NOVEMBER 17.
SZENT ÁNYOS
SZENT ÁNYOS
A képen Szent Ányos szobrát láthatjuk Tihanyban.
Ányos, azaz Anianus Orléans püspöke († 453). A hagyomány szerint székvárosa az ő imádságára szabadult meg Attila király ostromától. Amikor a francia királyok szerződést, szövetséget kötöttek, megtartására Ányos ereklyéi fölött tettek esküt. Már a Merovingok idejében az országnagyoknak itt a szent sírja fölött kellett esküvel tisztázniok magukat az ellenük emelt vádak alól. Nagy Károly is kiválóan tisztelte Ányost. Jámbor Róbert francia király a székesegyházat és benne a szent nyugvóhelyét fényesen megújította. Ányos Nyugaton a királyok mennyei pártfogója lett.
Szent Ányos (Anianus) titulusa a történeti Magyarországon és a környező országokban szinte egyedülálló jelenség. Nem tisztázott, miként került a szent tisztelete hazánkba, de bizonyosan az alapító királlyal hozható kapcsolatba. I. Henrik francia király (1031-1060) felesége: Anna, és I. András magyar király (1046-1060) felesége, Anasztázia (a kijevi Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem leánya) testvérek voltak. Az Ányos-kultusz valószínű családi kapcsolat révén kerülhetett Magyarországra. Tihanyon kívül Magyarországon csak Marcaliban volt Szent Ányos tiszteletére emelt templom. (Ez utóbbi a török korban elpusztult.)
Az Ányos mint családnév és keresztnév a XIX. századig gyakori volt Magyarországon.
[/color]Szent Ányos (Anianus) titulusa a történeti Magyarországon és a környező országokban szinte egyedülálló jelenség. Nem tisztázott, miként került a szent tisztelete hazánkba, de bizonyosan az alapító királlyal hozható kapcsolatba. I. Henrik francia király (1031-1060) felesége: Anna, és I. András magyar király (1046-1060) felesége, Anasztázia (a kijevi Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem leánya) testvérek voltak. Az Ányos-kultusz valószínű családi kapcsolat révén kerülhetett Magyarországra. Tihanyon kívül Magyarországon csak Marcaliban volt Szent Ányos tiszteletére emelt templom. (Ez utóbbi a török korban elpusztult.)
Az Ányos mint családnév és keresztnév a XIX. századig gyakori volt Magyarországon.
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
NOVEMBER 19.
ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET
ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET
A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: "A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag." Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.
Árpádházi Szent Erzsébet, magyar királylányként született, II. András Magyar Király és a a Bánk bán féle összeesküvés áldozatául esett merániai Gertrúd királyné gyermekeként, feltehetően Sárospatakon. A legenda szerint születése pillanatában egy kis piros csillag jelent meg az égen, mint akit a Jó Isten különleges életre szánt.Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.
Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: "Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle."
A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, "Istent szeresse"), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra. Erzsébet megérzi édesanyja halálát is, akiért nagyon sokat imádkozik, mert álmában édesanyja erre kéri és mivel Wartburgban Gertrud meggyilkolása miatt Erzsébetet is elítélik így egyre inkább megvetették és inkább szolgálónak nevezték, mint királylánynak.
A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.
Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: "Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!" Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába "Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét", és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. "Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!"
Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és "kifosztva" a várat, segített az éhezőkön.
Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és "ezernél többször is megcsókolta". A várnagy panaszt emelt ellene, hogy "esztelen bőkezűségével" eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: "Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!"
Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: "Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra! "Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: "Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte".
Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy "elűzték a várból". Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.
Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.
Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.
De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: "Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem! És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól..."
Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni.
Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: "Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni." Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: "Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!" – aztán megnyugodott, és így szólt: "Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették". Aztán felsóhajtott: ""Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját" – és elszenderült.
Halálának híre megindította az egész tartományt. Temetése olyan egyszerű volt, mint az egész élete. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.
IX. Gergely pápa 1235 május 26-án, pünkösd napján Erzsébetet ünnepélyesen a szentek sorába iktatta. Édesapja megélte lánya szentté avatását. A szentté avatás után, amikor az oltárra helyezték, maga II. Frigyes tette rá saját császári koronáját e szavak kíséretében: "nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának" Tisztelete és kultuszhelye a világ minden részén hamar elterjedt és azóta is töretlen. Mindenki boldogan üdvözölte az Egyház új fényes csillagát, aki korának Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal mellett legnagyobb szentje volt.
Magyarországi Szent Erzsébet a feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmad rend és a szeretetszolgálat, a Karitász védőszentje. Nemcsak hívok számára példa alakja, hanem minden humánusan gondolkodó ember számára is. Áldozatos élete a századok során számos művészt megihletett: festmények, zeneművek, irodalmi alkotások tisztelegnek előtte. Az evangélium fénye Árpádházi szent Erzsébet példáján keresztül máig sokaknak világít.
Árpádházi Szent Erzsébet, magyar királylányként született, II. András Magyar Király és a a Bánk bán féle összeesküvés áldozatául esett merániai Gertrúd királyné gyermekeként, feltehetően Sárospatakon. A legenda szerint születése pillanatában egy kis piros csillag jelent meg az égen, mint akit a Jó Isten különleges életre szánt.Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.
Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: "Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle."
A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, "Istent szeresse"), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra. Erzsébet megérzi édesanyja halálát is, akiért nagyon sokat imádkozik, mert álmában édesanyja erre kéri és mivel Wartburgban Gertrud meggyilkolása miatt Erzsébetet is elítélik így egyre inkább megvetették és inkább szolgálónak nevezték, mint királylánynak.
A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.
Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: "Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!" Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába "Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét", és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. "Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!"
Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és "kifosztva" a várat, segített az éhezőkön.
Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és "ezernél többször is megcsókolta". A várnagy panaszt emelt ellene, hogy "esztelen bőkezűségével" eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: "Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!"
Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: "Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra! "Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: "Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte".
Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy "elűzték a várból". Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.
Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.
Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.
De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: "Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem! És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól..."
Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni.
Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: "Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni." Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: "Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!" – aztán megnyugodott, és így szólt: "Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették". Aztán felsóhajtott: ""Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját" – és elszenderült.
Halálának híre megindította az egész tartományt. Temetése olyan egyszerű volt, mint az egész élete. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.
IX. Gergely pápa 1235 május 26-án, pünkösd napján Erzsébetet ünnepélyesen a szentek sorába iktatta. Édesapja megélte lánya szentté avatását. A szentté avatás után, amikor az oltárra helyezték, maga II. Frigyes tette rá saját császári koronáját e szavak kíséretében: "nem koronázhattam meg császárnénak, most megkoronázom Isten országa halhatatlan királynéjának" Tisztelete és kultuszhelye a világ minden részén hamar elterjedt és azóta is töretlen. Mindenki boldogan üdvözölte az Egyház új fényes csillagát, aki korának Assisi Szent Ferenc és Páduai Szent Antal mellett legnagyobb szentje volt.
Magyarországi Szent Erzsébet a feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmad rend és a szeretetszolgálat, a Karitász védőszentje. Nemcsak hívok számára példa alakja, hanem minden humánusan gondolkodó ember számára is. Áldozatos élete a századok során számos művészt megihletett: festmények, zeneművek, irodalmi alkotások tisztelegnek előtte. Az evangélium fénye Árpádházi szent Erzsébet példáján keresztül máig sokaknak világít.
Forrás: katolikus.hu
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
NOVEMBER 20.
KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA
- ADVENT ELŐTTI UTOLSÓ VASÁRNAP -
AZ EGYHÁZI ÉV VÉGE
KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA
- ADVENT ELŐTTI UTOLSÓ VASÁRNAP -
AZ EGYHÁZI ÉV VÉGE
Krisztus király ünnepe az Úr ünnepei között a legfiatalabb, XI. Piusz pápa vezette be 1925. december 11-én Quas Primas című enciklikájában, s Mindenszentek ünnepe előtti vasárnapra helyezte. Csak a II. Vatikáni Zsinat után helyezték át advent előtti utolsó vasárnapra. Ez az egyházi év vége, adventtel új év kezdődik.
A pápa elhatározásának háttere, hogy ebben az időben erősödni látta az ateista kommunizmus és a szekularizmus eszméit és ezt a Krisztustól és az egyháztól való elfordulás veszélyeként értékelte.
Krisztus király ünnepe viszonylag új keletű - XI. Piusz pápa rendelte el 1925-ben -, ám az ünnep tartalma kezdettől fogva szerves része a hitletéteménynek. Jól tudjuk, hogy Jézus (bár a király címet nemigen használta) Isten királyi uralmának eljövetelét hirdette, s a legszorosabban kapcsolta azt saját személyéhez.
