággyal, midőn elindult, hogy a keresztényeket elhozassa megkötözve Jeruzsálembe (uo. 9,2), A leggonoszabb út volt az övé, s az isteni irgalom mégis megtérítette.
Másodszor csodás volt megtérése a fény miatt, ami által végbement. Mint mondják, hirtelen támadt, hatalmas és mennyei volt. „És hirtelen fényesség ragyogá őt körül az égből” (uo. 9,3). Pálnak három nagy bűne volt. Az első a vakmerőség, amit az jelez, hogy „elméne tehát a főpaphoz” (uo. 9,1). A Glossza megjegyzi: „Nem is hívták, csak saját buzgalma hajtotta.” A második a gőg, amit az jelez, hogy fenyegetőzést lihegett (uo. 9,1). A harmadik a test szerinti tudás, vagyis a Törvény ismerete. Evvel kapcsolatban mondja a Glossza az Én vagyok Jézus (uo. 9,5) kijelentést folytatva: „Én, az ég Istene beszélek hozzád, akiről zsidó gondolkodásod szerint azt gondolod, hogy halott vagyok.” Az isteni fény tehát hirtelen támadt, hogy a vakmerőt megrettentse; hatalmas volt, hogy a gőgös és fennhéjázó embert mélységes alázatra kényszerítse; mennyei volt, hogy test szerinti tudását mennyei tudásra változtassa. De azt is mondhatjuk, hogy három dolog által ment végbe megtérése: a hívó hang, a ragyogó fény és a mindenható erő által.
Harmadszor, akivel a csodálatos megtérés történt, Szent Pál volt. Kívülről három jele volt ennek: a földre esés, a megvakulás és a háromnapi böjt. Földre esett, hogy fölemelkedjék, tudniillik alantas szenvedélyéből. Ágoston erről: „Pál földre esett, hogy megvakuljon, megvakult, hogy megváltozzék, megváltozott, hogy elküldessék, elküldetett, hogy az igazságért megölessék.” - Ugyancsak Ágoston: „Összetört az őrjöngő, és lett belőle hívő. Összetört a farkas, és lett belőle bárány, összetört az üldöző, és lett belőle hirdető. Összetört a kárhozat fia (2 Tesz 2,3), és lett belőle választott edény (ApCsel 9,15).”
Megvakult, hogy megvilágosodjék, tudniillik elhomályosult értelme. Erről mondják, hogy a három nap alatt, míg vak volt, megtanulta az Evangéliumot. Nem embertől, sem ember által kapta azt - amint maga tanúsítja -, hanem Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki őneki (Gal 1,1). Ágoston erről: „Pált Krisztus igazi bajnokának tartom: tőle tanult, ő kente föl, vele feszíttetett keresztre, benne dicsőült meg.”
Testében gyötrelmet szenvedett, hogy teste alkalmassá váljék jó műveletek véghezvitelére. És valóban teste ezután minden jó cselekedetre alkalmas lett: tudott éhezni és bővelkedni, minden körülmények között mindenre kész volt, és minden sanyarúságot szívesen eltűrt. Aranyszájú Szent János ezzel kapcsolatban mondja: „A zsarnokokat és a haragtól lihegő népeket annyira tartotta, mint a szúnyogokat; a halál, a kínok és az ezer gyötrelem gyermekjáték volt neki. Szívesebben fogadta őket, és jobban ékesítette őt a bilincsek köteléke, mint valamely korona, és szívesebben kapott sebeket, mint mások ajándékokat.”
Azt is mondhatjuk, hogy e három dolog ellentétes volt azzal a hárommal, ami ősatyánkkal történt. Az fölkelt az Úr ellen, Pál földre esett; annak szeme megnyílt, Pál megvakult; az evett a tiltott gyümölcsből, Pál megtartóztatta magát a neki járó eledeltől.
Timóteusz, Pál munkatársa a fogságban is vele volt. Hogy mennyire megbecsülte őt Pál, kitűnik abból, hogy több levélben szerepel mint munkatárs vagy címzett. Pál képviseletében Tesszalonikába (1Tesz 3), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10) és Filippibe (Fil 2,19--23) utazik. A filippieknek arról is beszél Pál, hogy mennyire ragaszkodik Timóteuszhoz, mivel Jézus ügyével törődik.
Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli ,,testvérét'', Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Később egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik.
Szent Pál két tanítványának égi születésnapja ismeretlen. Béda Martirologiuma (735) Szent Timóteuszt január 24-re teszi, és Rómában a 13. században ezen a napon kezdték ünnepelni. Szent Titusz ünnepe csak 1854-ben jelenik meg a római naptárban, február 6-án. 1969-ben őt is áthelyezték Timóteusz mellé, január 26-ra.
Szent Pál két hűséges tanítványához, munkatársához és barátjához szól három levél, amelyeket a népek apostola nekik küldött. A későbbi években mindketten közösségek elöljárói, presbiter-püspökök lettek, akik nagy tanítómesterük apostoli munkáját folytatták.
A fiatal görög, Timóteusz jellemképében talán az a legszebb vonás, hogy sohasem a saját személyét érvényesíti, hanem minden igyekezete az, hogy a szüntelenül tevékenykedő Pál útjából elhárítson minden akadályt.
Amikor Efezus püspökeként nem kímélte egészségét, ezt a gondoskodó, atyai tanácsot kapta Páltól: ,,Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is'' (1Tim 5,23). A halálra készülő Pál utolsó levelében így vall Timóteuszról: ,,Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben'' (2Tim 3,10--11). És így kéri római börtöncellájából: ,,Gyere, siess mielőbb!... Köpenyemet Troászban hagytam, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamen tekercseket'' (2Tim 4,9.13).
A legenda tudni véli, hogy Timóteusz még sok éven át az efezusi egyház élén állt, és egy napon a Diana-templom szolgái a baccháns fölvonulások alkalmával agyonverték.