Bár ünnepként új, az alapgondolat az első keresztény közösségek idejére vezethető vissza és az Újtestamentum számos része utal rá, többek közt Jézus és Pilátus párbeszéde János evangéliumában, amelyben Pilátus kérdésére, hogy valóban király-e Jézus, ő ezt válaszolja: "Az én országom nem e világból való."
A királyság fogalma - főként a folyamatosan cserélődő miniszterek korában - az állandóságot képviseli. Ahogy telnek az évtizedek, s évszázadok a történelemben, egy-egy uralkodóház stabilitása mindig hozzájárult egy nemzet önazonosság-tudatának kialakulásához, s alátámasztásához. A mai politikai nyelvben a "király" szó azonban sokakban unszimpátiát kelt. Idejétmúlt hatalmi vagy hatalom nélküli parádét idéz föl, melyet a "világ urai" hóbortos szórakozásként űznek.
Krisztus azonban nem ebben az értelemben vett uralkodó. Ő az a király, akit megrugdaltak, keresztre szögeztek egykor és egyre ma is. Ő mégsem száll le szent keresztjéről, ott hal meg értünk ég és föld között lebegve. Ő király, nem a keresztje dacára, hanem épp általa: a "sokakért", minden alattvalójáért kiontott vére árán. Általa kibékültünk Istennel, testvéreinkkel, áldozata által szabaddá lettünk, s az Ő béke-országába jutottunk.
Krisztusról mint királyról a liturgikus év folyamán többször megemlékezünk, ez az ünnep azonban más, hiszen nem csak kiemeli Krisztusnak a világmindenségre kiterjedő hatalmát, hanem az egyházi év végén előremutat a történelem végső, nagy napja felé, mikor mint Úr, s Király jön majd el megítélni mindeneket. Az Ő színe előtt játszódik a történelem, s Isten akarata, hogy hatalma a "világ végén" nyilvánuljon ki teljesen. Az utolsó ítéleten Ő lesz a Bíró, aki összefoglal mindent, és átad az Atyának.
A középkori hívek "minden tagját" üdvös félelem járta át, mikor az utolsó ítéletre gondoltak. Ennek a lelkületnek tanúja a gyászmise szekvenciája, melyben a következő szavakkal imádkozzuk:"Reszket akkor holt meg élő, ha megjön a nagy Ítélő, mindeneket számonkérő."
Az ősegyház vágyakozott, a középkor rettegett, mi viszont nem tesszük egyiket sem! Vissza kell térnünk hittel Üdvözítőnk szándékához, vagyis az Ő eljövetelének tudatában kell élnünk! Erre a tényre világítanak rá az ünnepi mise liturgikus énekei.
A kezdőének szavai túlmutatnak minden emberi méltóságon, elismerjük Krisztus királyságát, a szentmise nyitányában feltárul képzeletben előttünk az Ő mennyei dicsősége: "Az Ő országa örökké való ország; s minden király szolgál neki, alleluja, alleluja." (Dán 7, 14)
"Uralkodik a tengertől tengerig a folyóvíztől a földkerekség határáig." - énekeljük a válaszos énekben. Krisztus királysága az egész földkerekséget ebben a dicsőséges országában egyesíti. Ezt akarja kifezezni a "tengertől tengerig" kifejezés. Kiindulópontja egyetlen választott nép volt, a zsidóság. Innen, a folyóvíznek, a Jordánnak a partjáról indul el Országának növekedése, hogy aztán elérjen a "tengerig" a "földkerekség határáig". Vagyis uralma az egész világon egyetemessé válik.
Az ünnep tartalmát kifejezi az ekkor tartott szentmisékben gyakran felhangzó himnikus latin ima: "Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat", azaz "Krisztus győz, Krisztus kormányoz, Krisztus uralkodik"
A pápa elhatározásának háttere, hogy ebben az időben erősödni látta az ateista kommunizmus és a szekularizmus eszméit és ezt a Krisztustól és az egyháztól való elfordulás veszélyeként értékelte.
Krisztus király ünnepe viszonylag új keletű - XI. Piusz pápa rendelte el 1925-ben -, ám az ünnep tartalma kezdettől fogva szerves része a hitletéteménynek. Jól tudjuk, hogy Jézus (bár a király címet nemigen használta) Isten királyi uralmának eljövetelét hirdette, s a legszorosabban kapcsolta azt saját személyéhez.
Bár ünnepként új, az alapgondolat az első keresztény közösségek idejére vezethető vissza és az Újtestamentum számos része utal rá, többek közt Jézus és Pilátus párbeszéde János evangéliumában, amelyben Pilátus kérdésére, hogy valóban király-e Jézus, ő ezt válaszolja: "Az én országom nem e világból való."
A királyság fogalma - főként a folyamatosan cserélődő miniszterek korában - az állandóságot képviseli. Ahogy telnek az évtizedek, s évszázadok a történelemben, egy-egy uralkodóház stabilitása mindig hozzájárult egy nemzet önazonosság-tudatának kialakulásához, s alátámasztásához. A mai politikai nyelvben a "király" szó azonban sokakban unszimpátiát kelt. Idejétmúlt hatalmi vagy hatalom nélküli parádét idéz föl, melyet a "világ urai" hóbortos szórakozásként űznek.
Krisztus azonban nem ebben az értelemben vett uralkodó. Ő az a király, akit megrugdaltak, keresztre szögeztek egykor és egyre ma is. Ő mégsem száll le szent keresztjéről, ott hal meg értünk ég és föld között lebegve. Ő király, nem a keresztje dacára, hanem épp általa: a "sokakért", minden alattvalójáért kiontott vére árán. Általa kibékültünk Istennel, testvéreinkkel, áldozata által szabaddá lettünk, s az Ő béke-országába jutottunk.
Krisztusról mint királyról a liturgikus év folyamán többször megemlékezünk, ez az ünnep azonban más, hiszen nem csak kiemeli Krisztusnak a világmindenségre kiterjedő hatalmát, hanem az egyházi év végén előremutat a történelem végső, nagy napja felé, mikor mint Úr, s Király jön majd el megítélni mindeneket. Az Ő színe előtt játszódik a történelem, s Isten akarata, hogy hatalma a "világ végén" nyilvánuljon ki teljesen. Az utolsó ítéleten Ő lesz a Bíró, aki összefoglal mindent, és átad az Atyának.
A középkori hívek "minden tagját" üdvös félelem járta át, mikor az utolsó ítéletre gondoltak. Ennek a lelkületnek tanúja a gyászmise szekvenciája, melyben a következő szavakkal imádkozzuk:"Reszket akkor holt meg élő, ha megjön a nagy Ítélő, mindeneket számonkérő."
Az ősegyház vágyakozott, a középkor rettegett, mi viszont nem tesszük egyiket sem! Vissza kell térnünk hittel Üdvözítőnk szándékához, vagyis az Ő eljövetelének tudatában kell élnünk! Erre a tényre világítanak rá az ünnepi mise liturgikus énekei.
A kezdőének szavai túlmutatnak minden emberi méltóságon, elismerjük Krisztus királyságát, a szentmise nyitányában feltárul képzeletben előttünk az Ő mennyei dicsősége: "Az Ő országa örökké való ország; s minden király szolgál neki, alleluja, alleluja." (Dán 7, 14)
"Uralkodik a tengertől tengerig a folyóvíztől a földkerekség határáig." - énekeljük a válaszos énekben. Krisztus királysága az egész földkerekséget ebben a dicsőséges országában egyesíti. Ezt akarja kifezezni a "tengertől tengerig" kifejezés. Kiindulópontja egyetlen választott nép volt, a zsidóság. Innen, a folyóvíznek, a Jordánnak a partjáról indul el Országának növekedése, hogy aztán elérjen a "tengerig" a "földkerekség határáig". Vagyis uralma az egész világon egyetemessé válik.
Az ünnep tartalmát kifejezi az ekkor tartott szentmisékben gyakran felhangzó himnikus latin ima: "Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat", azaz "Krisztus győz, Krisztus kormányoz, Krisztus uralkodik"
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
NOVEMBER 20. ÉVKÖZI 34. VASÁRNAP
KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA, AZ EGYHÁZI ÉV VÉGE
KRISZTUS, A MINDENSÉG KIRÁLYA, AZ EGYHÁZI ÉV VÉGE
"Ó édes Jézus, ég és föld dicsőséges királya,
Hozzád repes az angyalok alázatos imája.