A nyugodt és megfontolt Titusz ugyancsak görög és nemes személyiség. Pál követeként békét tudott teremteni a viszálykodó korintusiak között. Azután a népek apostola tövises munkaterületet bízott rá a krétaiak között, akikről egyik saját költőjük azt mondta, hogy ,,hazugok, gonosz bestiák és rest hasak''. Később állítólag Titusz alapította Dalmáciában a kereszténység első sejtjeit.
Istenünk, ki Szent Timóteuszt és Szent Tituszt apostoli erényekkel ékesítetted, kérünk, kettőjük közbenjárására engedd, hogy igazul és jámboran éljünk ebben a világban, és ezáltal kiérdemeljük, hogy eljuthassunk az égi hazába!
Szent Ambrus püspöknek írásaiból:
Büntető kínokra még gyenge, de győzelemre már érett volt
Büntető kínokra még gyenge, de győzelemre már érett volt
Szűznek van születésnapja; érintetlenségét kövessük! Vértanú mennyei születésnapja van, áldozatot ajánljunk fel! Szent Ágnes mennyei születésnapja van. A hagyomány szerint tizenkét éves korában jutott a vértanúságra. Annál szörnyűbb ez a kegyetlenség, amely még e zsenge kornak sem irgalmazott, de mennyivel nagyszerűbb a hit ereje, amely még ebben a korban is tanúságot tudott tenni! Volt-e sebezhető hely azon a gyenge kis testen? Mégis volt mivel legyőznie azt a kardot, amely szinte alig tudta hol megsebezni. Az ő korabeli lányok még a szüleik egy görbe tekintetét sem igen tudják elviselni, még egy tűszúrástól is sírva fakadnak, mint valami sebesüléstől. Ő még a véres kezű hóhérok között sem fél; mozdulatlan állja a csikorgó láncok nehéz rángatását; odatárja egész testét a dühöngő hóhér kardja elé. Még azt sem tudja, mi a halál, de már kész elfogadni. Amikor pedig máglyára hurcolják, a lángok között Krisztusnak nyújtja a kezét, és győzedelmes Urunk diadaljelével szenteli meg azt a szentségtelen oltárt. Hiába tették nyakát és két kezét vasbilincsbe, gyenge tagjait semmiképpen sem tudta összeszorítani.Újfajta vértanúság? Büntető kínokra még gyönge, de a győzelemre már érett volt. Alig tudott harcolni, mégis könnyen érdemelte ki a győzelmi koszorút. Korára való tekintettel még semmi erényt sem várhattak tőle, mégis mestere lett a tökéletességnek. Soha még menyasszony nem ment úgy a menyegzős házba, amilyen vidáman és ünnepélyes léptekkel ő indult a kivégzés helyére. Fejét befont haja nem koszorúzta, de fel volt ékesítve Krisztus számára, nem ugyan virágokkal, hanem erényeivel.Mindenki sírt körülötte, csak az ő szeme volt száraz. Mindenki csodálta, hogy életét, amelyből még alig élvezett valamit, olyan könnyen áldozta fel, mint aki már mindent élvezett. Mindenki bámult, hogy már az Isten mellett tanúskodhatott, pedig koránál fogva még szava sem lehetett volna a bíróság előtt. Végül is elérte, hogy Isten ügyében hittek a szavának, pedig ember ügyében még nem hittek volna neki. Mert ami a termeszét erejét meghaladja, az a természet Alkotójától van.Hogyan ijesztgette a hóhér, hátha megrémül! Hogyan igyekezett kedveskedéssel rábeszélni, milyen ajánlatokat tett, hogy még férjhez mehet! De ő így felelt: „Már az is méltánytalanság a Jegyessel szemben, ha más jövendőbelire várunk. Azé leszek, aki már előbb engem választott. Mire vársz, hóhér? Hadd pusztuljon ez a test, ha olyan szemeknek is tetszhet, amelyeknek én nem akarom.” Odaállt, imádkozott, és lehajtotta fejét.
Csak láttad volna, hogyan remegett a hóhér, mintha ő lett volna az áldozat! Reszketett a keze, és belesápadt az arca annak a másik életnek az elvesztésébe, pedig ez a leány nem féltette a saját életét. Látjátok, ebben az egy áldozatban két vértanúság van: a tisztaságé és a hité. Szűz maradt, és a vértanúságot is elnyerte.
Január 22.
BOLDOG BATTHYÁNY-STRATTMANN LÁSZLÓ
BOLDOG BATTHYÁNY-STRATTMANN LÁSZLÓ
Dunakiliti (Moson vármegye), 1870. október 28. +Bécs, 1931. január 22.
A honfoglalás koráig visszanyúló magyar főnemesi család sarja. A családból több egyházfejedelem, törökverő hős, államférfi és politikus vált híressé.
László tíz éves korától a jezsuiták kalksburgi, majd kalocsai intézetében
nevelkedett. 1890-ben érettségizett, utána a bécsi Gazdasági Akadémián, majd a Rudolphiana Tudományegyetem kémia szakán tanult. 1896-ban bölcsészdoktorrá, az orvosi kar elvégzése után, 1900- ban orvosdoktorrá avatták. Orvosi pályáját sebészként kezdte meg. Közben -- 1898. november 14-én -- feleségül vette Coreth Mária Teréziát.
1901-ben az atyjától kapott köpcsényi uradalom kastélya mellett húsz- , később harmincágyas kórházat rendezett be szegény betegek számára. Kórházat létesített a körmendi kastélyában is, s kora legmodernebb gyógyászati eszközeivel szerelte föl. Maga is készített ilyen eszközöket. Kórházaiban sebészként főleg szemműtéteket végzett. A szegényeket ingyen kezelte, látta el orvossággal, a nincsteleneket pedig ruhával és pénzzel is támogatta. Három vármegye betegei keresték föl, naponta 60--100 beteg érkezett. Mindig a legelhagyatottabbakkal kezdte, a gazdagokat lehetőleg más orvoshoz küldte. 1921-től évenként általában ötezer beteget látott el a körmendi kórházban; életében mintegy 30.000 szemműtétet végzett. A saját költségén segítőtársakat, orvosokat, ápolónőket fogadott föl. Mindez fölemésztette vagyona nagy részét, az állam mégis a teljes vagyona után vetette ki az adót, amit ő -- utánajárásra nem lévén ideje -- meg is fizetett.