Édes igád terhe ellen föllázadt a gonosz szellem.
Szívek trónját bitorolja, de mi híven kiáltunk:
Jézus a mi királyunk!"
Hozzád repes az angyalok alázatos imája.
Édes igád terhe ellen föllázadt a gonosz szellem.
Szívek trónját bitorolja, de mi híven kiáltunk:
Jézus a mi királyunk!"
EGYHÁZI ÉV
[b][color]/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Sík Sándor: Jézus Krisztus
Király, ki feltakart piros szíveddel állsz a vérző föld felett,
Míg mélye még féligcsitult világrengések forradalmas émelyétől
Embertelen görcsökben hánytorog,
S lábad körül az összevissza tipratott világmezőn
Véresre-rázott emberszív-rögök vonaglanak:
Krisztus-Király,
Egyetlen álló tiszta Csend a kábító hullámverésben,
Egyetlen élő Fény az érthetetlen örvény éjjelében,
Krisztus-Király, hozzád jövünk,
A mélységből kiáltunk hozzád.
Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát,
Ezerszeres sirámmal vulkánlik feléd
Emberbűn, emberőrület és embergyötrelem.
Irgalmazz nekünk, Irgalom!
Mi már magunknak irgalmazni nem tudunk.
Szív, egyetlen Kiraly,
Fordíts meg minket és ömöld belénk
Megváltó véred életzsongító tüzét.
Ki Úr vagy miriádnyi mérhetetlen nagyvilágokon,
Építsd fel pártos szíveink kövéből
Emberországod templomát.
Emeld fel, ó Király, a koszorús keresztet,
S a kereszten az örök halmok óhaját,
A mindenség rejtelmes Fókuszát,
A minden-szív sugárzó Mágnesét,
Amelyben egy titokba forrt
A Végtelenség és a húsos ember,
Gyémánt végzet és anyás irgalom,
És mindöröktől minden szeretet.
Ó Szív,
Királyi Szív, ki Úr vagy,
és a mindenséget mozdulatlan mozgatod,
És mégis egy vagy miközülünk,
Testvér és kisded és jegyes,
Meleg, piros bor s fehér, lágy kenyér;
Ki most se nézed ráncba-vont homlok megett
Ítélkező Király-bosszúval
Halálba-táncos forgatag futásunk:
De mint az édes anyaszem
Simogató szigorral várja végig
A tehetetlen gyerektoporzékolást,
És korholása csókot ígér és büntetése is becéz:
Úgy vársz reánk, úgy hívsz magadhoz, úgy ölelsz:
Öleld magadhoz ezt az őrült századot:
A kisdedekért, akiket szeretsz,
A Magvakért, melyek mozdulnak a mélyben
S a rothadás csíráztató setét ölén
Tisztább tavasznak pattogják ígéretét,
Mert sejtjeikben napbanéző, hozzád-húzó emberösztön énekel:
Légy jó hozzájuk, keltető Nap, Ősmeleg!
Hadd bontsa fel rózsás fejét az új kelet,
Fagyott földünket hadd koszorúzza új kalász,
Hadd hullámozza ég felé megint a föld
Az ezredeknek ősdalát:
A nagy Királynak, kinek minden él,
A jó Királynak, kiből minden él,
A Szív-Királynak, kiben minden él.
Míg mélye még féligcsitult világrengések forradalmas émelyétől
Embertelen görcsökben hánytorog,
S lábad körül az összevissza tipratott világmezőn
Véresre-rázott emberszív-rögök vonaglanak:
Krisztus-Király,
Egyetlen álló tiszta Csend a kábító hullámverésben,
Egyetlen élő Fény az érthetetlen örvény éjjelében,
Krisztus-Király, hozzád jövünk,
A mélységből kiáltunk hozzád.
Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát,
Ezerszeres sirámmal vulkánlik feléd
Emberbűn, emberőrület és embergyötrelem.
Irgalmazz nekünk, Irgalom!
Mi már magunknak irgalmazni nem tudunk.
Szív, egyetlen Kiraly,
Fordíts meg minket és ömöld belénk
Megváltó véred életzsongító tüzét.
Ki Úr vagy miriádnyi mérhetetlen nagyvilágokon,
Építsd fel pártos szíveink kövéből
Emberországod templomát.
Emeld fel, ó Király, a koszorús keresztet,
S a kereszten az örök halmok óhaját,
A mindenség rejtelmes Fókuszát,
A minden-szív sugárzó Mágnesét,
Amelyben egy titokba forrt
A Végtelenség és a húsos ember,
Gyémánt végzet és anyás irgalom,
És mindöröktől minden szeretet.
Ó Szív,
Királyi Szív, ki Úr vagy,
és a mindenséget mozdulatlan mozgatod,
És mégis egy vagy miközülünk,
Testvér és kisded és jegyes,
Meleg, piros bor s fehér, lágy kenyér;
Ki most se nézed ráncba-vont homlok megett
Ítélkező Király-bosszúval
Halálba-táncos forgatag futásunk:
De mint az édes anyaszem
Simogató szigorral várja végig
A tehetetlen gyerektoporzékolást,
És korholása csókot ígér és büntetése is becéz:
Úgy vársz reánk, úgy hívsz magadhoz, úgy ölelsz:
Öleld magadhoz ezt az őrült századot:
A kisdedekért, akiket szeretsz,
A Magvakért, melyek mozdulnak a mélyben
S a rothadás csíráztató setét ölén
Tisztább tavasznak pattogják ígéretét,
Mert sejtjeikben napbanéző, hozzád-húzó emberösztön énekel:
Légy jó hozzájuk, keltető Nap, Ősmeleg!
Hadd bontsa fel rózsás fejét az új kelet,
Fagyott földünket hadd koszorúzza új kalász,
Hadd hullámozza ég felé megint a föld
Az ezredeknek ősdalát:
A nagy Királynak, kinek minden él,
A jó Királynak, kiből minden él,
A Szív-Királynak, kiben minden él.
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Az 1938. évi budapesti eukarisztikus kongresszus indulója
Győzelemről énekeljen
Napkelet és Napnyugat,
Millió szív összecsengjen,
Magasztalja az Urat!
Krisztus újra földre szállott,
Vándorlásunk társa lett;
Mert szerette a világot,
Kenyérszínbe rejtezett.
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
Egykor értünk testet öltött,
Kisgyermekként jött közénk;
A Keresztfán vére ömlött
Váltságunknak béreként.
Most az oltár Golgotáján
Újra itt a drága vér,
Áldozat az Isten Bárány,
Krisztus teste a kenyér.
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
Zúgjon hát a hálaének,
Szálljon völgyön, tengeren:
A szeretet Istenének
Dicsősség és üdv legyen!
Az egész Föld legyen Oltár,
Virág rajta a szívünk,
Minden dalunk zengő zsoltár,
Tömjén illat a hitünk!
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
István király árva népe,
Te is hajtsd meg homlokod,
Borulj térdre, szórd elébe
Minden gondod, bánatod!
A kereszt volt ezer éven
Reménységed oszlopa:
Most is Krisztus jele légyen
Jobb jövendőnek záloga:
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
Győzelemről énekeljen
Napkelet és Napnyugat,
Millió szív összecsengjen,
Magasztalja az Urat!
Krisztus újra földre szállott,
Vándorlásunk társa lett;
Mert szerette a világot,
Kenyérszínbe rejtezett.
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
Egykor értünk testet öltött,
Kisgyermekként jött közénk;
A Keresztfán vére ömlött
Váltságunknak béreként.
Most az oltár Golgotáján
Újra itt a drága vér,
Áldozat az Isten Bárány,
Krisztus teste a kenyér.
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
Zúgjon hát a hálaének,
Szálljon völgyön, tengeren:
A szeretet Istenének
Dicsősség és üdv legyen!
Az egész Föld legyen Oltár,
Virág rajta a szívünk,
Minden dalunk zengő zsoltár,
Tömjén illat a hitünk!
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
István király árva népe,
Te is hajtsd meg homlokod,
Borulj térdre, szórd elébe
Minden gondod, bánatod!
A kereszt volt ezer éven
Reménységed oszlopa:
Most is Krisztus jele légyen
Jobb jövendőnek záloga:
Krisztus, kenyér s bor színében,
Úr s Király a Föld felett :
Forrassz eggyé Békességben
Minden Népet s Nemzetet!
EMLÉKNAPOK A HÉTEN
Akit kevesen ismernek......
NOVEMBER 14.
WILCKENS HENRIK DÁVID
A MAGYARORSZÁGI ERDÉSZETI FELSŐOKTATÁS
MEGTEREMTŐJÉNEK SZÜLETÉSNAPJA
WILCKENS HENRIK DÁVID
A MAGYARORSZÁGI ERDÉSZETI FELSŐOKTATÁS
MEGTEREMTŐJÉNEK SZÜLETÉSNAPJA
Németországi születésű erdész, természettudós a magyar erdészeti szakoktatás megalapítója 1763. november 14-én született Wolfenbüttelben (Braunschweig).
Dolgozó, egyszerű szülők gyermeke volt, aki korán tapasztalhatta és megtanulta, hogy Vita est labor et stúdium. Az élet számára valóban a munkát és a tanulást jelentette. A munkát a szülői házban szokta meg. Tehetségét csak úgy bontakoztathatta ki, ha bizonyított. Kérvényei bizonysága szerint a tudás bizonyítása sem volt elég, mély alázatosságra és a hatalmasok kegyeinek elnyerésére is szükség volt. Az előbbi nem volt nehéz számára, az utóbbit azonban nehéz volt elviselnie. Ebből adódott, hogy korai tudományos munkássága során mellőzés érte.
Pályafutását a göttingeni egyetemen magántanárként kezdte, majd a Waltershausen melletti Kemnotében alapított és rövid ideig fennállott Erdészeti Tanintézet első tanára volt. Ennek megszűnte után három tudósjelölt közül ő nyerte el a Selmecbányai Bányászati Akadémián az első erdészeti tanszék, illetve intézet a „Forstkabinet" vezetői állását. Nagy tudományos siker volt ez, hiszen az óriási birodalom első ilyen magas állású, a megtisztelő „Bergrath", bányatanácsos címmel kitüntetett tudós professzora, de tisztviselője is lett. Előadásainak anyaga öt kötetben, kézzel írott, német nyelvű jegyzetben maradt ránk. Az I. kötet 1814-ből, a többi 1815-ből való, s jelenleg a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem könyvtára őrzi.
Igazi polihisztor volt, orvosi és bányászati tanulmányai után a természettudományok számos ágával foglalkozott: matematikával, kémiával, fizikával, földrajzzal, tudománytörténettel.
Nagy tudású, szigorú erkölcsű, fegyelmezett, sokoldalú szakembereket nevelt. Olyan munka és feladat volt ez akkoriban, amelyet ma alig tudunk megérteni. Az oktatás, kutatás, nevelés feladatait 23 éven keresztül egymaga látta el példásan a nehéz körülmények között.
Wilckenst tekinthetjük az erdészettudomány első professzorának Magyarországon. Az oktatás érdekében rügy-, lomb-, virág- és maggyűjteményeket állított össze. Fiziológiai és növénykórtani gyűjteményeket szerzett be, megtervezte a botanikus kert és a tanulmányi erdő létesítését. Ötkötetes erdészettana (Forstkunde) kéziratban maradt. A német nyelvű munka első kötetében az általános növénytannal, a másodikban az erdészeti növények ismertetésével, a harmadikban a természetes fatermesztéssel, a negyedikben az erdőhasználattal (benne mellékhasználatként, többek között a vadászattal), az ötödikben pedig mesterséges fatenyésztéssel foglalkozott. Előadásai az akadémián átfogták az erdészeti tudományok egészét: az erdészeti tervrajzok és térképek, az építészeti rajzok készítésén át a jogismeretig és a bányaácsolásig szinte mindent tanított. Wilckens egyébként Selmecbányát nem találta a legalkalmasabbnak az Erdészeti Tanintézet számára. Az intézmény mégis Selmecen maradt, s európai hírűvé fejlődött. Érdemei az erdészeti felsőoktatás megteremtésében elvitathatatlanok, és emiatt különösen fájó, hogy egyetlen korabeli, hiteles ábrázolás sem maradt fenn róla. Leírásokból azonban ismerjük a tudós tanár egyéb érdemeit is. Azt például, hogy nemcsak a hallgatókkal, hanem az erdőben, fűrésztelepeken dolgozó munkásokkal is sokat törődött. „Többször járt el a felettes hatóságoknál az erdei munkások élet- és munkakörülményei javításának ügyében. (Még nagybetegen is kijárt a közeli erdőkbe, hogy intézkedései végrehajtását a helyszínen ellenőrizze.)”.
A selmecbányai evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, de sírja már nem található meg. Azt az emlékoszlopot is ledöntötték a trianoni békeszerződés után, melyet 1912-ben állítottak tisztelői. 1958-ban a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem) botanikus kertjében állítottak tiszteletére emlékművet, egy egyszerű, durván megformált kőtömböt, melynek felirata latin és magyar nyelven méltatja munkásságát. Szavait idézve: „Ha most elmondanám, hogy 12 éves selmeci tartózkodásom alatt mit tapasztaltam és álltam ki, nehezen hinnék el." Emberfeletti energiával és vasakarattal teremtette meg a semmiből ezt az intézményt.
A nagy tudós emlékét azután az idő elhomályosította, munkásságára hosszú évtizedekig senki nem figyelmeztetett, csak az a szerényen meghúzódó kézírásos mottó, amely egyedülálló könyvében szerepel:
Dolgozó, egyszerű szülők gyermeke volt, aki korán tapasztalhatta és megtanulta, hogy Vita est labor et stúdium. Az élet számára valóban a munkát és a tanulást jelentette. A munkát a szülői házban szokta meg. Tehetségét csak úgy bontakoztathatta ki, ha bizonyított. Kérvényei bizonysága szerint a tudás bizonyítása sem volt elég, mély alázatosságra és a hatalmasok kegyeinek elnyerésére is szükség volt. Az előbbi nem volt nehéz számára, az utóbbit azonban nehéz volt elviselnie. Ebből adódott, hogy korai tudományos munkássága során mellőzés érte.
Pályafutását a göttingeni egyetemen magántanárként kezdte, majd a Waltershausen melletti Kemnotében alapított és rövid ideig fennállott Erdészeti Tanintézet első tanára volt. Ennek megszűnte után három tudósjelölt közül ő nyerte el a Selmecbányai Bányászati Akadémián az első erdészeti tanszék, illetve intézet a „Forstkabinet" vezetői állását. Nagy tudományos siker volt ez, hiszen az óriási birodalom első ilyen magas állású, a megtisztelő „Bergrath", bányatanácsos címmel kitüntetett tudós professzora, de tisztviselője is lett. Előadásainak anyaga öt kötetben, kézzel írott, német nyelvű jegyzetben maradt ránk. Az I. kötet 1814-ből, a többi 1815-ből való, s jelenleg a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem könyvtára őrzi.
Igazi polihisztor volt, orvosi és bányászati tanulmányai után a természettudományok számos ágával foglalkozott: matematikával, kémiával, fizikával, földrajzzal, tudománytörténettel.
Nagy tudású, szigorú erkölcsű, fegyelmezett, sokoldalú szakembereket nevelt. Olyan munka és feladat volt ez akkoriban, amelyet ma alig tudunk megérteni. Az oktatás, kutatás, nevelés feladatait 23 éven keresztül egymaga látta el példásan a nehéz körülmények között.
Wilckenst tekinthetjük az erdészettudomány első professzorának Magyarországon. Az oktatás érdekében rügy-, lomb-, virág- és maggyűjteményeket állított össze. Fiziológiai és növénykórtani gyűjteményeket szerzett be, megtervezte a botanikus kert és a tanulmányi erdő létesítését. Ötkötetes erdészettana (Forstkunde) kéziratban maradt. A német nyelvű munka első kötetében az általános növénytannal, a másodikban az erdészeti növények ismertetésével, a harmadikban a természetes fatermesztéssel, a negyedikben az erdőhasználattal (benne mellékhasználatként, többek között a vadászattal), az ötödikben pedig mesterséges fatenyésztéssel foglalkozott. Előadásai az akadémián átfogták az erdészeti tudományok egészét: az erdészeti tervrajzok és térképek, az építészeti rajzok készítésén át a jogismeretig és a bányaácsolásig szinte mindent tanított. Wilckens egyébként Selmecbányát nem találta a legalkalmasabbnak az Erdészeti Tanintézet számára. Az intézmény mégis Selmecen maradt, s európai hírűvé fejlődött. Érdemei az erdészeti felsőoktatás megteremtésében elvitathatatlanok, és emiatt különösen fájó, hogy egyetlen korabeli, hiteles ábrázolás sem maradt fenn róla. Leírásokból azonban ismerjük a tudós tanár egyéb érdemeit is. Azt például, hogy nemcsak a hallgatókkal, hanem az erdőben, fűrésztelepeken dolgozó munkásokkal is sokat törődött. „Többször járt el a felettes hatóságoknál az erdei munkások élet- és munkakörülményei javításának ügyében. (Még nagybetegen is kijárt a közeli erdőkbe, hogy intézkedései végrehajtását a helyszínen ellenőrizze.)”.