Az első világháború alatt a bevonult köpcsényi orvos teendőit is ellátta. Legfőbb segítsége a felesége volt. 11 gyermekük közül a szent életű Ödön 21 éves korában meghalt.
1907-től haláláig naponta elimádkozta latinul Szűz Mária kis zsolozsmáját, családjával együtt szentmisét hallgatott, este rózsafüzért imádkozott. 1916-ban feleségével, Ödön fiával s sógornőjével (Coreth Lilivel, aki később bencés apáca lett) belépett a ferences harmadrendbe. Operáció előtt és alatt mindig imádkozott, s gondoskodott betegei lelki gondozásáról is. Távozásukkor egy-egy vallásos kiadványt vagy legalább egy szentképre nyomtatott imádságot adott a kezükbe.
Ritkább műtéteiről orvosi lapokban számolt be, évi jelentéseit kinyomatta. Több magas kitüntetést kapott, de legkedvesebb kincse a Mária kongregációs érme volt, melyet halálos ágyán László fiára bízott. Piffl bíboros, a Bécsi Főegyházmegye érseke végezte a beszentelését. A főpásztor betegágyából kelt fel, mert azt mondta: ritkán adódik alkalom arra, hogy egy szentet temethessek.
Ezután a holttestét Körmendre szállították, ahol a kastély kápolnájában ravatalozták fel. Gyógyult betegei és szegényei három napon át végeláthatatlan sorokban vonultak el koporsója előtt, és hangosan zokogva megvallották: a herceg úr szent volt. Holttestét Németújváron (ma Güssing) a családi sírboltban helyezték nyugalomra.
Halála után egyre nőtt az iránta való tisztelet, és sokan imádkoztak az ő közbenjárásáért. Boldoggá avatási eljárását - a hívek sokaságának óhaját teljesítve - 1944. augusztus 30-án a bécsi érsek és egyidejűleg a szombathelyi püspök indították el.
A háború után - a sajátos körülmények miatt - a boldoggá avatási eljárás hosszabb időre megszakadt, majd 1987-től folytatódott tovább, de most már az eisenstadti és a szombathelyi egyházmegyék közreműködésével. Ettől kezdve ismét megkezdődtek a tanúkihallgatások és különféle lépések történtek arra, hogy egyre jobban megismerjék őt a hívek és imádkozzanak az ő közbenjárásáért és boldoggá avatásáért.
Több mint 15 könyv, 150 cikk és tanulmány jelent meg róla. A televízió bemutatott egy Batthyány filmet is. Egyre nőtt az ő emlékét idéző plakettek, emléktáblák, színes üvegablakok, festmények, sőt a templomok száma is. Három Batthyány Társaság alakult, óvodák és iskolák vették fel az ő nevét.
1992. július 11-én a Szentatya ünnepélyesen kihirdette, hogy életében hősies fokban gyakorolta a keresztény erényeket.
1989-ben Batthyány László közbenjárására pedig csoda történt. Egy előrehaladott, áttételes rákbetegségben szenvedő beteg orvosilag megmagyarázhatatlan módon, hirtelen meggyógyult. Ezt a csodás gyógyulást 12 év után a római Orvosi és Teológiai Bizottság hitelesnek fogadta el. Ezután a Bíborosi és Püspöki Testület elé került az ügy, amely 2002. február 7-én rendes ülésén egyhangúlag kinyilvánította azt a véleményét, hogy Isten Szolgájának közbenjárására Isten adta meg a gyógyulást. Erről a döntésről a kongregáció prefektusa értesítette a Szentatyát, aki elrendelte: készítsék el a "Decretum super miraculo"-t, vagyis a csodás gyógyulásról szóló dekrétumot. Ezután a Szentatya 2002. július 5-én ünnepélyesen kihirdette, hogy a kérdéses betegnek az előrehaladott, áttételes rákos betegségből való - igen gyors, teljes és tartós - meggyógyulását Isten adta meg tiszteletreméltó Isten Szolgája, Batthyány-Strattmann László közbenjárására.
Majd a Szentatya - a szombathelyi és az eisenstadti megyés püspök kérésére - kihirdette a boldoggá avatás helyét és idejét: Róma, 2003. március 23.
Batthyány-Strattmann László a családi jelmondatát - "Hűséggel és szeretettel" - életében teljes mértékben megvalósította.
JANUÁR 24. – SZALÉZI SZENT FERENC
Január 24-én ünnepli az egyház Szalézi Szent Ferencet. A katolikus írók és újságírók védőszentje a Tridenti Zsinat utáni katolikus szellemi, lelkiségi és intézményi megújulás jelentős alakja, Genf püspöke, teológus, lelkiségi író és több pápa személyes tanácsadója volt.
SZALÉZI SZENT FERENC (Chateau de Sales, 1567. aug. 21. – 1622. december 28.) Franciaországban született. Családja kívánságára jogot tanult, saját indíttatásból pedig teológiát. Ferencet 1593-ban pappá szentelték. Kiadta első művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen. A genfi püspök kinevezte segédpüspökévé, majd a püspök halála után az ő utódja lett. Székhelye Annecyben volt, a hegyvidéki püspökség lelkipásztori feladatait végezte. Másik műve1608-ban jelent meg nyomtatásban: Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea. Egy asszonyhoz fűződő mély barátsága segítette abban, hogy megvalósíthassa nagy tervét: egy kontemplatív női szerzet alapítását, melynek gyenge egészségű, beteg vagy öreg nők is tagjai lehettek. A nővérek száma gyorsan növekedett, Ferenc életében 12 kolostort alapítottak.1622-ben Savoya hercegét Avignonba kísérte. Útközben agyvérzést kapott, ami halálát okozta. Szent életének híre állandóan növekedett, írásai számtalan új kiadást értek meg.Szalézi Ferencet 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták. 1877-ben pedig egyháztanítóvá nyilvánították. Ünnepét a római naptárba 1666-ban vették föl, január 29-re. 1969-ben áttették január 24-re, amely napon 1623-ban Annecyben eltemették.