A selmecbányai evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, de sírja már nem található meg. Azt az emlékoszlopot is ledöntötték a trianoni békeszerződés után, melyet 1912-ben állítottak tisztelői. 1958-ban a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem) botanikus kertjében állítottak tiszteletére emlékművet, egy egyszerű, durván megformált kőtömböt, melynek felirata latin és magyar nyelven méltatja munkásságát. Szavait idézve: „Ha most elmondanám, hogy 12 éves selmeci tartózkodásom alatt mit tapasztaltam és álltam ki, nehezen hinnék el." Emberfeletti energiával és vasakarattal teremtette meg a semmiből ezt az intézményt.
A nagy tudós emlékét azután az idő elhomályosította, munkásságára hosszú évtizedekig senki nem figyelmeztetett, csak az a szerényen meghúzódó kézírásos mottó, amely egyedülálló könyvében szerepel:
„E nuce fit corylus ex glande ar dua quercus Exiguum nihil esse putes, quod crescere poss it !
Magból lesz a mogyoró,
makkból a büszke, égre törő tölgy.
Semminek hinnéd, mi fává terebélyesedik később!”
Magból lesz a mogyoró,
makkból a büszke, égre törő tölgy.
Semminek hinnéd, mi fává terebélyesedik később!”
Képünkön Wilckens emlékműve látható a soproni botanikus kertben.
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Vigyázzunk egészségünkre......
NOVEMBER 14.
DIABETES VILÁGNAP
DIABETES VILÁGNAP
A Diabétesz Világnapot minden évben november 14-én ünnepeljük. Ezen a napon született Frederick Banting, akinek Charles Besttel közös gondolata vezetett az inzulin 1922-es felfedezéséhez. A Világnapot a Nemzetközi Diabetes Szövetség (IDF) és tagszervezetei rendezik meg világszerte.
Diabétesz Világnapot első alkalommal 1991-ben szervezett a Nemzetközi Diabetes Szövetség (IDF) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO), látva a cukorbetegség világszerte növekvő terjedését. Azóta népszerűsége folyamatosan nő, ma már több mint 350 millió embert kapcsol össze a világon, köztük az egészségügyi ellátás szakembereit, ápolókat, cukorbetegeket és a társadalom valamennyi tagját.
A Diabétesz Világnap logója egy kék kör - a cukorbetegség nemzetközi jelképe, mely a UNite for Diabetes kampány során került kialakításra. A kék kör egy szimbólum, a cukorbetegséggel küzdő szervezetek és személyek világszintű közösségét jelképezi. A kör valamennyi kultúrában az élet és egészség jelképe. A kék szín az eget jelképezi, mely egyesíti a nemzeteket és egyben az ENSZ zászlójának színe is.
A Diabétesz Világnap minden évben egy, a cukorbetegséggel kapcsolatos téma köré szerveződik. Az idei és az elkövetkező évek témája a Diabétesz oktatás és megelőzés.
Diabétesz Világnapot első alkalommal 1991-ben szervezett a Nemzetközi Diabetes Szövetség (IDF) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO), látva a cukorbetegség világszerte növekvő terjedését. Azóta népszerűsége folyamatosan nő, ma már több mint 350 millió embert kapcsol össze a világon, köztük az egészségügyi ellátás szakembereit, ápolókat, cukorbetegeket és a társadalom valamennyi tagját.
A Diabétesz Világnap logója egy kék kör - a cukorbetegség nemzetközi jelképe, mely a UNite for Diabetes kampány során került kialakításra. A kék kör egy szimbólum, a cukorbetegséggel küzdő szervezetek és személyek világszintű közösségét jelképezi. A kör valamennyi kultúrában az élet és egészség jelképe. A kék szín az eget jelképezi, mely egyesíti a nemzeteket és egyben az ENSZ zászlójának színe is.
A Diabétesz Világnap minden évben egy, a cukorbetegséggel kapcsolatos téma köré szerveződik. Az idei és az elkövetkező évek témája a Diabétesz oktatás és megelőzés.
A Diabétesz Világnap hivatalos, angol nyelvű nemzetközi honlapja a www.worlddiabetesday.org címen található.
A Magyar Diabetes Társaság aktuális évi oldala közvetlenül elérhető www.diabet.hu/vilagnap címen.
A Magyar Diabetes Társaság aktuális évi oldala közvetlenül elérhető www.diabet.hu/vilagnap címen.
Forrás: diabet.hu
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Figyeljünk egymásra......
NOVEMBER 16.
A TOLERANCIA NEMZETKÖZI NAPJA
A TOLERANCIA NEMZETKÖZI NAPJA
Az UNESCO kezdeményezésére az ENSZ - az 1993. évi 48/126-os számú határozattal - az 1995-ös évet a tolerancia évének nyilvánította, amikor nagyszabású nemzetközi kampányt szerveztek a tolerancia és az erőszakmentesség jegyében. 1995. november 16-án az UNESCO tagállamai elfogadták a tolerancia elveiről szóló nyilatkozatot és az ezzel kapcsolatos akciótervet. A tolerancia nemzetközi napja ebből az eseményből nőtt ki, mint évenkénti alkalom arra, hogy a toleranciára felhívjuk a figyelmet az oktatásban, társadalmi színtereken vagy a politikában, illetve megvitassuk ennek helyi vagy globális problémáit.
Az ENSZ Közgyűlése az 1996. december 12-i 51/95-ös számú határozattal hivatalosan is felszólította a tagállamokat, hogy november 16-án tartsanak tolerancia napot.
A tolerancia a kölcsönös megértés és tisztelet alapja. Életszemlélet, ami lehetővé teszi a világ sokszínű kultúráinak virágzását. Emellett a globális harmónia előmozdítására tett erőfeszítéseink sarokköve is. Egy 1995-ös, UNESCO nyilatkozat a tolerancia alapelveiről kimondja:
"A tolerancia az az erény, amely lehetővé teszi a békét, és elősegíti a háború kultúrájának a béke kultúrájával történő felváltását."
A tolerancia terjesztése, általánossá tétele különösen fontos ma, az egyre gyorsabban terjedő globalizáció, a mobilitás és a kölcsönös függés korában. A változatosság felbecsülhetetlen értékkel bír, de feszültség forrásává is válhat. A tolerancia eloszlathatja a lehetséges konfliktusokat. Elejét veheti a faji vagy kulturális felsőbbrendűségi elméletek kialakulásának, és segíthet a társadalmaknak abban, hogy fokozatosan felülemelkedjenek a már régóta létező előítéleteken és negatív sztereotípiákon.
A tolerancia azonban nem tévesztendő össze az engedékenységgel vagy a leereszkedéssel. A valódi tolerancia nyitottságról, kíváncsiságról és kommunikációról szól. A tudás és a megértés legszorosabb kísérője. Az oktatás az intolerancia megelőzésének egyik legjobb módja. Rámutat az emberek közötti hasonlóságra, és elősegíti a különbözőségek iránti egészséges tisztelet kialakulását.
A tolerancia nem tévesztendő össze a közömbösséggel sem. Ha valaki toleráns, még nem jelenti azt, hogy egyúttal a rasszizmus, az idegengyűlölet és kirekesztés passzív szemlélője, vagy, hogy csendben eltűri a kisebbségekkel, menekültekkel, vendégmunkásokkal, vagy más, sebezhető csoportokkal szembeni túlkapásokat. A tolerancia mindannyiunk számára érvényes morális parancs arra, hogy álljunk ki azok mellett, és emeljünk szót azok védelmében, akiket megfosztottak alapvető jogaiktól és szabadságaiktól.
Az emberi élet minden körülmény között egyformán fontos. El kell, hogy fogadjuk a minket körülvevő világot, szerteágazó, érdekes,értékes, színes lakóival együtt. Ezt jelenti a tolerancia.