Szalézi Szent Ferenc: Ima
Ha minden angyal, a világ minden lángelméje
tanulmányozta volna,
mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben,
miféle szenvedés,
kísértés vagy fájdalmas veszteség,
nem találhattak volna
hozzád illőbbet,
mint azt, ami ért.
Isten örök Gondviselése
Kezdettől fogva kigondolta,
hogy ezt a keresztet saját Szívéből
értékes ajándékként neked adja.
Mielőtt elküldötte volna,
mindentudó szemével megszemlélte,
isteni értelmével átgondolta,
bölcs igazságosságágával megvizsgálta,
szerető irgalmával átmelegítette.
Mind a két kezével megmérte,
hogy egy milliméterrel se legyen nagyobb,
egy milligrammal se nehezebb a kelleténél.
Azután megáldotta szent nevével,
fölkente kegyelmével,
beléje lehelte vigaszát,
és még egyszer rád és bátorságodra pillantott.
Így most egyenesen az égből jön feléd,
mint Istennek hívása,
s könyörülő szeretetének ajándéka,
hogy egészen önmagaddá légy,
és Istenben megtaláld beteljesülésedet.
Január 25. - Szent Pál apostol megtérése
Caravaggio: Szent Pál megtérése
(Róma, Santa Maria del Poppolo)
(Róma, Santa Maria del Poppolo)
Szent Pál apostol megtérése ugyanabban az évben történt, amikor Krisztus kínhalált szenvedett és Szent Istvánt megkövezték. Nem egy naptári évben, hanem egy év leforgása alatt: Krisztus március 25-én szenvedett kínhalált, Szent Istvánt ugyanazon év augusztus 3-án kövezték meg, Pál pedig január 25-én tért meg.
Három okát adhatjuk annak, hogy Pál megtérését miért ünnepeljük meg más szenteknél inkább. Először a példa miatt, hogy bármily nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott. Másodszor az öröm miatt, mert amekkora gyásza volt az Egyháznak az üldözésben, oly nagy lett öröme Pál megtérésében. Harmadszor a csoda miatt, amit az Úr cselekedett ővele, midőn legvadabb üldözőjéből leghűségesebb hirdetőjévé tette.
Megtérése csoda volt amiatt, aki tette, ami által végbe ment, és akivel történt. Először is, aki tette, Krisztus volt. Ő térítette meg Pált. Elsősorban megmutatta csodálatos hatalmát, mondván: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9,5), s rögtön meg is változtatta, Pál már megváltozva felelt: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (uo. 9,6). Ágoston erről az igéről ezt mondja: „A farkasok által megölt bárány bárányokká tette a farkasokat. Már kész az engedelmességre, aki az imént készült kegyetlen üldözésre.” Másodsorban megmutatta csodálatos bölcsességét. Csodálatos bölcsesség rejlett ugyanis abban, hogy nem isteni fenségének megmutatásával fordította el Pált felfuvalkodott gőgjétől, hanem alázatának mélységével. „Én vagyok a Názáreti Jézus - mondotta -, akit te üldözesz” (uo. 9,5). A Glossza hozzáfűzi: „Nem Istennek, vagy Isten Fiának nevezte magát, hanem azt mondta: »Fogadd el az én alázatom mélységeit, és vedd le szemedről a gőg hályogát.«” Harmadsorban megmutatta csodálatos kegyelmességét azáltal, hogy éppen akkor térítette meg Pált, amikor az elszántan és tettre készen elindult a keresztények üldözésére. Telve volt gonosz indulattal, midőn fenyegetőzést és öldöklést lihegett (uo. 9,1), aljas szándékkal elment a főpaphoz (uo. 9, 1), mintegy rájuk erőltetve magát, és kegyetlen tettvággyal, midőn elindult, hogy a keresztényeket elhozassa megkötözve Jeruzsálembe (uo. 9,2), A leggonoszabb út volt az övé, s az isteni irgalom mégis megtérítette.
Másodszor csodás volt megtérése a fény miatt, ami által végbement. Mint mondják, hirtelen támadt, hatalmas és mennyei volt. „És hirtelen fényesség ragyogá őt körül az égből” (uo. 9,3). Pálnak három nagy bűne volt. Az első a vakmerőség, amit az jelez, hogy „elméne tehát a főpaphoz” (uo. 9,1). A Glossza megjegyzi: „Nem is hívták, csak saját buzgalma hajtotta.” A második a gőg, amit az jelez, hogy fenyegetőzést lihegett (uo. 9,1). A harmadik a test szerinti tudás, vagyis a Törvény ismerete. Evvel kapcsolatban mondja a Glossza az Én vagyok Jézus (uo. 9,5) kijelentést folytatva: „Én, az ég Istene beszélek hozzád, akiről zsidó gondolkodásod szerint azt gondolod, hogy halott vagyok.” Az isteni fény tehát hirtelen támadt, hogy a vakmerőt megrettentse; hatalmas volt, hogy a gőgös és fennhéjázó embert mélységes alázatra kényszerítse; mennyei volt, hogy test szerinti tudását mennyei tudásra változtassa. De azt is mondhatjuk, hogy három dolog által ment végbe megtérése: a hívó hang, a ragyogó fény és a mindenható erő által.
Harmadszor, akivel a csodálatos megtérés történt, Szent Pál volt. Kívülről három jele volt ennek: a földre esés, a megvakulás és a háromnapi böjt. Földre esett, hogy fölemelkedjék, tudniillik alantas szenvedélyéből. Ágoston erről: „Pál földre esett, hogy megvakuljon, megvakult, hogy megváltozzék, megváltozott, hogy elküldessék, elküldetett, hogy az igazságért megölessék.” - Ugyancsak Ágoston: „Összetört az őrjöngő, és lett belőle hívő. Összetört a farkas, és lett belőle bárány, összetört az üldöző, és lett belőle hirdető. Összetört a kárhozat fia (2 Tesz 2,3), és lett belőle választott edény (ApCsel 9,15).”
Megvakult, hogy megvilágosodjék, tudniillik elhomályosult értelme. Erről mondják, hogy a három nap alatt, míg vak volt, megtanulta az Evangéliumot. Nem embertől, sem ember által kapta azt - amint maga tanúsítja -, hanem Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki őneki (Gal 1,1). Ágoston erről: „Pált Krisztus igazi bajnokának tartom: tőle tanult, ő kente föl, vele feszíttetett keresztre, benne dicsőült meg.”
Testében gyötrelmet szenvedett, hogy teste alkalmassá váljék jó műveletek véghezvitelére. És valóban teste ezután minden jó cselekedetre alkalmas lett: tudott éhezni és bővelkedni, minden körülmények között mindenre kész volt, és minden sanyarúságot szívesen eltűrt. Aranyszájú Szent János ezzel kapcsolatban mondja: „A zsarnokokat és a haragtól lihegő népeket annyira tartotta, mint a szúnyogokat; a halál, a kínok és az ezer gyötrelem gyermekjáték volt neki. Szívesebben fogadta őket, és jobban ékesítette őt a bilincsek köteléke, mint valamely korona, és szívesebben kapott sebeket, mint mások ajándékokat.”
Azt is mondhatjuk, hogy e három dolog ellentétes volt azzal a hárommal, ami ősatyánkkal történt. Az fölkelt az Úr ellen, Pál földre esett; annak szeme megnyílt, Pál megvakult; az evett a tiltott gyümölcsből, Pál megtartóztatta magát a neki járó eledeltől.
Január 26.
SZENT TIMÓTEUSZ és SZENT TITUSZ PÜSPÖKÖK
SZENT TIMÓTEUSZ és SZENT TITUSZ PÜSPÖKÖK
Timóteusz, Pál munkatársa a fogságban is vele volt. Hogy mennyire megbecsülte őt Pál, kitűnik abból, hogy több levélben szerepel mint munkatárs vagy címzett. Pál képviseletében Tesszalonikába (1Tesz 3), Korintusba (1Kor 4,17; 16,10) és Filippibe (Fil 2,19--23) utazik. A filippieknek arról is beszél Pál, hogy mennyire ragaszkodik Timóteuszhoz, mivel Jézus ügyével törődik.
Titusz, a pogány származású keresztény kíséri Pált Barnabással együtt Jeruzsálembe (Gal 2,13). Pál annyira becsüli ,,testvérét'', Tituszt, hogy még utazási terveit is hozzá igazítja (2Kor 2,13). Később egy kényes üggyel kapcsolatban Korintusba megy, és jó hírekkel tér onnan vissza Pálhoz (2Kor 7). Tituszt a Szentírás buzgó misszionáriusnak ábrázolja, aki nemcsak Pál kéréseit teljesíti, hanem saját kezdeményezésre is cselekszik.
Szent Pál két tanítványának égi születésnapja ismeretlen. Béda Martirologiuma (735) Szent Timóteuszt január 24-re teszi, és Rómában a 13. században ezen a napon kezdték ünnepelni. Szent Titusz ünnepe csak 1854-ben jelenik meg a római naptárban, február 6-án. 1969-ben őt is áthelyezték Timóteusz mellé, január 26-ra.
Szent Pál két hűséges tanítványához, munkatársához és barátjához szól három levél, amelyeket a népek apostola nekik küldött. A későbbi években mindketten közösségek elöljárói, presbiter-püspökök lettek, akik nagy tanítómesterük apostoli munkáját folytatták.
A fiatal görög, Timóteusz jellemképében talán az a legszebb vonás, hogy sohasem a saját személyét érvényesíti, hanem minden igyekezete az, hogy a szüntelenül tevékenykedő Pál útjából elhárítson minden akadályt.
Amikor Efezus püspökeként nem kímélte egészségét, ezt a gondoskodó, atyai tanácsot kapta Páltól: ,,Ezentúl ne csak vizet igyál, hanem gyomrod és gyakori rosszulléted miatt egy kevés bort is'' (1Tim 5,23). A halálra készülő Pál utolsó levelében így vall Timóteuszról: ,,Te követtél a tanításban, életmódom és életcélom tekintetében, a türelemben, az üldöztetésekben és a szenvedésekben'' (2Tim 3,10--11). És így kéri római börtöncellájából: ,,Gyere, siess mielőbb!... Köpenyemet Troászban hagytam, ha jössz, hozd magaddal. A könyveket is, főleg a pergamen tekercseket'' (2Tim 4,9.13).
A legenda tudni véli, hogy Timóteusz még sok éven át az efezusi egyház élén állt, és egy napon a Diana-templom szolgái a baccháns fölvonulások alkalmával agyonverték.
A nyugodt és megfontolt Titusz ugyancsak görög és nemes személyiség. Pál követeként békét tudott teremteni a viszálykodó korintusiak között. Azután a népek apostola tövises munkaterületet bízott rá a krétaiak között, akikről egyik saját költőjük azt mondta, hogy ,,hazugok, gonosz bestiák és rest hasak''. Később állítólag Titusz alapította Dalmáciában a kereszténység első sejtjeit.
Istenünk, ki Szent Timóteuszt és Szent Tituszt apostoli erényekkel ékesítetted, kérünk, kettőjük közbenjárására engedd, hogy igazul és jámboran éljünk ebben a világban, és ezáltal kiérdemeljük, hogy eljuthassunk az égi hazába!
2013. január 27., évközi 3. vasárnap
Gondolatok az evangéliumhoz
Lk 1,1-4; 4,14-21
Ma beteljesedett!
Gondolatok az evangéliumhoz
Lk 1,1-4; 4,14-21
Ma beteljesedett!
Az egyik hittanórán nagyobb gyermekekkel a biblia keletkezése kapcsán arról beszélgettünk, hogy az evangélisták vajon miért is fogtak hozzá, hogy leírják Jézus történetét. Sok okos dolgot felsoroltak a hittanosok arról, hogy az írott szöveg maradandóbb, mint a szóbeli igehirdetés, a szentmiséken így könnyebb volt felolvasni történeteket Jézus Krisztusról, Jézus tanításának terjesztése lehetett az egyik cél, pontosan akarták megőrizni mindazt, amit az első keresztény közösségek vallottak Jézusról és hasonlókat. Az egyik tanuló pedig azt mondta, hogy az evangélisták részéről személyes hitvallás is lehetett az evangélium lejegyzése. Azért is idézem fel beszélgetésünket, mert idén, a Hit évében, amikor hitünk forrásaiból, az evangéliumokból merítünk és megfogalmazzuk személyes hitvallásunkat, ez a gondolat fontos lehet számunkra.