Az ENSZ Közgyűlése az 1996. december 12-i 51/95-ös számú határozattal hivatalosan is felszólította a tagállamokat, hogy november 16-án tartsanak tolerancia napot.
A tolerancia a kölcsönös megértés és tisztelet alapja. Életszemlélet, ami lehetővé teszi a világ sokszínű kultúráinak virágzását. Emellett a globális harmónia előmozdítására tett erőfeszítéseink sarokköve is. Egy 1995-ös, UNESCO nyilatkozat a tolerancia alapelveiről kimondja:
"A tolerancia az az erény, amely lehetővé teszi a békét, és elősegíti a háború kultúrájának a béke kultúrájával történő felváltását."
A tolerancia terjesztése, általánossá tétele különösen fontos ma, az egyre gyorsabban terjedő globalizáció, a mobilitás és a kölcsönös függés korában. A változatosság felbecsülhetetlen értékkel bír, de feszültség forrásává is válhat. A tolerancia eloszlathatja a lehetséges konfliktusokat. Elejét veheti a faji vagy kulturális felsőbbrendűségi elméletek kialakulásának, és segíthet a társadalmaknak abban, hogy fokozatosan felülemelkedjenek a már régóta létező előítéleteken és negatív sztereotípiákon.
A tolerancia azonban nem tévesztendő össze az engedékenységgel vagy a leereszkedéssel. A valódi tolerancia nyitottságról, kíváncsiságról és kommunikációról szól. A tudás és a megértés legszorosabb kísérője. Az oktatás az intolerancia megelőzésének egyik legjobb módja. Rámutat az emberek közötti hasonlóságra, és elősegíti a különbözőségek iránti egészséges tisztelet kialakulását.
A tolerancia nem tévesztendő össze a közömbösséggel sem. Ha valaki toleráns, még nem jelenti azt, hogy egyúttal a rasszizmus, az idegengyűlölet és kirekesztés passzív szemlélője, vagy, hogy csendben eltűri a kisebbségekkel, menekültekkel, vendégmunkásokkal, vagy más, sebezhető csoportokkal szembeni túlkapásokat. A tolerancia mindannyiunk számára érvényes morális parancs arra, hogy álljunk ki azok mellett, és emeljünk szót azok védelmében, akiket megfosztottak alapvető jogaiktól és szabadságaiktól.
Az emberi élet minden körülmény között egyformán fontos. El kell, hogy fogadjuk a minket körülvevő világot, szerteágazó, érdekes,értékes, színes lakóival együtt. Ezt jelenti a tolerancia.
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Fővárosunk......
NOVEMBER 17.
BUDAPEST ÜNNEPNAPJA
BUDAPEST ÜNNEPNAPJA
A mai Budapest 1873. november 17-én jött létre a Duna keleti partján fekvő Pest, valamint a nyugati partján elterülő Buda és Óbuda városának egyesítésével. 1950. január 1-jén a Budapest környezetében lévő települések hozzácsatolásával létrejött az ún. Nagy-Budapest, amelynek lakossága a 80-as években elérte a 2,1 millió főt.
Pest-Buda egyesítésének 100. évfordulóján, 1972-ben avatták fel Kiss István (szobrász) és Szabados Antal (építész) alkotását. A négy és fél méteres csavart bronzköpenyben allegorikus ábrázolások láthatók.
A nyitott köpenyben korona, címer, munkaeszközök, tárgyak, feliratok, jelképek utalnak a 100 évre. Körülötte a húszméteres pázsitot Budapest utcáit szimbolizáló andezitcsíkok szakítják meg.
Buda és Pest egyesítésének szükségességét sokan felvetették már Széchenyi Istvánt megelőzően is, ám kétségtelenül ő volt az első, akinek szava mögött elegendő befolyásoló erő és tekintély állt.
A "legnagyobb magyar" így írt ötletéről az 1831-ben megjelent Világ című munkájában: "Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év sőt hónap múlva oly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest; s így a két város egyesülne, mely most nem a legjobb szemmel nézi egymást. Mily haszon áradna ezen egyesülésből, mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken és oly távol Erdélytül, hanem az ország szívében tartatnék... Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek." Széchenyi szavai mögött valós elhatározás állt. Nemcsak bécsi lakhelyét adta fel, hogy Pestre költözzön, de közreműködése nélkül nem épülhetett volna fel az első állandó kőhíd sem - a mai Lánchíd -, melyet 1849-ben avattak fel és ami közelebb hozta egymáshoz a két várost. Hiába azonban az erőfeszítések, Buda és Pest egyesítésére mégis éveket kellett várni. A kérdést sem a szabadságharc alatt, sem a megtorlás, majd lassú konszolidálódás éveiben nem vetették fel újra, csak a az 1867-es kiegyezés (vagy ahogy akkoriban mondták: "kiegyenlítés") után. Végül az 1872. december 22-én szentesített XXXVI. számú törvénycikk mondta ki Buda, Pest, Óbuda és a Margitsziget egyesítését ("Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margitsziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesíttetnek."). Az egyesüléssel létrejött város neve annak ellenére nem lett Pestbuda, hogy Pesten majd' ötször annyian (kétszázötvenezren) laktak, mint Budán. Az utóbbi adott otthont ugyanis számos kormányhivatalnak, illetve itt magasodott a XVIII. században emelt vár is. A városok egyesülésének egy esztendős folyamata 1873. november 17-én zárult Buda-Pest Városi Tanácsa megalakulásával és első közgyűlésével.
Pest-Buda egyesítésének 100. évfordulóján, 1972-ben avatták fel Kiss István (szobrász) és Szabados Antal (építész) alkotását. A négy és fél méteres csavart bronzköpenyben allegorikus ábrázolások láthatók.
A nyitott köpenyben korona, címer, munkaeszközök, tárgyak, feliratok, jelképek utalnak a 100 évre. Körülötte a húszméteres pázsitot Budapest utcáit szimbolizáló andezitcsíkok szakítják meg.
Buda és Pest egyesítésének szükségességét sokan felvetették már Széchenyi Istvánt megelőzően is, ám kétségtelenül ő volt az első, akinek szava mögött elegendő befolyásoló erő és tekintély állt.
A "legnagyobb magyar" így írt ötletéről az 1831-ben megjelent Világ című munkájában: "Fővárosotok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év sőt hónap múlva oly megszokottan s könnyen hangzanék, mint Bukarest; s így a két város egyesülne, mely most nem a legjobb szemmel nézi egymást. Mily haszon áradna ezen egyesülésből, mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak rövid idő múlva! Kivált, ha az országgyűlés is nem Pozsonyban, nem a határszéleken és oly távol Erdélytül, hanem az ország szívében tartatnék... Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, nem kettőnek; egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek." Széchenyi szavai mögött valós elhatározás állt. Nemcsak bécsi lakhelyét adta fel, hogy Pestre költözzön, de közreműködése nélkül nem épülhetett volna fel az első állandó kőhíd sem - a mai Lánchíd -, melyet 1849-ben avattak fel és ami közelebb hozta egymáshoz a két várost. Hiába azonban az erőfeszítések, Buda és Pest egyesítésére mégis éveket kellett várni. A kérdést sem a szabadságharc alatt, sem a megtorlás, majd lassú konszolidálódás éveiben nem vetették fel újra, csak a az 1867-es kiegyezés (vagy ahogy akkoriban mondták: "kiegyenlítés") után. Végül az 1872. december 22-én szentesített XXXVI. számú törvénycikk mondta ki Buda, Pest, Óbuda és a Margitsziget egyesítését ("Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margitsziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesíttetnek."). Az egyesüléssel létrejött város neve annak ellenére nem lett Pestbuda, hogy Pesten majd' ötször annyian (kétszázötvenezren) laktak, mint Budán. Az utóbbi adott otthont ugyanis számos kormányhivatalnak, illetve itt magasodott a XVIII. században emelt vár is. A városok egyesülésének egy esztendős folyamata 1873. november 17-én zárult Buda-Pest Városi Tanácsa megalakulásával és első közgyűlésével.
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
A filozófia a bölcsesség szeretete, keresése és gyakorlása.......
November 18.
A Filozófia napja
A Filozófia napja
Platón (balra) és Arisztotelész (jobbra) az európai kultúra talán legszebb freskóján, amely a Vatikánban található. A két történelmi alak kétféle nézőpontját kifejező kézmozdulatok teszik elgondolkodtatóvá ezt az alkotást.
Raffaello: Athéni iskola; Vatikán, aláírások terme, (Stanza della signatura)
Raffaello: Athéni iskola; Vatikán, aláírások terme, (Stanza della signatura)
Az UNESCO 2002-ben hirdette meg először a Filozófia Világnapját. Célja, hogy népszerűsítse a filozófiát, mint az emberek közötti párbeszéd, a gondolkodás és az önismeret fő eszközét.
A filozófia a bölcsesség szeretete, keresése és gyakorlása. Ha nem az, akkor nem philo-szophia. Másokat gyűlölni mindenkire nézve veszélyes és káros, ostoba dolog. A bölcs ember összefogásra törekszik, az erényeket keresi, a különbözők egymást kiegészítő oldalait kutatja, mint a karmester a hangszerek eltérő hangzásvilágát, hogy aztán harmóniává hangolhassa őket össze. Az ostoba a különbségekben a kirekesztést és elhatárolódást látja, a legtöbbször azért, mert fél.
Mihez kell bátorság? Hogy elfogadjuk és tiszteljük egymást anélkül, hogy elveszítenénk saját egyéni jellegzetességeinket és kultúránkat. Ehhez nem csak jó szándékúnak, de erősnek és elszántnak is kell lenni. Mit ér a sok hangszer, ha nincs erőnk vagy bátorságunk megszólaltatni őket külön-külön? Rosszul, azaz nem bölcsen szervezett a koncert, ha a basszuson kívül nem hallani a többi szólamot...
A filozófia megismerni és megérteni szeretné a többi embert, a különböző kultúrákat, világnézeteket. Mert minden ember, mindegyik népcsoport hordoz értékeket és csak együtt tudunk úrrá lenni a jelenlegi globális nehézségeinken. Másrészt ha valaki jól ismeri a másikat, akkor ritkán gyűlöli. Lásd a történelmi és jelenlegi példákat. Ismeretlenek között lehet legkönnyebben gyűlölködést szítani. Az egymás közvetlen szomszédságában élő és egymást kölcsönösen ismerő emberek ritkán akarnak háborút.
A gyűlölet, a rasszizmus alapjaiban válik lehetetlenné, ha a többiek felé kíváncsian, megérteni akarással, tisztelettel és az összefogás bölcs szándékával az értékeket keresve, azaz filozófusként közeledünk.
A filozófia a bölcsesség útja. Tán soha nem volt nagyobb szükség arra, mint most, hogy bölcs döntéseket hozzunk, józanul irányítsuk saját és közös sorsunkat, összehangoljuk az eltérőnek tűnő érdekeket és törekvéseket. A filozófia, a bölcsesség ereje pedig éppen ebben van: megtalálni a helyes utat a legnehezebb helyzetekben is.
A filozófia a bölcsesség szeretete, keresése és gyakorlása. Ha nem az, akkor nem philo-szophia. Másokat gyűlölni mindenkire nézve veszélyes és káros, ostoba dolog. A bölcs ember összefogásra törekszik, az erényeket keresi, a különbözők egymást kiegészítő oldalait kutatja, mint a karmester a hangszerek eltérő hangzásvilágát, hogy aztán harmóniává hangolhassa őket össze. Az ostoba a különbségekben a kirekesztést és elhatárolódást látja, a legtöbbször azért, mert fél.
Mihez kell bátorság? Hogy elfogadjuk és tiszteljük egymást anélkül, hogy elveszítenénk saját egyéni jellegzetességeinket és kultúránkat. Ehhez nem csak jó szándékúnak, de erősnek és elszántnak is kell lenni. Mit ér a sok hangszer, ha nincs erőnk vagy bátorságunk megszólaltatni őket külön-külön? Rosszul, azaz nem bölcsen szervezett a koncert, ha a basszuson kívül nem hallani a többi szólamot...
A filozófia megismerni és megérteni szeretné a többi embert, a különböző kultúrákat, világnézeteket. Mert minden ember, mindegyik népcsoport hordoz értékeket és csak együtt tudunk úrrá lenni a jelenlegi globális nehézségeinken. Másrészt ha valaki jól ismeri a másikat, akkor ritkán gyűlöli. Lásd a történelmi és jelenlegi példákat. Ismeretlenek között lehet legkönnyebben gyűlölködést szítani. Az egymás közvetlen szomszédságában élő és egymást kölcsönösen ismerő emberek ritkán akarnak háborút.
A gyűlölet, a rasszizmus alapjaiban válik lehetetlenné, ha a többiek felé kíváncsian, megérteni akarással, tisztelettel és az összefogás bölcs szándékával az értékeket keresve, azaz filozófusként közeledünk.
A filozófia a bölcsesség útja. Tán soha nem volt nagyobb szükség arra, mint most, hogy bölcs döntéseket hozzunk, józanul irányítsuk saját és közös sorsunkat, összehangoljuk az eltérőnek tűnő érdekeket és törekvéseket. A filozófia, a bölcsesség ereje pedig éppen ebben van: megtalálni a helyes utat a legnehezebb helyzetekben is.
Forrás: ujakropolisz.hu
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
Hagyatéka nemzetünk kincse......
NOVEMBER 19.
SCHULEK FRIGYES SZÜLETÉSNAPJA
SCHULEK FRIGYES SZÜLETÉSNAPJA
Pest, 1841. nov. 19. - Balatonlelle, 1919. szept. 5.
Schulek Frigyes felvidéki, szepességi családból származott. Édesanyja Zsigmondy Auguszta, édesapja Schulek Ágoston kereskedő, akkori értelembe véve közgazgdász. Kossuth Lajos pénzügyminisztersége idején a minisztérium osztálytitkára is volt. Az 1848-49-es szabadság harc idején Schulek Ágoston a kormánnyal együtt Debrecenbe tette át hivatali székhelyét, majd visszatért Pestre. Érintettsége okán, a szabadságharc bukását követően nem kívánatos személlyé nyilvánították, és családjával együtt újból Debrecenbe költözött.
Schulek Frigyes diákéveinek jó részét Debrecenben töltötte, majd 1857-től a pesti főreál iskolában fejezte be tanulmányait. Fiatal korától fogva tudatosan készült az építészeti pályára. Az iskolai szünidőkben kőmüves- segédként helyezkedett el, hogy kitanulja mesterségének kézi művességét. Kőmüvesgyakorlati felkészültségéről bizonyítványt is kapott 1861-ben, a budai Polytechnikumban.
Kőművessegédként ment Bécsbe, ahol az opera tervezőinél, majd egy mesteriskolában tanult, részt vett a regensburgi és az ulmi dóm befejezési munkáiban. Itáliai tanulmányút után tért haza, egy ideig Steindl Imre irodájában alkalmazták, majd a budapesti Mintarajziskola tanára, Steindl halála után a műegyetemen a középkori építészet tanára lett.
1873-tól neogót stílusban teljesen átépítette a budavári Mátyás-templomot, a munkálatok az 1896-os millenniumi ünnepségekre fejeződtek be. Schulek a templomot először a kölni dóm mintájára kéttornyosra akarta átalakítani, de végül meg kellett elégednie az egytornyos változattal. Az épületnek majd minden kövét kicserélték vagy átfaragták, kiirtva a barokk utolsó nyomait is. Ahol nem volt támpont, ott Schulek tervezett új részleteket, mint a déli homlokzat elemeit, az előcsarnokot vagy a díszes, áttört toronysisakot. Az eredeti alaprajzon is módosított, helyreállítva a Gara-kápolnát (ma Szent István-kápolna). Az épület belsejét színes üvegablakokkal, gazdag, geometrikus falfestéssel és faliképekkel díszítette - utóbbiak Székely Bertalan alkotásai. A Mátyás-templom egy korábban sosem volt, ideális gótikát jelenít meg, a hatást az építész azzal is fokozta, hogy a szomszéd épületek helyére megépítette a neoromán Halászbástyát. Ez Schulek szerint "a magyar eszmevilágnak emel maradandó várat", széles lépcsője megnyitja a város felé az együttest.
Ismert neoromán alkotásai még a szegedi evangélikus templom, a János-hegyi Erzsébet-kilátó (Klunzinger Pállal), a pécsi Zsolnay-emlékmű és a szegedi fogadalmi templom terve - ezt módosítva Foerk Ernő fejezte be 1930-ban. Schulek számos középkori műemlék helyreállítását végezte el, a kor elveinek megfelelően nem megőrzésre, hanem neogót vagy neoromán stílusú átépítésre törekedve, a nemzeti romantika eszméjének jegyében. Ő restaurálta egyebek között a lőcsei városháza második emeletét és pártázatát, az eperjesi Szt. Miklós-, a nagybányai Szt. István-tornyot, a kisszebeni, az ákosi és karcsai templomokat. A visegrádi vár maradványait is ő konzerválta, s rekonstruálta a Salamon-tornyot.