Szent Lukács írásának előszavát (Lk 1,1-4) követően azt a részt olvassuk a mai evangéliumban, amikor Jézus nyilvánosan fellép a názáreti zsinagógában (Lk 4,14-21). Érdemes külön-külön odafigyelnünk e szentírási szakaszokra és mondanivalójukra.
Mivel a többi evangéliumban nem találkozunk hasonlóval, érdekes lehet számunkra, hogy írásának bevezetéseként Lukács megjelöli, hogy milyen szándék vezérli abban, hogy lejegyezze Jézus történetét. A szentírástudósok szerint Lukács Kr. u. 80-85 táján írhatta meg két munkáját: az ő evangéliumát, illetve az Apostolok Cselekedetei című írását. Mintegy ötven esztendő telik el Jézus élete, halála és feltámadása óta, s ennyi idő már elegendő volna ahhoz, hogy feledésbe merüljenek az események. Az első keresztény évtizedekben elsősorban a szóbeli igehirdetés szolgálta a Krisztusról szóló tanítás megőrzését és terjedését. Ugyanakkor történhettek próbálkozások, hogy Jézus életének eseményeit, az általa véghezvitt cselekedeteket és elmondott szavait írásban is rögzítsék. Lukács is tud ezekről a kísérletekről, hiszen ezt írja: „ezelőtt már sokan vállalkoztak arra, hogy leírják az eseményeket” (Lk 1,1). Márk volt az első, aki lejegyezte Jézus életének történetét, az ő tanítását és csodáit. Márk evangéliumával egy időben keletkezhetett az az írás, amely Jézus mondásait, beszédeit tartalmazta, de amely eredeti formájában nem maradt ránk. Abból következtethetünk ennek létezésére, hogy Máté és Lukács is egészen hasonlóan örökített meg egyes történeteket, azaz közös forrásból dolgozhattak, valamint Márk evangéliuma is ismert volt mindkettőjük számára. Az előszóból megtudjuk, hogy Lukács pontosan utánajárt a dolgoknak, megkérdezte a szemtanúkat, illetve azokat, akik Isten szavának szolgái voltak, hogy a könyvének címzettjét, Teofilt és mindazokat, akik a későbbi korokban olvasni fogják művét, megerősítse a Jézusról szóló tanítás igazságában és megbízhatóságában. Hitünknek tehát nem holmi mendemonda az alapja, hanem arra az igazságra épül, amelyet az apostolok és utódaik őriztek meg és adtak tovább az évszázadok során.
A mai szakasz második részében Jézus fellépéséről olvasunk a názáreti zsinagógában. Izajás próféta könyvéből olvassa fel a kijelölt részt Isten Fölkentjének fellépéséről a messiási időkben, majd pedig ennek a hallgatóság számára meglepő magyarázata következik. A szöveghez fűzött magyarázat egyetlen mondatból, kijelentésből állt: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). A későbbiekben történtekről a következő vasárnapon fogunk olvasni, ezért most ne siessünk előre! Álljunk meg itt egy gondolat erejéig, Jézus kijelentésének első szavánál! A „ma” minden nap megadatik számunkra. Isten minden nappal új lehetőséget ad nekem. Ma jött el számomra a megfelelő idő a lelki megújulásra, Isten iránti szeretetem kifejezésére, hitem megvallására. Ha tegnap ezt nem tettem meg, az mulasztás. Ha holnap szándékozom megtenni és megérem a holnapot, az előrelátó bölcsesség. Ha nem érem meg, akkor felelőtlen halogatás. De vajon ma megteszem-e?
Uram, Jézus Krisztus! Te egykor így kezdted tanításodat az emberek körében: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). A „ma” minden nap megadatik számomra. Isten minden nappal új lehetőséget ad nekem. Ma jött el számomra a megfelelő idő a lelki megújulásra, Isten iránti szeretetem kifejezésére, hitem megvallására. Ha tegnap ezt nem tettem meg, az mulasztás. Ha holnap szándékozom megtenni és megérem a holnapot, az előrelátó bölcsesség. Ha nem érem meg, akkor felelőtlen halogatás. Vajon ma megteszem-e? Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
Szent Lukács írásának előszavát (Lk 1,1-4) követően azt a részt olvassuk a mai evangéliumban, amikor Jézus nyilvánosan fellép a názáreti zsinagógában (Lk 4,14-21). Érdemes külön-külön odafigyelnünk e szentírási szakaszokra és mondanivalójukra.
Mivel a többi evangéliumban nem találkozunk hasonlóval, érdekes lehet számunkra, hogy írásának bevezetéseként Lukács megjelöli, hogy milyen szándék vezérli abban, hogy lejegyezze Jézus történetét. A szentírástudósok szerint Lukács Kr. u. 80-85 táján írhatta meg két munkáját: az ő evangéliumát, illetve az Apostolok Cselekedetei című írását. Mintegy ötven esztendő telik el Jézus élete, halála és feltámadása óta, s ennyi idő már elegendő volna ahhoz, hogy feledésbe merüljenek az események. Az első keresztény évtizedekben elsősorban a szóbeli igehirdetés szolgálta a Krisztusról szóló tanítás megőrzését és terjedését. Ugyanakkor történhettek próbálkozások, hogy Jézus életének eseményeit, az általa véghezvitt cselekedeteket és elmondott szavait írásban is rögzítsék. Lukács is tud ezekről a kísérletekről, hiszen ezt írja: „ezelőtt már sokan vállalkoztak arra, hogy leírják az eseményeket” (Lk 1,1). Márk volt az első, aki lejegyezte Jézus életének történetét, az ő tanítását és csodáit. Márk evangéliumával egy időben keletkezhetett az az írás, amely Jézus mondásait, beszédeit tartalmazta, de amely eredeti formájában nem maradt ránk. Abból következtethetünk ennek létezésére, hogy Máté és Lukács is egészen hasonlóan örökített meg egyes történeteket, azaz közös forrásból dolgozhattak, valamint Márk evangéliuma is ismert volt mindkettőjük számára. Az előszóból megtudjuk, hogy Lukács pontosan utánajárt a dolgoknak, megkérdezte a szemtanúkat, illetve azokat, akik Isten szavának szolgái voltak, hogy a könyvének címzettjét, Teofilt és mindazokat, akik a későbbi korokban olvasni fogják művét, megerősítse a Jézusról szóló tanítás igazságában és megbízhatóságában. Hitünknek tehát nem holmi mendemonda az alapja, hanem arra az igazságra épül, amelyet az apostolok és utódaik őriztek meg és adtak tovább az évszázadok során.