1889-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1917-ben rendes tagja. 1919. szeptember 5-én halt meg Balatonlellén. Fia, Schulek János építészmérnökként apja tevékenységét folytatva restaurálta a Mátyás-templomot és feltárta a visegrádi Mátyás-palotát.
Schulek Frigyes diákéveinek jó részét Debrecenben töltötte, majd 1857-től a pesti főreál iskolában fejezte be tanulmányait. Fiatal korától fogva tudatosan készült az építészeti pályára. Az iskolai szünidőkben kőmüves- segédként helyezkedett el, hogy kitanulja mesterségének kézi művességét. Kőmüvesgyakorlati felkészültségéről bizonyítványt is kapott 1861-ben, a budai Polytechnikumban.
Kőművessegédként ment Bécsbe, ahol az opera tervezőinél, majd egy mesteriskolában tanult, részt vett a regensburgi és az ulmi dóm befejezési munkáiban. Itáliai tanulmányút után tért haza, egy ideig Steindl Imre irodájában alkalmazták, majd a budapesti Mintarajziskola tanára, Steindl halála után a műegyetemen a középkori építészet tanára lett.
1873-tól neogót stílusban teljesen átépítette a budavári Mátyás-templomot, a munkálatok az 1896-os millenniumi ünnepségekre fejeződtek be. Schulek a templomot először a kölni dóm mintájára kéttornyosra akarta átalakítani, de végül meg kellett elégednie az egytornyos változattal. Az épületnek majd minden kövét kicserélték vagy átfaragták, kiirtva a barokk utolsó nyomait is. Ahol nem volt támpont, ott Schulek tervezett új részleteket, mint a déli homlokzat elemeit, az előcsarnokot vagy a díszes, áttört toronysisakot. Az eredeti alaprajzon is módosított, helyreállítva a Gara-kápolnát (ma Szent István-kápolna). Az épület belsejét színes üvegablakokkal, gazdag, geometrikus falfestéssel és faliképekkel díszítette - utóbbiak Székely Bertalan alkotásai. A Mátyás-templom egy korábban sosem volt, ideális gótikát jelenít meg, a hatást az építész azzal is fokozta, hogy a szomszéd épületek helyére megépítette a neoromán Halászbástyát. Ez Schulek szerint "a magyar eszmevilágnak emel maradandó várat", széles lépcsője megnyitja a város felé az együttest.
Ismert neoromán alkotásai még a szegedi evangélikus templom, a János-hegyi Erzsébet-kilátó (Klunzinger Pállal), a pécsi Zsolnay-emlékmű és a szegedi fogadalmi templom terve - ezt módosítva Foerk Ernő fejezte be 1930-ban. Schulek számos középkori műemlék helyreállítását végezte el, a kor elveinek megfelelően nem megőrzésre, hanem neogót vagy neoromán stílusú átépítésre törekedve, a nemzeti romantika eszméjének jegyében. Ő restaurálta egyebek között a lőcsei városháza második emeletét és pártázatát, az eperjesi Szt. Miklós-, a nagybányai Szt. István-tornyot, a kisszebeni, az ákosi és karcsai templomokat. A visegrádi vár maradványait is ő konzerválta, s rekonstruálta a Salamon-tornyot.
1889-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1917-ben rendes tagja. 1919. szeptember 5-én halt meg Balatonlellén. Fia, Schulek János építészmérnökként apja tevékenységét folytatva restaurálta a Mátyás-templomot és feltárta a visegrádi Mátyás-palotát.
Sulek Frigyes egyik főműve a Halászbástya
/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////
November 20.
A Lánchíd átadása
A Lánchíd átadása
1849. november 20-án déli 12 órakor adták át a forgalomnak a Budát és Pestet összekötő Lánchidat. Az ünnepélyes megnyitáson Julius Jakob von Haynau táborszernagy és Karl Geringer császári biztos vett részt, akik a hatalmat képviselték. A hatóságok, hogy kedvében járjanak a közönségnek, a megnyitás napján nem szedtek hídpénzt.
A Lánchíd megépítésének megálmodója - mint oly sok más reformkori változásnak - gróf Széchenyi István volt. Már 1829-ben elkezdett foglalkozni a Lánchíd tervével, hiszen ekkor még csak pontonokból álló hajóhíd biztosította az összeköttetést az akkor még különálló két város között. Pest fejlődése, gazdasági központtá válása következtében már szükség volt egy állandó híd megépítésére. 1832-ben alakult meg A Budapesti Hídegyesület, az 1832-36. évi országgyűlés pedig biztosította az építés és fenntartás törvényi feltételeit. Az építésre részvénytársaság alakult. A hidat az angol William Thierney Clark tervezte, az építést Adam Clark vezette.
A munkálatok 1840. július 28-án indúltak meg, a budai pillér alapkőletételére 1842. augusztus 24-én, a pestiére 1845. augusztus 11-én került sor.
A Lánchíd, amelyet Kossuth Lajos javaslatára Széchenyiről neveztek el, 1848 nyarára már csaknem készen állt, de a bejezést a hadi események meggátolták.
Érdekesség, hogy a hidat így befejezetlen állapotban mind a magyar, mind az osztrák hadsereg is használta, amikor Pest-Buda gazdát cserélt. 1849. május 21-én Alois Allnoch ezredes, Buda várparancsnok helyettese megkísérelte a híd felrobbantását. Szerencsére a híd csak kismértékben sérült meg, de Allnoch ezredest a robbanás darabokra tépte.
A szabadságharc végén az építési munkálatok újra kezdődtek, már szeptemberre elkészült a kocsi- és a gyalogút. Az ünnepélyes avatáson a korabeli Európa egyik legnagyszerűbb építményét adták át a forgalomnak. Széchenyi ezen már sajnos nem tudott részt venni, 1848. szeptember elejétől ugyanis Döblingben volt kénytelen tartózkodni. Egy szemtanú írta: "kár, hogy az esemény oly időben történt, midőn a hangulat oly nyomatott." Ennek ellenére az elkészült híd végérvényesen összekötötte és egyesítette Pestet és Budát.
A Lánchíd megépítésének megálmodója - mint oly sok más reformkori változásnak - gróf Széchenyi István volt. Már 1829-ben elkezdett foglalkozni a Lánchíd tervével, hiszen ekkor még csak pontonokból álló hajóhíd biztosította az összeköttetést az akkor még különálló két város között. Pest fejlődése, gazdasági központtá válása következtében már szükség volt egy állandó híd megépítésére. 1832-ben alakult meg A Budapesti Hídegyesület, az 1832-36. évi országgyűlés pedig biztosította az építés és fenntartás törvényi feltételeit. Az építésre részvénytársaság alakult. A hidat az angol William Thierney Clark tervezte, az építést Adam Clark vezette.
A munkálatok 1840. július 28-án indúltak meg, a budai pillér alapkőletételére 1842. augusztus 24-én, a pestiére 1845. augusztus 11-én került sor.
A Lánchíd, amelyet Kossuth Lajos javaslatára Széchenyiről neveztek el, 1848 nyarára már csaknem készen állt, de a bejezést a hadi események meggátolták.
Érdekesség, hogy a hidat így befejezetlen állapotban mind a magyar, mind az osztrák hadsereg is használta, amikor Pest-Buda gazdát cserélt. 1849. május 21-én Alois Allnoch ezredes, Buda várparancsnok helyettese megkísérelte a híd felrobbantását. Szerencsére a híd csak kismértékben sérült meg, de Allnoch ezredest a robbanás darabokra tépte.
A szabadságharc végén az építési munkálatok újra kezdődtek, már szeptemberre elkészült a kocsi- és a gyalogút. Az ünnepélyes avatáson a korabeli Európa egyik legnagyszerűbb építményét adták át a forgalomnak. Széchenyi ezen már sajnos nem tudott részt venni, 1848. szeptember elejétől ugyanis Döblingben volt kénytelen tartózkodni. Egy szemtanú írta: "kár, hogy az esemény oly időben történt, midőn a hangulat oly nyomatott." Ennek ellenére az elkészült híd végérvényesen összekötötte és egyesítette Pestet és Budát.
Forrás: Mitták Ferenc: 1000 év krónikája