A mai szakasz második részében Jézus fellépéséről olvasunk a názáreti zsinagógában. Izajás próféta könyvéből olvassa fel a kijelölt részt Isten Fölkentjének fellépéséről a messiási időkben, majd pedig ennek a hallgatóság számára meglepő magyarázata következik. A szöveghez fűzött magyarázat egyetlen mondatból, kijelentésből állt: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). A későbbiekben történtekről a következő vasárnapon fogunk olvasni, ezért most ne siessünk előre! Álljunk meg itt egy gondolat erejéig, Jézus kijelentésének első szavánál! A „ma” minden nap megadatik számunkra. Isten minden nappal új lehetőséget ad nekem. Ma jött el számomra a megfelelő idő a lelki megújulásra, Isten iránti szeretetem kifejezésére, hitem megvallására. Ha tegnap ezt nem tettem meg, az mulasztás. Ha holnap szándékozom megtenni és megérem a holnapot, az előrelátó bölcsesség. Ha nem érem meg, akkor felelőtlen halogatás. De vajon ma megteszem-e?
Uram, Jézus Krisztus! Te egykor így kezdted tanításodat az emberek körében: „Ma beteljesedett az Írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4,21). A „ma” minden nap megadatik számomra. Isten minden nappal új lehetőséget ad nekem. Ma jött el számomra a megfelelő idő a lelki megújulásra, Isten iránti szeretetem kifejezésére, hitem megvallására. Ha tegnap ezt nem tettem meg, az mulasztás. Ha holnap szándékozom megtenni és megérem a holnapot, az előrelátó bölcsesség. Ha nem érem meg, akkor felelőtlen halogatás. Vajon ma megteszem-e? Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!
Magyar Kurír Horváth István Sándor írása
Január 28. - Aquinoi Szent Tamás ünnepe
Élete: 1225-ben született az aquinói gróf gyermekeként Roccasicca várában. Öt évig tanult a bencéseknél a Monte Cassinó-i kolostorban, majd Nápolyba került, ahol a domonkosokkal ismerkedett meg. 17 évesen lett domonkosrendi, a családja akarata ellenére: testvérei elrabolták, több mint egy évre egy várba zárták kötélen kimászott, Nápolyban lett domonkos.
20 évesen Párizsba viszik tanulni, később Kölnben tanul tovább, mestere Nagy Szent Albert. Néma ökörnek csúfolták társai, de Nagy Szent Albert megvédte, és tehetségét felismerve, külön feladatokat adott Tamásnak.
27 évesen tanár volt a Párizsi egyetemen, majd Rómában és Nápolyban is tanított 32 kötetet írt, tekintélyét mindenütt elismerték. Mégis megmaradt szerzetesnek, alázatosan.
A lyoni zsinatra főteológusnak hívta meg X. Gergely pápa, azonban útközben megbetegedett, ágynak esett. 1274. március 7-én halt meg Terracina közelében, a fossanuovai ciszterci kolostorban.
Emléknapját azért január 28-án üljük meg, mert földi maradványait 1369-ben ezen a napon vitték át Toulouse-ba, és március 7. már nagyböjtre esik..
Legfőbb műve a "Summa theologica" évszázadokon át az Egyházi ismeretek legfőbb kézikönyve volt.
Aquinói Szent Tamás a teológiai főiskolák és egyetemek védőszentje.
20 évesen Párizsba viszik tanulni, később Kölnben tanul tovább, mestere Nagy Szent Albert. Néma ökörnek csúfolták társai, de Nagy Szent Albert megvédte, és tehetségét felismerve, külön feladatokat adott Tamásnak.
27 évesen tanár volt a Párizsi egyetemen, majd Rómában és Nápolyban is tanított 32 kötetet írt, tekintélyét mindenütt elismerték. Mégis megmaradt szerzetesnek, alázatosan.
A lyoni zsinatra főteológusnak hívta meg X. Gergely pápa, azonban útközben megbetegedett, ágynak esett. 1274. március 7-én halt meg Terracina közelében, a fossanuovai ciszterci kolostorban.
Emléknapját azért január 28-án üljük meg, mert földi maradványait 1369-ben ezen a napon vitték át Toulouse-ba, és március 7. már nagyböjtre esik..
Legfőbb műve a "Summa theologica" évszázadokon át az Egyházi ismeretek legfőbb kézikönyve volt.
Aquinói Szent Tamás a teológiai főiskolák és egyetemek védőszentje.
Forrás: plebania.net
Január 31. BOSCO SZENT JÁNOS ünnepe
Bosco János (Giovanni Bosco) 1815. augusztus 16-án született egy parasztcsaládban, Castelnuovo d'Astiban. Édesapja, Bosco Ferenc a gyermek két éves korában meghal, így édesanyjának, Occhiena Margitnak egyedül kell felnevelnie Antalt, Józsefet, és a kis Jánost. Margit bölcs nevelő, kitartásának és határokat nem ismerő hitének segítségével mélyen vallásos légkört alakít ki családjukban. János már kicsi korától kezdve pap szeretett volna lenni. Elmesélte, hogy egyszer kilenc éves korában álmot látott, amely megvilágította számára küldetését: „Legyél alázatos, erős és állhatatos" - mondta neki egy asszony, aki ragyogott, mint a nap, „és akkor, amit majd látsz, hogy ezekkel a farkasokkal történik, akik bárányokká változnak, te is ezt fogod tenni gyermekeimmel. Én leszek a tanítómestered. A maga idejében mindent meg fogsz érteni." János már gyermekkorától kezdve gyakran kötötte le társait bűvészmutatványokkal, amelyeket kemény gyakorlással sajátított el a munka és az imádkozás között.
Az idős Calosso atya indította el a papi tanulmányok útján, amelyekért nagy erőfeszítéseket tett, míg végül is el kellett hagynia a családi házat Antal testvérével való szembekerülése miatt. Antal azt akarta, hogy János inkább a földeken dolgozzon.
Chieriben, ahol szeminarista volt, létrehozta a „Vidámság Társaságát", amelybe összegyűjtötte a városka fiataljait. 1841 júniusában pappá szentelték. Lelki vezetője, Cafasso atya azt tanácsolja neki, hogy tökéletesítse tanulmányait az egyházi kollégiumban. Közben Don Bosco maga köré gyűjti az első gyermekeket, és megszervezi a vasárnapi Oratóriumot, az első időkben mindig máshol, később azonban megmaradnak Valdoccóban. Margit, most már idős asszonyként, elfogadja a meghívást, hogy Torinóba jöjjön és segítsen fiának. A gyermekek számára ő lesz „Margit mama". Don Bosco elkezd szállást adni az otthontalan árváknak. Megtanítja őket egy szakmára, és arra, hogy szeressék az Urat, együtt énekel, játszik és imádkozik velük. Az első gyermekekből lesznek később az első munkatársai is. így fejlődik ki az a híres nevelési módszer, amit „megelőző módszernek" hívunk: „Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek, és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!" Idővel az első munkatársakból XI. Piusz pápa segítségének köszönhetően létrejön egy Kongregáció, melynek célja a fiatalok megmentése, küzdve a szegénység minden fajtája ellen. Mottójuk a következő: „Lelkeket adj nekem (Uram), minden mást vegyél el". A fiatal Savio Domonkos lesz a megelőző módszer első gyümölcse.
A Segítő Szűz Mária, aki mindig segítette Don Boscót a művében, számtalan kegyelmet ajándékozott neki, köztük egészen különlegeseket is, és mindig volt elegendő pénz is a vállalkozásokhoz. Segítette a róla elnevezett bazilika megépítését is. Szűz Mária segítségével Mazzarello Máriával megalapította a Segítő Szűz Mária Leányai Társaságát. A jótevőkkel és laikus segítőkkel együtt létrejön a Szalézi Munkatársak közössége.
Don Bosco 72 éves korában, a munkától kimerülve halt meg 1888. január 31 -én. Ma már a szalézi család az egész világon jelen van. II. János Pál pápa Don Boscót halálának századik évfordulóján a „fiatalság Atyjának és Tanítójának" nevezte.
Bosco Szent Jánosról bővebben olvashatunk az írások elmélkedések II. menüpontban a 27. oldalon..
Az idős Calosso atya indította el a papi tanulmányok útján, amelyekért nagy erőfeszítéseket tett, míg végül is el kellett hagynia a családi házat Antal testvérével való szembekerülése miatt. Antal azt akarta, hogy János inkább a földeken dolgozzon.
Chieriben, ahol szeminarista volt, létrehozta a „Vidámság Társaságát", amelybe összegyűjtötte a városka fiataljait. 1841 júniusában pappá szentelték. Lelki vezetője, Cafasso atya azt tanácsolja neki, hogy tökéletesítse tanulmányait az egyházi kollégiumban. Közben Don Bosco maga köré gyűjti az első gyermekeket, és megszervezi a vasárnapi Oratóriumot, az első időkben mindig máshol, később azonban megmaradnak Valdoccóban. Margit, most már idős asszonyként, elfogadja a meghívást, hogy Torinóba jöjjön és segítsen fiának. A gyermekek számára ő lesz „Margit mama". Don Bosco elkezd szállást adni az otthontalan árváknak. Megtanítja őket egy szakmára, és arra, hogy szeressék az Urat, együtt énekel, játszik és imádkozik velük. Az első gyermekekből lesznek később az első munkatársai is. így fejlődik ki az a híres nevelési módszer, amit „megelőző módszernek" hívunk: „Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek, és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekeink, hogy szeretjük őket!" Idővel az első munkatársakból XI. Piusz pápa segítségének köszönhetően létrejön egy Kongregáció, melynek célja a fiatalok megmentése, küzdve a szegénység minden fajtája ellen. Mottójuk a következő: „Lelkeket adj nekem (Uram), minden mást vegyél el". A fiatal Savio Domonkos lesz a megelőző módszer első gyümölcse.
A Segítő Szűz Mária, aki mindig segítette Don Boscót a művében, számtalan kegyelmet ajándékozott neki, köztük egészen különlegeseket is, és mindig volt elegendő pénz is a vállalkozásokhoz. Segítette a róla elnevezett bazilika megépítését is. Szűz Mária segítségével Mazzarello Máriával megalapította a Segítő Szűz Mária Leányai Társaságát. A jótevőkkel és laikus segítőkkel együtt létrejön a Szalézi Munkatársak közössége.
Don Bosco 72 éves korában, a munkától kimerülve halt meg 1888. január 31 -én. Ma már a szalézi család az egész világon jelen van. II. János Pál pápa Don Boscót halálának századik évfordulóján a „fiatalság Atyjának és Tanítójának" nevezte.
BOLDOGGÁ AVATJA 1929. JÚNIUS 2-ÁN XI. PIUSZ PÁPA
SZENTTÉ AVATJA 1934. ÁPRILIS 1-JÉN XI. PIUSZ PÁPA
SZENTTÉ AVATJA 1934. ÁPRILIS 1-JÉN XI. PIUSZ PÁPA
Bosco Szent Jánosról bővebben olvashatunk az írások elmélkedések II. menüpontban a 27. oldalon..